A vasárnap igéje

SZENT­HÁ­ROM­SÁG ÜN­NE­PE UTÁN 1. VA­SÁR­NAP – JN 5,45–47

Hozzászólás a cikkhez

Nap mint nap ér­kez­nek hoz­zánk kü­lön­bö­ző meg­hí­vá­sok, fel­hí­vá­sok, rek­lám­anya­gok, pár­tok, ala­pít­vá­nyok, egye­sü­le­tek ké­ré­sei, kü­lön­fé­le ter­mé­ke­ket áru­sí­tó cé­gek és áru­ház­lán­cok ak­ci­ós aján­la­tai. Már ki­ta­nul­tuk az el­uta­sí­tás tech­ni­ká­ját, hi­szen fel­is­mer­tük, hogy nem le­het min­den­ho­vá el­men­ni, min­den­re ada­koz­ni, min­dent meg­ven­ni.

Fé­lő azon­ban, hogy a sok-sok el­uta­sí­tás kö­zött annyi­ra ref­lex­sze­rű­vé vá­lik ben­nünk az el­len­ál­lás, hogy az iga­zán fon­tos dol­go­kat sem en­ged­jük kö­zel ma­gunk­hoz, mert már min­den és min­den­ki gya­nús. Sőt az egyet­len iga­zi és fon­tos fe­lé is gya­nú­val for­du­lunk. Ez az iga­zi bi­zal­mi vál­ság.

Nem új je­len­ség­ről van szó. Já­nos evan­gé­li­u­ma már az el­ső fe­je­zet „pro­ló­gu­sá­ban” jel­zi, hogy Is­ten né­pe nem fog­ja öröm­mel és ki­tö­rő lel­ke­se­dés­sel fo­gad­ni a hoz­zá kül­dött vi­lá­gos­sá­got. „A vi­lág­ban volt, és a vi­lág ál­ta­la lett, de a vi­lág nem is­mer­te meg őt: sa­ját vi­lá­gá­ba jött, és az övéi nem fo­gad­ták be őt.” (Jn 1,10–11) Já­nos le­ír­ja, hogy a cso­dák és je­lek el­le­né­re mennyi­re nő a bi­zal­mat­lan­ság és az el­uta­sí­tás Jé­zus­sal szem­ben. Egy­re na­gyobb a sza­ka­dék. Vi­lá­go­san szól kül­de­té­sé­nek cél­já­ról, a mennyei Atyá­val va­ló kap­cso­la­tá­ról, az Írá­sok­ról, me­lyek ró­la tesz­nek bi­zony­sá­got, még­sem fo­gad­ják be őt. S ne fe­lejt­sük el, Jé­zust nem hi­tet­len, ate­is­ta em­be­rek vet­ték kö­rül, ha­nem ép­pen olya­nok, akik hit­tek Is­ten­ben, és ke­res­ték az örök éle­tet. Tud­ták azt is, hogy el kell jön­nie a Mes­si­ás­nak.

De mi­cso­da tra­gé­dia, hogy ami­kor vég­re ott volt előt­tük, a hi­tet­len­ség el­va­kí­tot­ta ér­tel­mü­ket! Uj­jon­ga­ni­uk kel­lett vol­na: vég­re itt van, akit várt és lát­ni kí­vánt Áb­ra­hám, Mó­zes és a pró­fé­ták se­re­ge. Mi va­gyunk a sze­ren­csés ki­tün­te­tet­tek, a mi nap­ja­ink­ban tel­je­se­dett be Is­ten ígé­re­te. Ehe­lyett ke­mény el­uta­sí­tást ka­pott az Ige.

Jé­zus is­me­ri az oko­kat. Az em­be­ri di­cső­ség­gel és di­cső­ség­ke­re­sés­sel vol­tak el­fog­lal­va, s ezért nem volt meg ben­nük az Is­ten sze­re­te­te. Több­re ér­té­kel­ték az em­be­ri di­cső­sé­get, az el­is­me­rést, amely biz­to­sí­tot­ta he­lyü­ket a gyü­le­ke­ze­ti kö­zös­ség­ben, és biz­to­sí­tot­ta eg­zisz­ten­ci­á­ju­kat. Ez aka­dá­lyoz­ta meg őket ab­ban is, hogy Mó­zest he­lye­sen ért­sék. Mert Mó­zes cél­ja nem az volt, hogy a tör­vény be­tar­tá­sa ál­tal val­lá­sos em­be­rek egy­más­tól di­csé­re­tet és di­cső­sé­get sze­rez­ze­nek. Ő az egész Ószö­vet­ség­gel együtt Krisz­tus­ról tett bi­zony­sá­got. S ha már Mó­zest sem ér­tet­ték, nem cso­da, ha Jé­zust sem ér­tik.

