A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Ta­lán ki­csit vic­ces­nek, fur­csa po­én­ko­dás­nak ha­tott, aho­gyan úton-út­fé­len fi­a­tal és idős a szá­já­ra vet­te az ősi bib­li­ai mon­da­tot az idei egy­há­zi na­pok ide­jén Bré­má­ban: „Em­ber, hol vagy?” Fes­tett ha­jú ti­zen­éve­sek épp­úgy em­le­get­ték, mint jól öl­tö­zött üz­let­em­be­rek. Az egy­há­zi na­pok részt­ve­vői vagy a ne­kik szál­lást adó bré­ma­i­ak több­ször idéz­ték ezt a kér­dést. A fél­mil­li­ós vá­ros pol­gá­rai na­gyon sok­szor ol­vas­hat­ták és hall­hat­ták ve­lünk együtt ezt a mot­tót. Vil­la­mos­ra sem le­he­tett úgy fel­száll­ni, hogy ne lát­tuk vol­na a lo­gót a meg­ál­ló­he­lyen és a sze­rel­vé­nyen be­lül egy­aránt. Té­má­vá vált a vá­ros hét­köz­nap­ja­i­ban is egy élet­be­vá­gó­an ko­moly teo­ló­gi­ai kér­dés er­re a négy nap­ra.

Va­ló­ban na­gyon ko­moly teo­ló­gi­ai tar­ta­lom kö­rül mo­zog­hat­tunk a ren­dez­vény ide­je alatt. Szem­be­néz­het­tünk ön­ma­gunk­kal és kör­nye­ze­tünk­kel. Né­met pre­ci­zi­tás­sal meg­adott mód­szer sze­rint úgy gon­dol­kod­tunk a má­so­dik nap­tól, hogy min­den té­mán­kat elő­ször a hit ho­ri­zont­ján, majd a tár­sa­da­lom­ra ki­ve­tít­ve és vé­gül az egész vi­lág össze­füg­gé­sé­ben szükséges megvizsgálnunk. Fel kel­lett ten­nünk több­ször is az alap­ve­tő kér­dést, hol is va­gyunk az Is­ten­nel va­ló kap­cso­la­tunk­ban.

Ezt az ön­vizs­gá­la­tot éb­resz­tet­te a na­pon­kén­ti, klasszi­kus pro­tes­táns ér­te­lem­ben vett, ki­adós bib­lia­ma­gya­rá­zat. Ez a reg­ge­li prog­ram sok hely­szí­nen, több­ez­res tö­me­gek előtt zaj­lott, ki­vé­tel nél­kül telt há­zak­kal. Aki ki­csit is lus­tál­ko­dott reg­gel, ide már alig­ha ju­tott be. Az „írás­ma­gya­rá­zók” kö­zött a ré­gi nagy ne­vek épp­úgy je­len vol­tak, mint a né­met köz­élet hí­res­sé­gei vagy a sztár­vi­lág ke­resz­tény kép­vi­se­lői (Jörg Zink, Ful­bert Stef­fens­ky, Klaus Doug­lass vagy An­selm Grün).

Nem vé­let­le­nül emel­ked­tek ki egyes gon­do­la­tok és ér­zé­sek vagy pusz­tán csak sza­vak, ame­lyek a bib­li­ai ős­tör­té­net­nek, az ir­gal­mas sa­ma­ri­tá­nus pél­dá­za­tá­nak vagy ép­pen Áb­ra­hám és Sá­ra tör­té­ne­té­nek iga­zán kor­sze­rű és mai fel­dol­go­zá­sa kap­csán ­szü­let­tek meg. Ke­res­tük ön­ma­gunk he­lyét. Ke­res­tük egy­há­za­ink he­lyét. Ke­res­tük Is­ten te­remt­mé­nyé­nek, az em­ber­nek a mél­tó­sá­gát egy olyan vi­lág­ban, ahol ez egy­re in­kább kezd kér­dé­ses­sé vál­ni.

