Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2009
- 23
- Szent vagy örökké, Atya Úristen, a magas mennyekben
Cantate
Hitvallás és dicsőítés
Hozzászólás a cikkhez
Szent vagy örökké, Atya Úristen, a magas mennyekben
Ezen a héten ismét sikerült úgy szerkeszteni rovatunkat, hogy az ünnep és a választott ének tematikája egybeessék. Az ismeretlen szerző műve valószínűleg a 16. században keletkezett. Az istentisztelet központi énekeként (graduálénekként) énekelhetjük Szentháromság vasárnapján, de más ünnepeken is.
A Szentháromság egy örök Isten dicséretét, a doxológiát (görög szó: dicsőségmondás) a 4. század hitvitái óta a keresztények hitvallásként énekelték. Legtöbb régi magyar és számos, ma is énekelt gyülekezeti énekünk – leginkább a himnusz eredetűek – utolsó versszakában találkozhatunk vele. Idézhetjük például egyik 16. századi, prédikáció utáni énekünket (Mennynek és földnek nemes teremtője): „Dicsőség neked, kegyes Atya Isten, / És uralkodó, áldott Fiú Isten, / A vigasztaló Szentlélek Istennel, / Örökké amen.”
A Szentháromság magasztalását istentiszteleti liturgiánkban – a leggyakrabban használt énekesverses rendben is – a bevezető zsoltár (introitus) után énekeljük. A jól ismert elsőből idézhetjük: „Ó, Atya, Fiú, Szentlélek! / Téged áldjon szív és lélek, / Téged, dicső Szentháromság, / Dicsérjen az egész világ!” (EÉ 279,4)
A Szent vagy örökké, Atya Úristen, a magas mennyekben (GyLK 817) tulajdonképpen négy versszakosra kibővített doxológia. Az első versszak a teremtő és megtartó Atya Isten dicsérete, a második a megváltó Jézus Krisztusé, a harmadik pedig az Atyával és Fiúval egylényegű, tanító és vigasztaló Szentléleké. Az Atya-Fiú-Szentlélek egységét erősíti, fogja össze a versszakok elején álló szóismétlés: „Szent”, amely egyben a Sanctusokra is emlékeztet.
A versszakok szimmetrikusan két részre bomlanak, amely az Isten és az ember közötti kölcsönös kapcsolatot jelzi: a „mi” nevében mondott hitvalló dicsőítés után a gyülekezet megnevezi, elfogadja Isten ajándékait. Atyaisten: „Ki teremtettél és megtartottál e nyomorult testben.” Jézus Krisztus: „Kivel megváltál, hogy testünk miatt lelkünk el ne vesszen.” Szentlélek: „Aki vigasztal, és tanít minket az örök életre.” Metrikailag is két hosszú, tizenhat szótagos verssorra bomlanak az egyes versszakok. A negyedik strófa összefoglalóan hirdeti a Szentháromság, egy Istenség örök voltát.
Az ének először 1602-ben jelent meg nyomtatásban, kotta nélkül, Újfalvi Imre debreceni énekeskönyvében. Népszerűségét jelzi, hogy a 18. század végéig számos protestáns kéziratos és nyomtatott énekeskönyvben megtalálható, így például az Új zengedező mennyei karban is. A dallamot először az 1744-es kolozsvári énekeskönyvben jegyezték le, esetlegesnek tűnő ritmussal; az 1774-es debreceni énekeskönyv verziója viszont magán viseli a metrikus énekek jellegzetességeit. Schulek Tibor és Sulyok Imre a Régi magyar istenes énekek című gyűjteményben (RMIÉ 58), Csomasz Tóth Kálmán pedig a református énekeskönyvben (RÉ 241) páros ütemű, de különböző ritmusú változatot közöl.
A GyLK hármas lüktetésbe rendezi a dallamot, hasonlóan a Ne hagyj elesnem, felséges Isten kezdetű énekhez (EÉ 79): ez a kottakép a szerkesztők reménysége szerint jobban elősegíti a szövegszerű éneklést. A két hosszú sor három-három kisebb egységre oszlik, 5, 5, 6 szótagszámmal. Az eol dallam a skála hangjain lépegetve emelkedik a kvintig, majd fokozatosan, az alsó váltóhangot érintve ér vissza az alaphangra: mindez hozzájárul a strófa kiegyensúlyozottságához, jól énekelhetőségéhez.
Érdemes megtanulnunk, mert ezzel az értékes régi magyar énekek repertoárját bővíthetjük!
H. Hubert Gabriella
::Nyomtatható változat::
|