Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Mi­vel ké­pei, gra­fi­kái egy­re is­mer­teb­bek, Bak­sai Jó­zsef ne­ve is egy­re job­ban cseng mind itt­hon, mind kül­föl­dön. Az érett kor­ba lé­pett gra­fi­kus, fes­tő­mű­vész a kép­ző­mű­vé­sze­ti egye­tem el­vég­zé­se után Pá­rizs­ban, Lu­xem­burg­ban, majd Ve­len­cé­ben tö­ké­le­te­sí­tet­te tu­dá­sát. Kü­lön­le­ges tech­ni­ká­val elő­ál­lí­tott, plasz­ti­kus ké­pe­it nem­csak a kor­társ mű­vé­szek, a mű­vé­szet­tör­té­né­szek és a kri­ti­ku­sok is­me­rik el, ha­nem a gyűj­tők és a nagy­kö­zön­ség is. Ezt a szám­ta­lan el­is­me­rés és a 2001-ben meg­ka­pott Mun­ká­csy-díj is bi­zo­nyít­ja. Ter­mé­keny mű­vész. Al­ko­tá­sai a vi­lág szám­ta­lan or­szá­gá­ban meg­ta­lál­ha­tók, és ga­lé­ri­ák­nak, auk­ci­ók­nak, sőt né­hány mű­vé­sze­ti mú­ze­um­nak is meg­be­csült da­rab­jai. A Szent­end­rén élő Baksai József az al­ko­tás mel­lett gon­dot for­dít az után­pót­lás ne­ve­lé­sé­re is, hi­szen ve­ze­tő ta­ná­ra és egy­ben igaz­ga­tó­ja egy Óbu­dán mű­kö­dő kép­ző­mű­vé­sze­ti tan­in­téz­mény­nek. Lel­kes hí­ve az egész­sé­ges élet­mód­nak, a test és lé­lek har­mó­ni­á­ját hir­de­tő élet­vi­tel­nek, de szí­ve­sen fog­lal­ko­zik mi­to­ló­gi­á­val, ókor­tör­té­net­tel is.

– Min­dig is fes­té­szet­tel, mű­vé­szet­tel sze­re­tett vol­na fog­lal­koz­ni?

– Nem egé­szen. Gyer­mek­ko­rom­ban er­dész akartam len­ni, ám mi­vel csak Bu­da­pest­től tá­vol lett vol­na le­he­tő­ség ezt ta­nul­ni, a szü­le­im – sze­ren­csé­re – le­be­szél­tek ró­la. Vi­szont ti­zen­négy éves ko­rom­tól már jár­tam rajz­szak­kör­be.

Ma­kacs em­ber va­gyok, s mi­kor el­ha­tá­roz­tam, hogy eb­be az irány­ba me­gyek, na­gyon tö­re­ked­tem rá, hogy el­ér­jem a cél­ja­i­mat. De tű­rő­ké­pes­ség­re is szük­sé­gem volt, hi­szen ami­kor – fel­nőtt­ként – vég­re fel­vet­tek az egye­tem­re, egye­dül ma­rad­tam a pi­ci gyer­me­kem­mel. Nem volt más le­he­tő­ség, mint hogy el­men­tem haj­nal­ban új­sá­got ki­hor­da­ni, nap­pal ta­nul­tam, es­te pe­dig el­lát­tam, ne­vel­tem a gyer­me­ket.

– Ké­pe­it né­ze­get­ve, ka­ta­ló­gu­sá­ban tal­lóz­va la­i­kus­ként is fel­tű­nik, hogy a mi­to­ló­gia mel­lett kü­lö­nö­sen so­kat fog­lal­ko­zik bib­li­ai té­mák meg­je­le­ní­té­sé­vel. Mi­ért?

