Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Va­sár­nap

Az Úr erős üd­vö­zí­tőt tá­masz­tott ne­künk szol­gá­já­nak, Dá­vid­nak há­zá­ból, hogy meg­sza­ba­dít­son el­len­sé­ge­ink­től és mind­azok ke­zé­ből, akik gyű­löl­nek min­ket. Lk 1,69,71 (Zsolt 136,23; Jn 16,23b–28/29–32/33; 1Tim2,1–6a; Zsolt 30) Az az erős Üd­vö­zí­tő, akit az Úr kül­dött, ma is él és mun­kál­ko­dik. Sza­ba­dí­tá­sa, gyó­gyí­tá­sa nem­csak a bib­li­ai idők­re volt jel­lem­ző, ha­nem most is és mind­örök­ké ér­vé­nyes. Imád­koz­zunk hoz­zá, mert nem va­gyunk egye­dül, nem va­gyunk ma­gunk­ra ha­gyat­va! Jé­zus él! Bíz­zunk ben­ne, kér­jük, sza­ba­dít­son meg min­ket iri­gye­ink­től, tá­ma­dó­ink­tól, rossz szán­dé­kú em­ber­tár­sa­ink­tól! Imád­koz­zunk, hogy a jó győ­ze­del­mes­ked­jen min­de­nek­ben. Sze­res­sünk! Ő eb­ben is se­gít!

Hét­fő

Jobb az igaz úton szer­zett ke­vés, mint a tör­vény­te­le­nül szer­zett nagy jö­ve­de­lem. Péld 16,8 (Lk 3,13; 1Kir 3,5–15; Ap­Csel 2,42–47) Sok­szor lát­juk kör­nye­ze­tünk­ben, hogy bi­zo­nyos sze­mé­lyek mek­ko­ra va­gyont hal­moz­tak fel, mi­cso­da kas­tély­ban él­nek, mi­cso­da ele­gáns ko­csi­val szá­gul­da­nak, s né­ha bi­zony el­fog ben­nün­ket az irigy­ség, hogy egye­sek­nek mi­lyen jó dol­guk van, s úgy tű­nik, nem is dol­goz­nak. Ker­ges­sük el rossz gon­do­la­ta­in­kat, és ar­ra fi­gyel­jünk, hogy min­ket mennyi min­den­nel ál­dott meg az Úr. Nap mint nap meg­ta­pasz­tal­juk bő­ke­zű­sé­gét, gon­dos­ko­dá­sát. Di­csér­jük Is­tent, kö­szön­jük meg jó­té­te­mé­nye­it! Ne irigy­ked­jünk, elé­ged­jünk meg az­zal, amit kap­tunk!

Kedd

Az Úr tü­rel­mes hoz­zá­tok, mert nem azt akar­ja, hogy né­me­lyek el­vessze­nek, ha­nem azt, hogy min­den­ki meg­tér­jen. 2Pt 3,9 (JSir 3,22; 2Móz 17,8–13; Ap­Csel 3,1–10) Is­ten még min­dig tü­rel­mes és vár. Bű­ne­ink mi­att már rég el­vesz­het­tünk vol­na, de ő ir­gal­mas, és meg­bo­csát, ha be­vall­juk ne­ki vét­ke­in­ket. Sze­ret­ne örök élet­tel meg­aján­dé­koz­ni min­ket, ezért kap­tunk ke­gyel­mi időt. Ez­ál­tal le­he­tő­sé­günk van ar­ra, hogy iga­zán, tel­jes szív­ből meg­tér­jünk Is­ten­hez, el­hagy­juk ré­gi éle­tün­ket, meg­vál­toz­zon a gon­dol­ko­dás­mó­dunk. Kö­ves­sük Krisz­tust, és örök élet­re ju­tunk!

Szer­da

A sü­ke­tet ne ócsá­rold, a vak elé gán­csot ne vess! Félj Is­te­ned­től! 3Móz 19,14 (Róm 14,19; Lk 11,1–4; Ap­Csel 3,11–26) Egy­szer na­gyon be­gyul­ladt a fü­lem, tel­je­sen meg­sü­ke­tül­tem, azt érez­tem, itt a vég. Úgy gon­dol­tam, hogy az or­vos sem tud raj­tam se­gí­te­ni, ret­teg­tem a szur­ká­lá­sá­tól. Egy is­me­rő­söm­től hal­lot­tam, hogy Jé­zus ma is gyó­gyít, higgyek ben­ne, tér­jek meg Is­ten­hez. Eh­hez az ese­mény­hez köt­he­tő az én hit­re ju­tá­som, és na­gyon há­lás va­gyok ér­te. Meg­ta­pasz­tal­tam, mi­lyen szo­mo­rú do­log az, ha va­la­ki nem hall­ja a kül­vi­lág hang­ja­it. An­nak örö­mét is át­él­tem, hogy Jé­zus va­ló­ban gyó­gyít! Mi is Is­ten mun­ka­tár­sai le­he­tünk ab­ban, hogy se­gít­jük a be­te­ge­ket, kí­sér­jük a va­kot az ut­cán, to­vább­ad­juk az öröm­hírt. Jó­sá­gunk­kal, elő­zé­keny­sé­günk­kel az Úr sze­re­te­tét köz­ve­tít­jük a rá­szo­ru­lók­nak. Ne néz­zük le a gyen­gé­ket!

