Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

100 éve szü­le­tett Szteh­lo Gá­bor cím­mel 62 ol­da­las ta­nul­mányt pub­li­kált az egy­kor zsi­dó és nem zsi­dó, de csa­lád­juk­ból ki­sza­kadt gyer­me­kek meg­men­té­sé­ről hí­res­sé vált evan­gé­li­kus lel­kész­ről. A fü­zet a Lu­ther Ki­adó gon­do­zá­sá­ban je­lent meg má­jus 25-én, a Bu­da­hegy­vi­dé­ki Evan­gé­li­kus Egy­ház­köz­ség temp­lo­má­ban tar­tott Szteh­lo-em­lék­kon­fe­ren­ci­á­ra. „Gá­bor bá­csi­ról” a kon­fe­ren­cia szü­ne­té­ben be­szél­get­tem D. Ke­ve­há­zi Lász­ló nyu­galmazott lel­késszel, egy­ház­tör­té­nésszel.

– La­ci bá­csit szó­lít­hat­nám úgy is, hogy „mi­nisz­ter­el­nök úr” – de hogy mi­ért, an­nak még ne vág­junk elé­be. Ho­gyan em­lék­szik vissza ar­ra a nap­ra, ami­kor elő­ször ta­lál­ko­zott Szteh­lo Gá­bor­ral?

– 1945 ok­tó­be­ré­ben ke­rül­tem ha­za, az­előtt had­ap­ród­is­ko­lás vol­tam. Édes­apám, szü­le­im azt sze­ret­ték vol­na, hogy lel­kész le­gyek, de én ki akar­tam ug­ra­ni a csa­lád­ból. Had­ap­ród­ként ha­di­fog­ság­ba ke­rül­tem. ’45-ben, ami­kor ha­za­ke­rül­tem, édes­apám bör­tön­ben volt, édes­anyám pe­dig a győ­ri sze­re­tet­ott­hon­ban dol­go­zott. Ott­ho­nunk nem volt. Ak­kor Tú­róczy Zol­tán püs­pök úr azt mond­ta: „Fi­am, menj Szteh­lo Gá­bor­hoz!” Fo­gal­mam sem volt ró­la, hogy ki­cso­da Szteh­lo Gá­bor. Amíg fel­ér­tem Pest­re, ter­mé­sze­te­sen tá­jé­ko­zód­tam ró­la. Meg­tud­tam, hogy sok zsi­dó gyer­mek éle­tét men­tet­te meg. Ak­kor pe­dig már az ag­gasz­tott, hogy mi­ként fo­gad­nak majd, mit szól­nak, ha én oda be­ál­lí­tok.

1. ok­tó­be­ré­nek kö­ze­pén lép­tem be elő­ször az ott­hon­ba – s pon­to­san az tör­tént ve­lem, mint a pél­dá­zat­be­li té­koz­ló fi­ú­val: az „apa” nem en­ged­te, hogy vé­gig­mond­jam, ki is va­gyok, mi­ért jöt­tem. Szteh­lo Gá­bor ma­gá­hoz ölelt, s annyit mon­dott: „Itt a he­lyed.” Ami­kor be­vitt a nagy­fi­úk szo­bá­já­ba – ti­zen­hét éves vol­tam –, be­mu­ta­tott ne­kik, s ki­de­rült, nem én va­gyok az el­ső a nem zsi­dó ol­dal­ról. Ha­mar össze­ba­rát­koz­tunk, s el­mond­ha­tom: né­hány nap múl­va már nem tud­tuk egy­más­ról – az­az sem­mit sem szá­mí­tott –, hogy ki hon­nan, „me­lyik ol­dal­ról” jött…

– Az evan­gé­li­kus mú­ze­um nem­rég nyílt Szteh­lo-ki­ál­lí­tá­sán La­ci bá­csi az ott­hon­te­rem­tő, a jó pász­tort hir­de­tő lel­ki­pász­tor, az édes­apa, a csa­lád­te­rem­tő, a kö­zös­ség­szer­ve­ző Szteh­lo Gá­bort idéz­te elénk me­leg sza­vak­kal… Szteh­lo Gá­bor sze­mé­lyi­sé­gé­nek me­lyik vo­ná­sa volt a leg­mé­lyeb­ben ha­tó, ami­re ennyi év táv­la­tá­ból em­lé­ke­zik? Mint fi­a­tal em­ber­re, ho­gyan ha­tott a ki­su­gár­zá­sa?

