Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Rá­tó­ti Zol­tán Já­szai Mari-dí­jas szín­mű­vésszel egy pá­rat­lan, ne­mes kez­de­mé­nye­zé­se kap­csán volt mó­dom ta­lál­koz­ni. Öku­me­ni­kus fa­temp­lo­mot épít az Őr­ség egyik fes­tői szép­sé­gű kis fa­lu­já­ban. A Nem­ze­ti Szín­ház mű­vé­sze, aki az idei évad­ban hét da­rab­ban ját­szik, de a mo­zi­vá­szon­ról, té­vé­já­té­kok­ból is jól is­mert mű­vész – nép­sze­rű­sé­gét Ma­gyar­föld s az em­lí­tett temp­lom épí­té­se ér­de­ké­ben ve­ti lat­ba…

– A tör­té­net évek­re nyú­lik vissza. Ma­gam­ban in­kább álom­fo­lya­mat­nak ne­ve­zem. Az Őr­ség­ben, a Za­la me­gyei Ma­gyar­föl­dön ta­lál­tam má­so­dik ott­ho­nom­ra, és épí­tet­tem évek­kel ez­előtt egy kis fa­há­zat. Az iga­zi álom 2000-ben kez­dő­dött, mi­kor fel­épült a fa­lunk­ban az őr­sé­gi épít­ke­zé­si for­má­ra és ha­gyo­mány­ra jel­lem­ző fa ha­rang­láb. Ka­lá­ká­ban ké­szült: a fa­lu ap­ra­ja-nagy­ja épí­tet­te. Ré­gen fa­lu és fa­lu kö­zött ez volt az in­for­má­ció­áram­lás esz­kö­ze, s sze­ret­tük vol­na mél­tó kö­rül­mé­nyek kö­zé he­lyez­ni.

Mi­u­tán ez a me­ne­dék­ház­nak is fel­fog­ha­tó, cso­dá­la­tos erő­tér fel­épült, geo­ló­gus ba­rá­tom­mal, aki­vel a mun­kák nagy ré­szét vé­gez­tük, ar­ról be­szél­get­tünk, ho­gyan le­het ezt to­vább­vin­ni – en­gem, aki szí­nész­ként a ki­mon­dott szó­val a lel­kek­ben tu­dok va­la­mit al­kot­ni, le­nyű­gö­zött, hogy az em­ber két­ke­zi mun­ká­já­nak lát­ha­tó ered­mé­nye van. Az álom, az öt­let mint­egy ma­gá­tól „jött”, s el­in­dult egy hosszú kál­vá­ria, ami vé­gül is nem szeg­te a ked­vün­ket, sőt in­kább am­bi­ci­o­nált.

– Kál­vá­ria? Ez most igen ne­ga­tí­van hang­zik! Kül­ső vagy bel­ső aka­dá­lyok­ra gon­dol?

– Mind­ket­tő adó­dott. Sok el­len­ér­zés­sel szem­be­sül­tünk, ám ez nem ke­se­rí­tett el. A te­rü­let­szer­zés sem volt egy­sze­rű: a fa­lu leg­ma­ga­sabb pont­ján van a ré­gi te­me­tő, mel­let­te a fenn­sík. De az utób­bi ma­gán­tu­laj­don­ban volt, s a ha­zai tu­laj­don­jog­vi­szo­nyok kö­vet­kez­té­ben a kö­zös, osz­tat­lan te­rü­let meg­vá­sár­lá­sa, majd ki­mé­ré­se ret­ten­tő sok ügy­in­té­zés­sel járt. 2001-re lett meg a föld­te­rü­let, de bi­zony csak 2008 nya­rá­ra le­he­tett el­in­dí­ta­ni a tu­laj­don­kép­pe­ni ter­ve­zést.

So­ká­ig ha­da­koz­tam ma­gam­mal, hogy „majd meg­vál­toz­ta­tom az em­be­re­ket, majd én meg­győ­zöm őket, hogy jó, ha tör­té­nik va­la­mi, jó a meg­őr­zé­se an­nak, ami el­ve­sző­ben van”. De az­tán mi­kor­ra képes lettem meg­bé­kül­ni az­zal, hogy nem fo­gom tud­ni meg­vál­toz­tat­ni az em­be­re­ket – be­in­dul­tak a dol­gok. És jöt­tek sor­ban a le­he­tő­sé­gek. 2006-tól pol­gár­mes­te­re is va­gyok a fa­lu­nak, így már hi­va­ta­lo­san is fe­le­lős­sé­get vál­la­lok a meg­ma­ra­dá­sá­ért, a temp­lo­mért.