Is­ten né­pé­nek ma ugyan­az a prob­lé­má­ja, mint ami ak­kor volt. Bűn­bá­nat­tal és őszin­tén meg kell val­la­nunk, hogy a hit­nek ugyan­az­zal a gyer­mek­be­teg­sé­gé­vel küz­dünk, mint két­ezer éve Iz­ra­el né­pe. Ke­res­sük és több­re be­csül­jük az em­be­ri di­cső­sé­get, mint az Is­te­nét.

Ta­lán ez el­len is ref­lex­sze­rű­en til­ta­ko­zunk, de egy­há­zi gya­kor­la­tunk és sze­mé­lyes éle­tünk fáj­dal­ma­san iga­zol­ja. A kü­lön­fé­le épü­le­tek szen­te­lé­se, tiszt­ség­vi­se­lők ik­ta­tá­sa, em­lék­táb­lák ava­tá­sa, je­len­tős egy­há­zi sze­mé­lyek te­me­té­se bi­zony sok­szor az em­be­ri tel­je­sít­mény fel­ma­gasz­ta­lá­sá­ról szól. Per­sze ha eszünk­be jut, ak­kor még füg­ge­lék­ként gyor­san hoz­zá­tesszük a vé­gén, hogy „so­li Deo glo­ria”, egye­dül Is­te­né a di­cső­ség. Ma­ga az al­ka­lom egyéb­ként sok­szor en­nek az el­len­ke­ző­jét tanúsítja, azt, hogy naggyá tet­tük az em­bert és tel­je­sít­mé­nyét.

Ez igen ko­moly aka­dály, hogy Krisz­tust a ma­ga nagy­sá­gá­ban lás­suk és meg­be­csül­jük. Ta­lán ezért volt meg­le­pő az egyik test­vér­egy­ház­ban vég­zett fel­mé­rés ered­mé­nye is. Ki­de­rült, hogy hí­ve­ik túl­nyo­mó több­sé­ge „po­ten­ci­á­lis Szent­há­rom­ság-ta­ga­dó”. Elég ne­kik Is­ten, mi­nek Jé­zus is?

Ha Krisz­tust már az Ószö­vet­ség ide­jén Mó­zes hir­det­te (az egész Ószö­vet­ség ezt tet­te), ak­kor mi, az Új­szö­vet­ség né­pe, a Krisz­tus el­jö­ve­te­le utá­ni kor gyer­me­kei, mennyi­vel in­kább kell hogy tisz­tán lás­suk és hall­juk Krisz­tust az ige­hir­de­tés ál­tal! Ha Jé­zus meg­be­csül­te Mó­zes szol­gá­la­tát, meg­be­csü­li az új­szö­vet­sé­gi szol­gá­la­tot is. Az­az ma is az ige­hir­de­tés­be aláz­ko­dik, azon ke­resz­tül akar jön­ni hoz­zánk. Jé­zus be­tart­ja a „szol­gá­la­ti utat”. Ez pe­dig nagy fe­le­lős­ség­gel tölt el min­ket, ige­hall­ga­tó­kat és ige­hir­de­tő­ket egy­aránt.

Sem­mi sem sza­bad, hogy gá­tol­ja azt a szent célt, hogy az ige­hir­de­tés­ben ma­gá­val Krisz­tus­sal ta­lál­koz­zunk. Ha őt fel­is­mer­jük és meg­is­mer­jük, éle­tet aján­dé­koz ne­künk. Mert egye­dül ő mél­tó a tel­jes bi­za­lom­ra, ön­át­adás­ra, ra­gasz­ko­dás­ra és szol­gá­lat­ra. Azo­kat, akik en­ge­del­mes­ked­nek az ér­tük meg­halt és fel­tá­madt Úr­nak, nem fog­ja vá­dol­ni sem Krisz­tus, sem Mó­zes, sem sen­ki más.

Imád­koz­zunk! Mennyei Atyánk! Tedd hal­ló­vá fü­lün­ket, ér­tő­vé szí­vün­ket, hogy szent igéd­ben fel­is­mer­jük mind­azt, amit Krisz­tus­ban cse­le­ked­tél ér­tünk! Ámen.

Sza­bó And­rás

::Nyomtatható változat::