Cantate

Vul­pi­us reg­ge­li him­nu­sza

Hozzászólás a cikkhez

Mai és jö­vő he­ti éne­kün­ket el­ső­sor­ban a dal­lam­szer­ző, Mel­chi­or Vul­pi­us sze­mé­lye kap­csol­ja össze. Ezen­kívül a te­ma­ti­ká­juk is ro­kon: az egyik nap­kez­dő kö­nyör­gés, a má­sik nap­zá­ró há­la­adás.

Lu­ther Már­ton jól is­mert reg­ge­li imád­sá­ga 1529-ben je­lent meg a Kis ká­té vé­gén. Az el­kö­vet­ke­ző év­ti­ze­dek­ben sor­ra szü­let­tek az imád­ság nyo­mán a reg­ge­li éne­kek, me­lyek az ere­de­tit rí­mes for­má­ba szed­ték vagy elő­kép­nek, ki­in­du­ló­pont­nak te­kin­tet­ték.

Ta­lán ke­vés­bé is­mert, hogy már a Lu­ther-imád­ság meg­je­le­né­se előtt is kü­lön iro­dal­muk volt a reg­ge­li éne­kek­nek. Itt el­ső­sor­ban a Cseh Test­vé­rek (Böh­mis­che Brü­der) kö­zös­sé­gét s lel­ké­szü­ket, Mic­ha­el Weißét kell ki­emelnünk.

Mic­ha­el We­iße 1488 kö­rül szü­le­tett. Teo­ló­gus volt, ének­köl­tő és kom­po­nis­ta. Krak­kó­ban ta­nult, majd 1510-ben ko­los­tor­ba vo­nult. 1518-ban meg­szö­kött, s csat­la­ko­zott a Cseh Test­vé­rek­hez. A kö­zös­ség ve­ze­tő­jé­vel, az éne­kes­köny­vünk­ből is is­mert Jo­hann Horn­nal együtt 1522-től kezd­ve több­ször is járt kül­dött­ség­ben Lu­ther­nél. Fő fel­ada­tuk a sa­ját és a lu­the­ri hit­val­lás egyez­te­té­se volt. Ké­sőbb We­iße a né­met gyü­le­ke­zet pré­di­ká­to­ra lett Landsk­ron­ban, s itt is ér­te a ha­lál 1534-ben.

Ki­ma­gas­ló mun­ká­ja 1531-ben meg­je­lent éne­kes­köny­ve, a New Geseng­buch­len. A kö­tet össze­sen 157 éne­ket tar­tal­maz, me­lyek kö­zül 137 – igen ma­gas szám – We­iße sa­ját köl­te­mé­nye vagy át­dol­go­zá­sa. A leg­több dal­lam cseh for­rá­sok­ból táp­lál­ko­zik. Ez volt a kö­zös­ség el­ső ön­ál­ló né­met éne­kes­köny­ve, mely az­tán több­szö­ri után­nyo­mást is meg­ért. We­iße sa­ját köl­te­mé­nyei mind a mai na­pig is­mer­tek és ked­vel­tek; a mai né­met éne­kes­könyv ki­lenc éne­két köz­li, a ma­gyar éne­kes­könyv egy hús­vé­ti, uj­jon­gó éne­két hoz­za: Di­cső­ség né­ked, Is­te­nünk (EÉ 216).

Az éne­kes­könyv We­iße négy reg­ge­li éne­két is tar­tal­maz­ta, kö­zü­lük ket­tő ke­rült be az evan­gé­li­kus éne­kes­köny­vek­be. Ami a dal­la­mo­kat il­le­ti, csak egyi­kük tar­tot­ta meg ere­de­ti dal­la­mát. A má­sik vers­hez 1609-ben ke­rült Vul­pi­us gyö­nyö­rű dal­la­ma: ez mai éne­künk, a Jön bí­bor­fé­nyű pir­ka­dat (GyLK 793).

Az el­ső vers­szak – ha­son­ló­an Lu­ther imád­sá­gá­hoz – há­lát ad az éj­sza­ká­ért. A to­váb­bi vers­sza­kok a „bí­bor­fé­nyű pir­ka­dat­tal” ér­ke­ző új nap sok ál­dá­sá­ért kö­nyö­rög­nek: „Légy ma is ve­lünk; Úgy ve­zess min­ket – Is­mer­jük fel erős ke­zed; Szent­lé­lek, fe­gyel­mezz min­ket; Gond­vi­se­lőnk légy, Úr­is­ten!” Utol­só vers­sza­ká­ban a mun­ka meg­ál­dá­sát ké­ri a mi Urunk, Jé­zus Krisz­tus ál­tal.

A tü­rin­gi­ai szár­ma­zá­sú kom­po­nis­ta és kán­tor, Mel­chi­or Vul­pi­us (1570–1615) Jo­han­nes Steu­er­le­in ta­nít­vá­nya volt. Ő szin­tén nem is­me­ret­len szá­munk­ra, hi­szen 1588-ban meg­je­lent éne­kes­köny­vé­ből egy ver­set mi is őr­zünk éne­ke­ink kö­zött: az El­múlt már az óesz­ten­dő (EÉ 178) 3–5. vers­sza­kát.

Vul­pi­us ta­nul­má­nya­it be­fe­jez­ve, há­zas­ság­kö­té­se után ke­rült egy­ház­ze­nész­ként We­im­ar­ba. Dal­la­mai kö­zül a leg­is­mer­teb­bé ta­lán a Légy ve­lünk ke­gyel­med­del (EÉ 277) vált Jo­sua Steg­mann ver­sé­vel, amely mind a nap­tá­ri év be­zá­rá­sa­kor, mind is­ten­tisz­te­le­tek be­fe­je­ző éne­ke­ként igen nép­sze­rű lu­the­rá­nus te­rü­le­te­ken; de a dal­lam má­sik elő­for­du­lá­sa, Az élet né­kem Krisz­tus (EÉ 504) is sok­szor ke­rül aj­kunk­ra.

Vul­pi­us el­ső gyűj­te­mé­nyé­nek (1604) elő­sza­vá­ban a ze­ne­szer­ző már mint „messze föl­dön is­mert mu­zsi­kus” em­lít­te­tik. Dal­la­mai a lu­the­rá­nus ének­kincs ki­ma­gas­ló al­ko­tá­sai kö­zé tar­toz­nak, me­lyek­ben az úgy­ne­ve­zett egy­há­zi hang­ne­mek hasz­ná­la­tát las­san a dúr-moll to­na­li­tás elő­tér­be ke­rü­lé­se vált­ja fel.

A négy­so­ros dal­lam a leg­ma­ga­sabb hang­ját – a pir­ka­dat­hoz ha­son­ló­an – alul­ról éri el, de nem hir­te­len lé­pés­sel, ha­nem az alap­hang­ról va­ló má­so­dik el­ru­gasz­ko­dás al­kal­má­val a má­so­dik dal­lam­sor­ban. A leg­mé­lyebb s egy­ben zá­ró­hang­ra va­ló vissza­eresz­ke­dés a kvint­ről ugyan­csak két „lé­pés­ben”, dal­lam­sor­ban tör­té­nik.

Bár is­ten­tisz­te­le­te­in­ken a nap­sza­kok éne­kei vi­szony­lag rit­kán hang­za­nak el, az ének meg­ta­nu­lá­sá­val a lu­the­rá­nus ének­kincs egyik fon­tos gyöngy­sze­mét ve­het­jük ma­gyar nyel­ven is bir­to­kunk­ba.

W. Kincz­ler Zsu­zsan­na

::Nyomtatható változat::