Az álom te­hát túl­nőtt min­ket, s im­már ön­ál­ló éle­tet él. Ben­nünk kel­lett meg­ér­nie, de ha nem len­ne hi­tünk, be­le sem fog­tunk vol­na. Nem is „en­ged­né” a temp­lom fel­épí­te­ni ma­gát, ha nem len­ne elég hi­tünk hoz­zá. A fon­tos dol­gok meg­szü­lik ön­ma­gu­kat, ha iga­zán be­lül­ről akar­juk!

– Hány lel­kes is a fa­lu?

– Har­minc­négy be­je­len­tett la­ko­sa van, jó­ma­gam vagyok az egyik. Igen, ezen so­kan mo­so­lyog­nak.

– Ho­gyan tud­ja mind­eze­ket össze­egyez­tet­ni a Nem­ze­ti Szín­ház mű­vé­sze­ként? Hi­szen szín­pa­di, té­vés mun­kái a fő­vá­ros­hoz kö­tik…

– Ne­he­zen. De ezt vál­lal­tam, és a vá­lasz­tás előtt el is mond­tam, hogy ke­ve­set le­szek ott. Sok­szor csak te­le­fo­non tu­dom „táv­irá­­nyí­ta­ni” a fa­lut. Van, hogy reg­gel me­gyek, és az es­ti elő­adás­ra már vissza is kell jön­nöm Bu­da­pest­re. Nyá­ron jobb a hely­zet: az épít­ke­zés el­kez­dé­sé­től sze­ren­csé­re már fo­lya­ma­to­san lent le­szek.

– Ká­pol­na meg­men­té­sé­ért már ren­dez­tek kon­cer­tet, de temp­lo­mot tud­tom­mal még nem épí­tett is­mert, nép­sze­rű mű­vész. Hogy fo­gad­ta ter­vét a ci­vil és a mű­vész­tár­sa­da­lom?

– Lét­re­hoz­tuk a Ma­gyar­föld Fa­lu­ért Ala­pít­ványt, van egy hon­la­punk is, ezen ke­resz­tül fo­gad­juk az ado­má­nyo­kat. Hadd ra­gad­jam meg az al­kal­mat, hogy el­mond­jam: na­gyon há­lás va­gyok azok­nak, akik se­gí­tet­tek ne­künk. Meg­ha­tó do­log: bo­rí­ték­ban kap­tam egy le­ve­let, ben­ne ezer fo­rint­tal. Nyug­dí­jas né­ni küld­te, ő így tu­dott hoz­zá­já­rul­ni. Ez év ja­nu­ár 8-án egy gá­la­es­ten a ba­rá­ta­im, kö­zel öt­ven mű­vész, in­gyen lép­tek fel a temp­lom­épí­tés támogatásá­ra ren­de­zett es­ten a Nem­ze­ti Szín­ház szín­pa­dán. Sok­szor ál­mo­doz­tam – ta­lán túl na­i­van is –, hogy majd jön egy na­gyobb pénz­összeg, ami mág­nes­ként vonz­za a töb­bit. És így tör­tént! A Volks­bank je­len­tős tá­mo­ga­tást adott. Kör­nyék­be­li vál­lal­ko­zók hív­tak, fa­fel­dol­go­zó, fa­te­lep-tu­laj­do­nos, asz­ta­los, ács… fel­aján­la­nak az ide­jük­ből, a mun­ká­juk­ból. Ceg­léd­ről, szü­lő­vá­ro­som­ból is jön­nek majd dol­goz­ni. Cso­dá­la­tos, hogy mi­lyen erő­ket moz­ga­tott meg ez a terv!  

– Pün­kösd va­sár­nap­ján – szim­bo­li­ku­san is a meg­fe­le­lő ün­ne­pet: a Lé­lek ki­ára­dá­sát vá­laszt­va – ke­rült sor az alap­kő­le­té­tel­re. Jól mon­dom, van ilyen egy­ál­ta­lán egy fa­temp­lom ese­té­ben?

– Nem, alap­fát tet­tünk le. Szin­te már tra­dí­ció: a ha­rang­lá­bat is így kezd­tük, pün­kösd­kor. Azt az ün­ne­pet „ha­rang­láb-re­mény­lő” ün­ne­pély­nek ne­vez­tük, s ta­lán mond­ha­tom, ál­dás volt raj­ta. Azon a nyá­ron már avat­tuk is a haranglábat. Én na­gyon bi­za­ko­dó va­gyok, hogy ez a temp­lom is el fog ké­szül­ni nyár vé­gé­re. Hat­van fő be­fo­ga­dá­sá­ra lesz al­kal­mas. Ide­á­lis eset­ben au­gusz­tus 22-én lesz a szen­te­lés. Amit még nem em­lí­tet­tem, a fel­újí­tott paj­ta­szín­há­zat szin­tén pün­kösd­kor kezd­tük, kér­ve a Szent­lé­lek ki­ára­dá­sát. Nem vé­let­le­nül idő­zí­tet­tük az alap­fale­té­telt most sem pün­kösd va­sár­nap­já­ra…

– Mű­vész úr, Ön most temp­lo­mot épít. Mi­lyen kap­cso­lat­ban áll a hit­tel, Is­ten­nel?

