A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

A vi­lág­tör­té­ne­lem­ben is pár­ját rit­kít­ja a ránk mért el­ső vi­lág­há­bo­rús íté­let. Nem volt ná­lunk szét­szag­ga­tot­tabb, meg­cson­kí­tot­tabb or­szág. Nem élt olyan ma­gyar csa­lád, ame­lyet ne érin­tett vol­na a bé­ke­dik­tá­tum: egyik a szü­le­it, má­sik a test­vé­rét, har­ma­dik a vő­le­gé­nyét ve­szí­tet­te el. Volt, aki a há­zát, föld­jét, min­de­nét. Re­mé­nyik Sán­dor köl­tő acél­gyű­rűt ké­szít­te­tett ma­gá­nak, és be­le­vé­set­te: „1920. jú­ni­us 4.”, hogy a nap min­den per­cé­ben érez­ze az égő fáj­dal­mat. Sir Bryan Cart­ledge an­gol tör­té­nész 1980–83 kö­zött volt ná­lunk nagy­kö­vet. Mi­kor nyug­díj­ba ment egy ox­for­di kol­lé­gi­um élé­ről, hét évet szánt az éle­té­ből ar­ra, hogy meg­ír­ja Ma­gyar­or­szág tör­té­ne­tét. Ha­zá­já­ban tör­té­nel­münk ava­tott is­me­rő­je­ként tart­ják szá­mon, ezért is kér­ték fel őt a tri­a­no­ni bé­ke­szer­ző­dés hát­te­ré­nek, al­ku­i­nak fel­tá­rá­sá­ra. Köny­ve – Tri­a­non egy an­gol sze­mé­vel – a lon­do­ni Ha­us Pub­lish­ing Ltd ál­tal meg­je­len­te­tett so­ro­zat szá­má­ra ké­szült.

Har­minc­két kö­tet­ből áll az a so­ro­zat, amely­nek a Bryan Cart­ledge ál­tal írt da­rab­ja az idei könyv­hét­re je­lent meg ma­gya­rul az Of­fi­ci­na Ki­adó gon­do­zá­sá­ban. A tri­a­no­ni év­for­du­ló nap­ján „be­mu­tat­ko­zott” kö­tet el­ső­sor­ban az­zal fog­lal­ko­zik, hogy mi­lyen sze­re­pet ját­szot­tak a kon­fe­ren­ci­án részt ve­vő ál­la­mok, és a dön­té­sek mi­lyen ha­tás­sal vol­tak az érin­tett or­szá­gok­ra. A szer­zőt az év­for­du­ló es­té­jén a zsú­folt Li­tea köny­ves­bolt­ban kér­dez­tem mun­ká­já­ról és ré­gi em­lé­ke­i­ről.

– Az an­gol ki­adást már­ci­us­ban mu­tat­ták be a Lon­do­ni Ma­gyar Kul­tu­rá­lis Köz­pont­ban – fe­le­li mo­so­lyog­va. – Az or­szá­gos be­mu­ta­tó vissz­hang­ját ne­héz meg­jó­sol­ni, re­mé­lem, sok em­ber meg­is­me­ri tör­té­nel­mük nagy tra­gé­di­á­ját, és nem bánt sen­kit.

– Az ada­tok min­den­nél töb­bet mon­da­nak…

– A tri­a­no­ni bé­ke­szer­ző­dés egy­har­ma­dá­ra – 282 000 négy­zet­ki­lo­mé­ter­ről 93 000-re – csök­ken­tet­te Ma­gyar­or­szág te­rü­le­tét. A la­kos­ság lét­szá­ma több mint a fe­lé­vel fo­gyat­ko­zott: 18,2 mil­li­ó­ról 7,9 mil­li­ó­ra. Csak a Ro­má­ni­á­nak át­adott te­rü­let na­gyobb volt, mint a meg­ma­radt cson­ka rész. Több mint há­rom­mil­lió ma­gyar ke­rült ide­gen fenn­ha­tó­ság alá. Ma­gyar­or­szág el­vesz­tet­te min­den só-, arany-, ezüst-, réz-, hi­gany- és man­gán­kész­le­tét és olaj­kút­jai zö­mét is. Fe­nyő­er­de­i­nek 97%-át, bükk- és más lomb­hul­la­tó er­de­i­nek 87%-át, töl­gye­i­nek 68%-át vet­ték el, min­den he­gyi le­ge­lő­jé­vel együtt. Jól fej­lett fel­dol­go­zó­ipa­ra szá­má­ra csak egy ke­vés ga­bo­na ma­radt. Min­dent egy­be­vet­ve Ma­gyar­or­szág az 1914 előt­ti nem­ze­ti va­gyo­ná­nak csak 38%-ával ren­del­ke­zett!