Több hang­nem­ben is köz­ve­tí­tet­ték az elő­adá­sok, hogy nem le­het olyan am­bí­ci­ó­val ke­resz­tény­nek len­ni a mai kör­nye­zet­ben, mint­ha min­den­ki min­den­re ké­pes len­ne, és min­dent el akar­na ér­ni. Le­he­tet­len csak a sa­ját ér­vé­nye­sü­lé­sért küz­de­ni, mi­köz­ben em­ber és kör­nye­zet szen­ved és nél­kü­löz kö­rü­löt­tünk. Nem le­het ott krisz­tu­si mó­don lé­tez­ni, ahol tel­je­sít­mény­kény­szer és a per­fekt­té vá­lás igénye alatt él­nek az em­be­rek. A sza­bad­ság nem azt je­len­ti, hogy ne­kem min­dent le­het, ha­nem azt, hogy ké­pes va­gyok a vá­lasz­tás­ra. A csu­páncsak a sa­ját tö­ké­le­tes­ség­re és a tel­jes ön­meg­va­ló­sí­tás­ra kon­cent­rá­ló em­be­rek min­den idő­ben na­gyon messze van­nak at­tól az Is­ten­től, aki köz­vet­len­ség­re és egy­más­ra fi­gye­lés­re te­rem­tet­te az em­bert. Érez­ni kell a má­si­kat mel­let­tem. En­ged­nem kell él­ni a má­si­kat.

A mai Sá­rák, Há­gá­rok, ir­gal­mas sa­ma­ri­tá­nu­sok és a töb­bi ki­vá­lasz­tott tex­tus­ban sze­rep­lő bib­li­ai sze­mé­lyek élet­tör­té­ne­te úgy je­lent meg előt­tünk, hogy nem le­he­tett nem a mai éle­tünk­re gon­dol­ni Jörg Zink, Wolf­gang Hu­ber vagy ép­pen Mar­got Käß­mann hall­ga­tá­sa köz­ben. Bár más-más na­pon hall­gat­tuk őket, fe­lejt­he­tet­len egy­be­csen­gést je­len­tett an­nak meg­fo­gal­ma­zá­sa, hogy a je­len és a jö­vő fe­lé for­du­lás ma meg­ke­rül­he­tet­len felelősség a hi­tünk szá­má­ra.

A krí­zi­sek és fe­szült­sé­gek vi­lá­gá­ban egy­ér­tel­mű­en szük­ség van ar­ra a re­mény­ség­re, amely va­ló­ban ki­ve­zet és meg­újít. Sok­szor hall­hat­tuk a teo­ló­gi­ai elő­adá­sok­ban is vissza­kö­szön­ni az új­ra­vá­lasz­tott német köz­tár­sa­sá­gi el­nök­nek, Horst Köh­ler­nek a meg­nyi­tón el­hang­zott mon­da­ta­it: Min­den egyes em­ber ké­pes ar­ra, hogy egy ki­csit job­bá te­gye a vi­lá­got.

Az „Em­ber, hol vagy?” kér­dés fel­hí­vás, hogy ta­nul­junk a hi­bá­ink­ból, és egy­más mel­lé, a jó szol­gá­la­tá­ba áll­junk. Ezért ke­rült hang­súly ar­ra is, hogy ké­pe­sek le­gyünk szé­gyell­ni ma­gun­kat tet­te­in­kért. Aki er­re kép­te­len, az gát­lás­ta­lan em­ber, ész­re sem ve­szi, mi­lyen mó­don gaz­da­go­dik má­sok fá­rad­sá­ga, eset­leg tönk­re­me­ne­te­le árán.