– A val­lás­ról tud­juk, hogy mi­lyen fon­tos volt az em­be­ri­ség tör­té­nel­me fo­lya­mán. Szá­mom­ra pe­dig – a val­lá­so­kon be­lü­li el­len­té­tek el­le­né­re is – egy nagy egy­ség az is­ten­hit, amely a lel­ki tar­tal­mon fe­lül, er­köl­csi ta­ní­tá­sa ré­vén ké­pes ar­ra, hogy kor­dá­ban tart­sa az em­bert, az em­be­ri­sé­get. Eb­ből az is kö­vet­ke­zik, hogy a ke­resz­tény kul­tú­ra sem ala­kul­ha­tott vol­na ki hit nél­kül. Vagy­is mu­száj fog­lal­koz­ni a gyö­ke­re­ink­kel, mu­száj éb­ren tar­ta­ni az esz­mét, a gon­do­la­tot. A Bib­lia el­en­ged­he­tet­len mű, és fel­tét­le­nül fon­tos.

– Hogy lát­ja a bib­li­ai ér­té­kek, esz­me­i­ség mai lét­jo­go­sult­sá­gát, sze­re­pét?

– Ha nem len­né­nek a Bib­li­á­ban le­fek­te­tett er­köl­csi fé­kek, va­ló­szí­nű­leg – nem kell hoz­zá jós­nak len­ni, hogy ezt mond­has­suk – el­sza­ba­dul­na a po­kol. Ép­pen ezért nem le­het a Bib­lia ta­ní­tá­sát nem el­fo­gad­ni, amely kö­tött­sé­ge­ket és til­tá­so­kat is je­lent. Az megint más kér­dés, hogy ezt hogy ma­gya­ráz­ták, ma­gya­ráz­zák fél­re, vagy ve­zet­tek, ve­zet­nek meg en­nek el­le­né­re em­be­re­ket, sőt tö­me­ge­ket.

Mint al­ko­tó mű­vészt vi­szont nem­csak a ke­resz­tény­ség, ha­nem min­den más hit, val­lás is ér­de­kel, s ta­lán ezért is van, hogy egy egész, nagy, át­fo­gó egy­ség­nek lá­tom ezt a vi­lá­got.

– S a hit­be­li tar­ta­lom?

– Dön­tés kér­dé­se is. Én is­ten­hí­vő va­gyok, azon­ban eh­hez il­lő meg­je­gyez­nem, hogy egy­há­zi, felekezeti té­ren nem va­gyok iga­zá­ból el­kö­te­le­zett.

– Úgy vé­li te­hát, hogy a Bib­lia ké­pe­i­nek, je­le­ne­te­i­nek, esz­me­i­sé­gé­nek vi­zu­á­lis meg­je­le­ní­té­sé­vel job­ban ki tud­ja fe­jez­ni ma­gát, kö­ze­lebb tud ke­rül­ni a né­ző­höz, mű­vé­szet­fo­gyasz­tó­hoz? Nincs eb­ben el­lent­mon­dás? Hi­szen egy­re ke­ve­seb­ben is­me­rik, for­gat­ják a Bib­li­át.

– Eu­ró­pá­ban, ke­resz­tény kul­tú­rá­ban nőt­tünk fel, ezért – azt gon­dol­tam – kö­zös kin­csünk, min­den­ki szá­má­ra ért­he­tő, amit az asz­tal­ra ra­kok. Azon­ban szép las­san két­ség­kí­vül rá kel­lett jön­nöm, hogy időn­ként ép­pen az el­len­ke­ző­jét érem el, mint amit sze­ret­tem vol­na. Hi­szen az em­be­rek va­ló­ban tá­vo­lod­nak a hit­től, így az eh­hez ve­ze­tő utat tar­tal­ma­zó Bib­li­á­tól is. S ta­pasz­ta­la­tom sze­rint, ami­kor szem­be­sül­nek az­zal, hogy nem ér­tik a ké­pe­ket, nem lát­nak ne­ki se­ré­nyen pó­tol­ni a hi­ányt, ha­nem ér­dek­te­le­nül ott­hagy­ják az egé­szet. De ez – nem sze­ret­ném, ha fel­leng­zős­ség­nek tűn­ne, amit most mon­dok – nem az én hi­bám, ezt nem ne­kem kell fel­ró­ni. Tény, hogy túl sok a kör­nye­ze­tünk­ben az el­len­anyag. Vagy­is hi­á­ba hal­la­nak pél­dá­ul a gyer­me­kek szép­ről és jó­ról az is­ko­lá­ban, ha ott­hon, ami­kor be­kap­csol­ják a té­vét, öm­lik rá­juk a szenny és a bor­za­lom.