– Gá­bor bá­csi so­ha nem tar­to­zott az ag­resszív misszi­o­ná­ri­u­sok kö­zé – ké­sőbb ez az­tán egy kis prob­lé­mát is oko­zott mind az egy­ház­zal, mind az ál­lam­mal kap­cso­lat­ban. Min­dig azt mond­ta, hogy ne­ki az volt a fel­ada­ta, hogy éle­te­ket ment­sen. És nem­csak úgy, hogy élet­ben ma­rad­ja­nak, ha­nem hogy „nagy­be­tűs” em­be­ri éle­tet tud­ja­nak él­ni utá­na, és ne ut­ca­gye­re­kek­ként kell­jen fel­nő­ni­ük. Szá­mom­ra ez volt az el­ső, ami meg­fo­gott ben­ne.

A má­so­dik, ami na­gyon meg­ra­ga­dott, hogy én – aki két évet töl­töt­tem az in­té­zet­ben – ta­lán két­szer lát­tam ha­ra­gud­ni. Ak­kor pe­dig na­gyon meg­volt rá az oka. De ak­kor is le­csil­la­po­dott. Az a mo­soly­gós ké­pe van előt­tem, ame­lyet ol­va­só­ink is lát­hat­tak már az Evan­gé­li­kus Élet­ben a ki­ál­lí­tás kap­csán: az a ked­ves, de­rűs, vissza­mo­soly­gó so­főr az au­tó­ban. Ez ma­radt meg ben­nünk, Szteh­lo-gye­re­kek­ben.

A har­ma­dik pe­dig az a vo­ná­sa, hogy sze­ku­lá­ri­san tu­dott pré­di­kál­ni. Mi­re gon­do­lok? Ha fel­ol­va­sott egy tex­tust, ak­kor ar­ról úgy tu­dott be­szél­ni, hogy az ben­nün­ket, ti­zen­éves gye­re­ke­ket – akik kö­zül so­ka­kat bi­zony egy­ál­ta­lán nem ér­de­kelt se Bib­lia, se egy­ház, se Úr­is­ten – meg tu­dott ra­gad­ni, meg tu­dott szó­lí­ta­ni! Nem pa­po­san pré­di­kált, ha sza­bad így mon­da­nom. Hor­váth Ádám film­ren­de­ző is er­ről be­szélt a kon­fe­ren­ci­án: az in­té­zet­ben so­ha nem volt „kö­te­le­ző” is­ten­tisz­te­let­re jár­ni. Még­is mind­annyi­an ott szo­rong­tunk… Hall­gat­tuk őt. Nem fe­lej­tem el az ilyen mon­da­ta­it: „Is­ten­nél nincs egy­ke. Te a test­vé­rem vagy, és ha a test­vé­rem vagy, ak­kor az azt je­len­ti, hogy min­den gon­dod az enyém is.” Vagy egy má­sik mon­da­ta: „A sze­re­tet hal­kan lép, nem kér de­kó­ru­mot, és az egész éle­tet át­hat­ja.” Ezek olyan mon­da­tok vol­tak, ame­lyek az egész éle­tet je­len­tet­ték szá­munk­ra! Ahe­lyett, hogy ut­ca­gye­re­kek­ké vál­tunk vol­na, em­be­rek­ké let­tünk – ál­ta­la.

– Ho­gyan szer­vez­te Szteh­lo Gá­bor a gyer­me­kek kö­zös­sé­gét, köz­tár­sa­sá­gát? A Ga­u­dio­po­lis, az Öröm­vá­ros mi­lyen öt­let alap­ján szü­le­tett? Volt-e ha­son­ló­ra pél­da itt, Ma­gyar­or­szá­gon vagy akár kül­föl­dön? Ha azt mon­dom, mi­nisz­ter­el­nök úr, mi­lyen em­lé­kek idé­ződ­nek fel La­ci bá­csi­ban?

– A Ga­u­dio­po­lis – mint ké­sőbb meg­tud­tuk – Szteh­lo Gá­bor öt­le­te volt, de ar­ra vi­gyá­zott, hogy ne ne­ki tu­laj­do­nít­suk. Min­dig vi­gyá­zott, hogy so­ha ne eről­tes­se ránk az el­kép­ze­lé­sét. Ak­ko­ri­ban meg­mu­ta­tott ne­künk egy ame­ri­kai fil­met, amely­ben egy ha­son­ló – csak fi­úk­ból ál­ló – szer­ve­ző­dés jött lét­re. Gá­bor bá­csi so­kat be­szél­ge­tett az­tán er­ről Sző­ke Ba­lázs ne­vű ta­ná­runk­kal, aki ké­sőbb az is­ko­la igaz­ga­tó­ja lett. Sző­ke Ba­lázs az egyik es­te be­jött hoz­zánk ’45-ben, és azt mond­ta: „Gye­re­kek, is­me­ri­tek A fi­úk vá­ro­sa cí­mű fil­met – csi­nál­junk mi is va­la­mi ha­son­lót.”