A nö­vek­vő ego­iz­mus az egyik leg­na­gyobb ve­szély min­den össze­füg­gés­ben. Be kell fe­jez­nünk a má­sok „szám­lá­já­ra” meg­va­ló­sí­tott élet­for­mát. Nem hall­gat­hat er­ről egyet­len ke­resz­tény teo­ló­gus sem. De nem kö­vet­he­tik ezt az élet­for­mát a gyü­le­ke­ze­tek és az egy­há­zak sem!

Azért is meg kell kér­dez­nünk ön­ma­gunk­tól, hogy hol va­gyunk, mert hi­he­tet­len messzi­re és ve­szé­lyes te­rü­le­tek­re té­ved­het­tünk éle­tünk­ben.

Is­ten­tisz­te­le­te­ink ak­kor iga­zán ered­mé­nye­sek, ha nem ön­ma­gu­kért és ön­ma­guk­ban áll­nak, ha­nem vissza­ve­zet­nek min­ket – mint na­gyon messzi­re té­vedt em­be­re­ket – ma is. A tör­té­ne­lem ne­ga­tív idő­sza­ka­i­ra azért is ér­de­mes em­lé­kez­ni, mert ezek meg­ta­ní­ta­nak min­ket őszin­tén szé­gyen­kez­ni. Ez a gyó­gyu­lás és a vál­to­zás iga­zi kez­de­te.

Az egy­ház­nak sem az a kül­de­té­se, hogy tö­ké­le­tes ki­je­len­té­sek­kel bom­báz­za az em­be­re­ket, ha­nem az, hogy mel­lé­jük áll­jon, és szív­ből fa­ka­dó, őszin­te sza­vak­kal se­gít­sen irányt ta­lál­ni. Igaz ez még a hit­ok­ta­tá­si mun­kánk­ra néz­ve is, ab­ban az ér­te­lem­ben, hogy a hit tar­tal­má­nak át­adá­sa a kö­vet­ke­ző nem­ze­dé­kek szá­má­ra a mi fe­le­lős­sé­günk. Hi­á­ba eről­tet­jük azon­ban a ha­gyo­mányt, ha nem va­gyunk ké­pe­sek szót ér­te­ni a fi­a­tal nem­ze­dék­kel.

A kö­zös­ség szá­má­ra is nyi­tott a kér­dés: hol is va­gyunk, ho­va ju­tot­tunk? A stresszes élet­for­ma ro­ha­ná­sá­ban is utol­ér min­ket Is­ten kér­dé­se: „Em­ber, hol vagy?” Hi­szem, hogy nem­csak a zá­ró is­ten­tisz­te­le­ti li­tur­gi­á­ra ta­nul­hat­tuk meg a vá­laszt, hogy­ha fel­hang­zik ez a kér­dés a li­tur­gi­át vég­zők aj­ká­ról, ak­kor han­go­san és bát­ran ki­ált­suk: „Itt va­gyok.”

A kül­föl­di ven­dé­ge­ket kö­szön­töt­ték az­zal az óhaj­jal, hogy ne­héz „kof­fer­rel” tér­jünk ha­za, amely te­le van új be­nyo­má­sok­kal. Az 560 ol­da­las prog­ram­fü­zet min­dig fi­gyel­mez­te­tett ar­ra, hogy le­he­tet­len­ség el­jut­ni min­den hely­re. Az vi­szont biz­tos, hogy min­den irány­zat, fel­fo­gás vagy alap­ál­lás kép­vi­se­lő­je érez­het­te: itt még rám is gon­dol­tak. Én is ta­lá­lok ne­kem szó­ló tar­tal­mat!

A sok­fé­le­sé­gek együt­tes is­ten­tisz­te­le­té­nek nagy­sze­rű pél­dá­ja volt a bré­mai egy­há­zi na­pok ren­dez­vé­nye eb­ben az év­ben. Így le­het ha­tal­mas se­gít­ség a hely­ke­re­sés és a hely­ta­lá­lás – egész éle­tün­ket meg­ha­tá­ro­zó – prog­ram­já­ban.

Sza­bó La­jos

::Nyomtatható változat::