– Meg le­het fes­tő­mű­vész­ként, az al­ko­tás­ból él­ni?

– Ha va­la­ki a fes­té­szet dí­szí­tő­mű­vé­szet ágá­val fog­lal­ko­zik, ami „ehe­tőbb”, esz­té­ti­zá­lóbb, el­fo­gad­ha­tóbb, ak­kor igen. Azo­kat a ké­pe­ket kap­kod­ják, ame­lyek könnyen ért­he­tők. Ha ne­he­zeb­ben ér­tel­mez­he­tőbb, ha ma­gya­ráz­ni kell va­la­mit, már nem sze­re­tik annyi­ra. Úgy tű­nik, nem szí­ve­sen szem­be­sül­nek az em­be­rek az­zal, amit meg kell fej­te­ni, amin gon­dol­kod­ni kell.

Azon­ban ami­kor va­la­ki er­re a pá­lyá­ra lép, el kell dön­te­nie, hogy mit sze­ret­ne. Ná­lam ele­ve ad­va volt az irány. Egy­részt a sa­ját uta­mat kezd­tem jár­ni, más­részt mind­járt az egye­tem után ta­ní­ta­ni kezd­tem, majd ami­kor 1994-ben – egye­bek mel­lett fe­le­sé­gem ré­vén – lét­re­jött egy új mű­vé­sze­ti is­ko­la, oda­ke­rül­tem. Más­részt meg – szo­mo­rú, de tény – ha más­mi­lyen te­rü­le­ten pró­bál­ko­zik va­la­ki, ak­kor sem könnyű el­he­lyez­ked­nie, hi­szen a mér­nö­kök, jo­gá­szok vagy ép­pen a köz­gaz­dá­szok sem ta­lál­nak egy­könnyen jó ál­lást. Az ér­vé­nye­sü­lés, meg­él­he­tés má­sik mód­ja ná­lunk az al­kal­ma­zott gra­fi­kai mun­kák te­rü­le­te, hi­szen er­re most – a min­dent el­árasz­tó nyom­tat­vá­nyok, rek­lá­mok, szó­ró­la­pok és ka­ta­ló­gu­sok ide­jén – ha­tal­mas ke­res­let van. Azon­ban azt gon­do­lom, most is igaz a krisz­tu­si mon­dás: „Nem csak ke­nyér­rel él az em­ber.”

– Mű­vész­ként mennyi­re tud­ta, tud­ja meg­őriz­ni a füg­get­len­sé­gét? Más­ként: mennyi­re kell mun­ká­já­val ki­szol­gál­nia a fi­ze­tő­ké­pes pi­a­cot?

– Az ügy sze­re­te­tén kí­vül azért is vál­lal­tam, vál­la­lok ta­ní­tást, mert en­nek se­gít­sé­gé­vel tud­tam, tu­dok füg­get­len ma­rad­ni. A leg­rosszabb az len­ne, ha pusz­tán a ké­pek el­adá­sá­ból kel­le­ne meg­él­nem. Ta­ná­ri mun­kám ré­vén azon­ban biz­to­sít­va van a meg­él­he­té­sünk, így azt fes­tek, azt al­ko­tok, ami­hez ép­pen ked­vem van. Lel­ki­is­me­re­te­men kí­vül gya­kor­la­ti­lag nem köt sen­ki és sem­mi.

– Mun­ká­ja meg­be­csü­lé­se­ként több dí­jat, el­is­me­rést is ka­pott. Mit je­len­te­nek ezek Ön­nek?

– Ha va­la­ki éve­ken, év­ti­ze­de­ken ke­resz­tül meg­győ­ző­dés­sel csi­nál va­la­mit, ak­kor azért időn­ként nem árt egy kis aj­ná­ro­zás. S ha ez olyan­kor ér­ke­zik, ami­kor az em­ber ép­pen ki­me­rü­lő­ben van, ak­kor biz­ta­tás­ként hat, és „hely­re­rak­ja a lel­ket”. S bár anya­gi jut­ta­tás nem jár ve­lük, er­köl­csi­leg, szak­ma­i­lag két­ség­te­le­nül si­kert, el­is­me­rést je­len­te­nek.

Gyar­ma­ti Gá­bor

::Nyomtatható változat::