Ta­lán mon­da­nom se kell: rög­tön lel­ke­sed­tünk a gon­do­la­tért! Már az­nap es­te gon­dol­kod­ni kezd­tünk a kü­lön­bö­ző tiszt­sé­gek­ről, de az ál­lam­nak a ne­vét nem ha­tá­roz­tuk meg, ha­nem – na­gyon is de­mok­ra­ti­kus mó­don – pá­lyá­za­tot ír­tunk ki rá. Há­rom nap múl­va meg is lett a név: Ga­u­dio­po­lis. Ez­után mi­nisz­ter­ta­ná­csot ala­pí­tot­tunk, s va­ló­ban, éle­tem egyik leg­meg­ha­tá­ro­zóbb él­mé­nye volt, hogy a sok zsi­dó és más ok­ból me­ne­kült gyer­mek kö­zött en­gem vá­lasz­tot­tak el­ső mi­nisz­ter­el­nök­ké. Hor­váth Ádám pél­dá­ul kul­tusz­mi­nisz­ter lett, de ter­mé­sze­te­sen volt igaz­ság­ügy-mi­nisz­te­rünk is, és min­den tár­ca ki volt oszt­va. He­ten­te tar­tot­tunk mi­nisz­ter­ta­ná­csot. A ta­nács­ban részt ve­het­tek a kü­lön­bö­ző ott­ho­nok pol­gár­mes­te­rei is. A prog­ra­mok meg­be­szé­lé­sé­től kezd­ve a leg­ki­sebb fe­gyel­mi vét­sé­ge­kig min­den ügyet meg­tár­gyal­tunk a mi­nisz­ter­ta­nács­ban.

El­ső ál­lam­el­nö­künk az igaz­ga­tó úr, Sző­ke Ba­lázs volt. Az­után Szteh­lo Gá­bor kö­vet­ke­zett. Nagy él­mé­nyem, hogy a le­vél­tár­ban meg­ta­lál­tam a Ga­u­dio­po­lis jel­vé­nyét, ame­lyen az a szö­veg áll: „Iga­zol­juk, hogy Sza­bó György az if­jú­sá­gi ál­lam tag­ja – Ke­ve­há­zi Lász­ló mi­nisz­ter­el­nök, Szteh­lo Gá­bor ál­lam­el­nök.”

– A ki­ál­lí­tá­son csak­úgy, mint a kon­fe­ren­ci­án, há­la Is­ten­nek, so­kan vol­tak egy­ko­ri meg­men­tet­tek, az ott­ho­nok la­kói. Kül­föld­ről is ha­za­jöt­tek az ün­nep­re. Fo­ga­lom­má lett ez a ki­fe­je­zés: Szteh­lo-gye­re­kek. Ho­gyan tar­tot­ták ké­sőbb, éle­tük to­váb­bi sza­ka­szá­ban a kap­cso­la­tot egy­részt Gá­bor bá­csi­val, más­részt egy­más­sal? Mi­lyen erőt, tar­tást adott az a meg­ha­tá­ro­zó él­mény, hogy ilyen kö­zös­ség­ből in­dul­tak to­vább?

– Ké­sőbb mint­ha rit­kult vol­na Gá­bor bá­csi kö­rül a le­ve­gő. Az ál­la­mo­sí­tás, majd Svájc­ba tör­tént ki­me­ne­te­le után mind az ál­lam, mind az egy­ház „igye­ke­zett” meg­fe­led­kez­ni ró­la. Ál­lí­tó­lag ké­sőbb, ami­kor a Jad Vas­em-ki­tün­te­tést meg­kap­ta, oda­kint na­gyon el­is­mer­ték, itt­hon pe­dig – na­gyon el­fe­lej­tet­ték… Szteh­lo Gá­bort egyéb­ként No­bel-bé­ke­díj­ra is fel­ter­jesz­tet­ték, ám ab­ban az év­ben Willy Brandt kap­ta a dí­jat. Ezt azért mon­dom, mert eb­ben az idő­ben egye­dül a Szteh­lo-gyer­me­kek ápol­ták az em­lé­ke­ze­tét, s el is ha­tá­roz­tuk, hogy mi­ni­mum éven­te egy­szer össze­jö­vünk. A bu­da­vá­ri gyü­le­ke­zet fo­ga­dott be ben­nün­ket. Éven­te így ta­lál­koz­tunk, és me­sél­tük el egy­más­nak, hogy mi tör­tént ve­lünk. Új­ra meg új­ra fel­ele­ve­ní­tet­tük az em­lé­ke­ket.