– Egy ilyen fon­tos könyv után mi­lyen vég­ső összeg­zést le­het meg­von­ni?

– A po­li­ti­ku­sok­nak, ál­lam­fér­fi­ak­nak so­ha nem sza­bad el­fe­led­kez­ni­ük ar­ról, hogy amit fél óra alatt el­dön­te­nek, an­nak a ha­tá­sa is csak rö­vid ide­ig fog tar­ta­ni. 1920-ban nem jól cse­le­ked­tek a győz­te­sek, sok hi­bás dön­tést hoz­tak, de eze­ket meg­ol­da­ni va­ló­szí­nű­leg csak az Eu­ró­pai Unió ha­tá­ra­in be­lül le­het. Ma­gyar­or­szág már tag­ja, a szom­szé­dos or­szá­gok­nak is csak­nem mind­egyi­ke. Az unió nagy hang­súlyt fek­tet az em­be­ri jo­gok­ra, re­mél­he­tő­leg meg fog­ja vé­de­ni a ha­tá­ron tú­li ki­sebb­sé­ge­ket is.

– A vi­lág­tör­té­ne­ti ese­mé­nyek sod­rá­ban fel­vil­lan két ma­gyar po­li­ti­kus port­ré­ja…

– Mind­ket­tő­nek az éle­te szim­bo­li­kus je­len­tő­sé­gű. Ká­ro­lyi Mi­hály hi­szé­keny, na­iv ve­ze­tő volt, aki tűr­te, hogy a vál­sá­gos na­pok­ban az erő­sza­kos kom­mu­nis­ta gé­pe­zet le­ti­por­ja az or­szá­got. Beth­len Ist­ván ha­zá­já­hoz hű ál­lam­fér­fi, aki mind­két dik­ta­tú­rá­nak út­já­ban állt. Szin­te haj­tó­va­dá­szat folyt el­le­ne a Ges­ta­po ré­szé­ről, és szov­jet bör­tön­kór­ház­ban halt meg.

– Ma­gyar­or­szá­gon ma is óva­to­san ke­ze­lik Tri­a­non prob­lé­má­ját.

– Ezért is pró­bál­tam össze­fog­la­ló mun­kát ír­ni. Önök, ma­gya­rok ke­ve­set tud­nak az előz­mé­nyek­ről, eze­ket én rész­le­te­sen meg­raj­zol­tam. A kü­lön­bö­ző de­le­gá­ci­ók fel­épí­té­sé­ről és né­ze­té­ről, a nem szű­nő ma­gyar­el­le­nes pro­pa­gan­dá­ról. Múlt­ba te­kin­tő kri­ti­ká­val kell néz­ni Tri­a­nont. Per­sze könnyű ma okos­nak len­ni – ak­kor na­gyon ne­héz volt. Hi­ba, hogy Önök min­dent Tri­a­non­ra ve­zet­nek vissza. Iszo­nyú­an ne­héz, majd­nem le­he­tet­len, de még­is meg kell ta­lál­ni a re­mény sza­vát!

– Mi­lyen­nek lát­ja a ma­gya­ro­kat?

– A ma­gya­rok haj­la­nak ar­ra, hogy igaz­nak higgyék azt, ami­re vá­gya­koz­nak. Ez azért van, mert tör­té­nel­mük nagy for­du­ló­pont­ja­in hi­he­tet­len­nek tűnt, hogy a hely­zet még rosszabb le­het. De ami­kor ez be­kö­vet­ke­zett, min­dig túl­él­ték, és talp­ra áll­tak.

– Be­szél­ge­té­sünk­nek azt a cí­met adom: Egy tisz­te­let­be­li ma­gyar.

– Na­gyon meg­tisz­te­lő, amit mond. És jól­esett a kö­szö­net a köny­ve­i­mért. Na­gyon meg­le­pett az őszin­te ér­dek­lő­dés, a sok em­ber eb­ben a kü­lö­nös han­gu­la­tú sza­lon­ban. Re­mé­lem, ha leg­kö­ze­lebb Ma­gyar­or­szág­ra jö­vök, nem ilyen fáj­dal­mas dol­gok­ról lesz szó. A nem­zet új­já­szü­le­té­sé­ről fog be­szá­mol­ni te­het­sé­ges és lel­kes for­dí­tóm, Bán­ki Ve­ro­ni­ka.

Feny­ve­si Fé­lix La­jos

::Nyomtatható változat::