– Min­dig is volt va­la­mi­lyen von­zó­dá­som, hit­tem va­la­mi fel­sőbb­ren­dű ha­ta­lom­ban, a ró­lunk gon­dos­ko­dó sze­re­tet­ben, no­ha nem kap­tam val­lá­sos ne­ve­lést. Amint fel­nőtt let­tem, s a hi­te­mért már ma­gam vol­tam fe­le­lős, sok­fé­le utat be­jár­tam a hit ke­re­sé­sé­ben, kö­zöt­tük ter­mé­sze­te­sen tév­utak is vol­tak, hi­szen nem volt meg a csa­lá­di fo­gó­dzó. Nem szé­gyel­lem és nem bá­nom eze­ket az uta­kat, mert kü­lön­le­ges ta­pasz­ta­lá­sok­kal jár­tak.

Ma­ga­mat val­lá­sos em­ber­nek tar­tom. Ka­to­li­kus­nak ke­resz­tel­tek, de nem gya­ko­rol­tuk a val­lást. A temp­lom­épí­tés sem eb­ből fa­kadt. Ne­héz meg­fo­gal­maz­ni, hi­szen nem tu­dom ma­ga­mat egyet­len val­lás­hoz sem köt­ni, nin­cse­nek meg a bel­ső ha­gyo­má­nya­im, pi­cit irigy­lem azo­kat a ba­rá­ta­i­mat, akik va­la­mi­lyen kö­zös­ség­hez tar­toz­nak.

Hogy ak­kor mi­ért nem te­szek én is így? Nem tu­dok ki­elé­gí­tő vá­laszt ad­ni. Kap­tunk bi­zony kri­ti­kát is ez­zel kap­cso­lat­ban: ne gon­dol­juk, hogy ez olyan könnyű do­log, hogy vesszük a bá­tor­sá­got ah­hoz, hogy temp­lo­mot épít­sünk… Ki­nek en­ge­di meg az Is­ten, hogy temp­lo­mot épít­sen… Eze­ken el­gon­dol­kod­tam. De a tá­mo­ga­tó szán­dék több volt. Csak ön­ma­gát zár­hat­ja ki va­la­ki a temp­lom­épí­tés­ből és az eb­ből fa­ka­dó öröm­ből. Adó­dott egy nagy­sze­rű le­he­tő­ség az éle­tünk­ben, hogy va­la­mit meg­te­remt­sünk – s an­nak temp­lom for­má­ja lesz. Temp­lom je­len­té­se lesz.

– Mit üzen­het Ma­gyar­föld fa­lu tör­té­ne­te Ma­gyar­föld­nek, az or­szág­nak?

– Ki­ke­rül­ve a túl ma­gasz­tos sza­va­kat, a szim­bo­li­kus tar­tal­mán túl: bár el­csé­pelt és sok­szor hi­tel­te­len­né tett szó az össze­fo­gás, a kö­zös gon­dol­ko­dás, de ahogy ma­gunk­ban igyek­szünk lét­re­hoz­ni olyan lel­ki nyug­vó­pon­to­kat, ahol igyek­szünk meg­nyu­god­ni, erőt me­rí­tünk, ugyan­úgy kell egy kö­zös­ség­nek is meg­ta­lál­ni azt a nyug­vó­pon­tot, lel­ki fel­töl­tő­dés­re al­kal­mas he­lyet, ahol jó csönd­ben len­ni. Ez az el­sőd­le­ges cél­ja en­nek a temp­lom­nak. Va­ló­ban, van en­nek egy kü­lö­nös je­len­té­se is: Ma­gyar­föld ne­vű kis fa­lu­ban épül fel egy öku­me­ni­kus fa­temp­lom. Aki ide­jön, ta­lán ih­le­tet kap, hogy a ma­ga kör­nye­ze­té­ben, a ma­ga lel­ké­ben is ha­son­lót te­gyen.

– Van-e még ál­ma?

– Egy­elő­re az, hogy ezt si­ker­rel vé­gig tud­juk vin­ni. Most ez a leg­fon­to­sabb, hi­szen hosszú tá­von élet­ben tar­ta­ni, a szel­le­mi­sé­gét mű­köd­tet­ni igen nagy fel­adat lesz. Hi­szem, hogy a hit­élet meg fog­ja szer­vez­ni ön­ma­gát, és iga­zi lel­ki ott­ho­ná­vá lesz a fa­lu­nak. Ha évek múl­va ez tel­je­sül, elé­ge­dett le­szek.

Kő­há­ti Dó­ra

::Nyomtatható változat::