A „Szteh­lo-gye­rek­ség” azon­ban nem egy­sze­rű­en em­lé­ke­zet kér­dé­se. Egy bi­zo­nyos tar­tást adott ne­künk a to­váb­bi éle­tünk­re. Nem­csak hogy nem fe­led­ke­ztünk el ar­ról, ami­re Gá­bor bá­csi ta­ní­tott és ne­velt ben­nün­ket, ha­nem a min­den­na­pi élet­ben is se­gí­tett mind­az, amit tő­le ta­nul­tunk és lát­tunk. Hor­váth Ádám em­lí­tet­te, ha rossz passz­ban van, min­dig az áro­ni ál­dás jut eszé­be, de va­la­mennyi­en így vol­tunk: Gá­bor bá­csi em­lé­ké­ből él­tünk. Sze­mé­lye­sen azt mond­ha­tom: na­gyon va­ló­szí­nű­nek tar­tom, hogy Gá­bor bá­csi­nak a jó pász­tor ta­ní­tá­sát meg­va­ló­sí­tó pél­dá­ja ha­tá­sá­ra in­dul­tam el az egy­há­zi szol­gá­lat út­ján.

– S ő ezt ta­lán nem is sej­tet­te…?

– Gá­bor bá­csi nem in­dí­tott el sen­kit di­rekt vagy misszi­ói szán­dék­kal a lel­ké­szi pá­lyá­ra – más kér­dés, hogy a lé­nyé­nek, a cse­le­ke­de­te­i­nek ilyen ha­tá­sa is volt. A szív, a mo­soly, a ma­gá­hoz öle­lő sze­re­tet, az, hogy őt csak­is a baj­ba­ju­tot­tak meg­men­té­se ér­de­kel­te és nem az, hogy ki ke­rült baj­ba, ho­gyan és mi­ért ke­rült oda, ez a be­lő­le ára­dó, meg­kü­lön­böz­te­tés nél­kü­li sze­re­tet ne­kem min­dig a jé­zu­si pél­dá­za­tot jut­tat­ta eszem­be. Aki a ve­rem­be esett, an­nál nem azt kell néz­ni, hogy ki az, ha­nem azt, hogy baj­ba ju­tott, és se­gí­te­ni kell raj­ta. Ami­kor a zsi­dók men­té­sé­vel meg­bíz­ták, egy fur­csa – szá­munk­ra ta­lán meg­hök­ken­tő – mon­da­tot mon­dott: most nem imád­koz­ni kell, mert Is­ten nem orá­ku­lum, ha­nem ten­ni kell. Ezt ta­nul­tuk tő­le…

– Ho­gyan ápol­juk jól, he­lye­sen Szteh­lo Gá­bor em­lé­két egyé­nen­ként és egy­há­zi szin­ten? Mit ten­ne, mit mon­da­na 2009-ben Szteh­lo Gá­bor? Mit üzen ne­künk az ő éle­te?

– Szteh­lo Gá­bor so­ha nem az egy­ház­men­tés­re gon­dolt, ezt sok le­ve­lé­ben ol­vas­tam, hogy az egy­ház igyek­szik men­te­ni ma­gát, min­den­fé­le baj­ból. Ő min­dig a má­sok men­té­sé­re gon­dolt, azo­ké­ra, akik ép­pen baj­ban vol­tak. A kér­dés ez: kik van­nak most baj­ban? Ő ezt néz­né. Azt gon­do­lom, fel­hív­ná a fi­gyel­met a haj­lék­ta­la­nok­ra, azok­ra a gye­re­kek­re, akik éhez­nek, azok­ra a ci­gá­nyok­ra, akik­nek a hely­ze­té­vel tö­rőd­ni kel­le­ne. Gá­bor bá­csi min­dig azok fe­lé for­dult, akik „kö­rön kí­vü­li­ek” vol­tak, s er­re ta­ní­tott min­ket. Ez a jó pász­to­ri szol­gá­lat.

Kő­há­ti Dó­ra

::Nyomtatható változat::