Csü­tör­tök

Az Úr an­gya­la őrt áll az is­ten­fé­lők mel­lett, és meg­men­ti őket. Zsolt 34,8 (Ap­Csel 1,11; Lk 24,/44–49/50–53; Ap­Csel 1,3–4/5–7/8–11; Zsolt 47) Né­hány éve csak­nem köz­le­ke­dé­si bal­eset ál­do­za­tai let­tünk. Há­tul­ról majd­nem be­lénk sza­ladt egy te­her­au­tó, egy haj­szá­lon múlt az éle­tünk. Le­he­tet­len volt nem ész­re ven­ni, hogy Is­ten és az ő an­gya­lai meg­men­tet­tek min­ket. Tud­nunk kell azt is, hogy nem­csak az ilyen lát­vá­nyos hely­ze­tek­ben van ott az Úr és an­gya­li se­re­ge, ha­nem éle­tünk ap­róbb, se­gít­ség­re szo­ru­ló pil­la­na­ta­i­ban is. Imád­koz­zunk a zsol­tá­ros­sal együtt, mert Is­ten min­den ba­junk­ból ki tud sza­ba­dí­ta­ni! Bíz­zunk ben­ne!

Pén­tek

Ne fél­je­tek az em­be­rek gya­láz­ko­dá­sá­tól, szit­ko­zó­dá­suk­tól ne ren­dül­je­tek meg! Ézs 51,7b (1Pt 3,16; Jn 18,33–38; Ap­Csel 4,1–12) Mi­lyen gyak­ran fe­lejt­jük el, hogy fél­tőn sze­re­tő Is­te­nünk van, s meg­ije­dünk min­den ap­róbb baj mi­att! Pe­dig sok­szor fi­gyel­mez­tet az Ige: Ne félj! Vi­gyáz­zunk, hogy ne ve­szít­sük el az Úr­ba ve­tett bi­zo­dal­mun­kat! Ő meg­ígér­te, hogy meg­se­gít, gon­dot vi­sel ránk, ne ke­re­ked­jen fölül ben­nünk a bi­zony­ta­lan­ság­ér­zés és ké­tel­ke­dés! Ha pe­dig Jé­zus ne­vé­ért szen­ve­dünk ül­döz­te­tést, an­nak kü­lö­nös­kép­pen ör­ven­dez­zünk! Higgyünk gond­vi­se­lő, sze­re­tő Is­te­nünk­ben! Ha meg­ta­pasz­tal­tuk Is­ten jó­sá­gát, ad­juk to­vább az öröm­hírt má­sok­nak, hogy erő­söd­je­nek, és hit­re jus­sa­nak ez­ál­tal!

Szom­bat

Az egész so­ka­ság igye­ke­zett őt meg­érin­te­ni, mert erő áradt be­lő­le, és min­den­kit meg­gyó­gyí­tott. Lk 6,19 (Jer 8,21–22; Ef 6,18–20/21–22/23–24; Ap­Csel 4,13–22) Jé­zus nem­csak ta­ní­tó volt, ha­nem a leg­na­gyobb or­vos is. Min­den­kit meg­gyó­gyí­tott, aki hoz­zá ment! Krisz­tus érin­té­se ma is gyó­gyít tes­tet és lel­ket egy­aránt! Ma is bíz­ha­tunk ben­ne, mint a vér­fo­lyá­sos asszony: ab­ban a hit­ben érint­sük meg a Mes­ter ru­há­ja sze­gé­lyét, hogy el­mú­lik a be­teg­sé­günk! A Krisz­tus­ba ve­tett hit min­den or­vos­ság­nál na­gyobb aján­dék. Higgyünk a leg­na­gyobb or­vos ígé­re­té­ben, hogy ki­gyó­gyu­lunk be­teg­sé­günk­ből, erőt­len­sé­günk­ből!

Ju­hász­né Sza­bó Er­zsé­bet

::Nyomtatható változat::