|
Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2009
- 50
- „Tudom, kiben hiszek!”
A vasárnap igéje
ADVENT HARMADIK VASÁRNAPJA – 2TIM 1,8–14
Hozzászólás a cikkhez
„Tudom, kiben hiszek!”
A kinyilatkoztatás ma az egyházi szóhasználatban is egyre inkább került és kerülendő kifejezés, mivel a mai nyelvhasználat szerint kinyilatkoztatni a zsarnokok szoktak. Azok, akik az igazság egyedüli letéteményesének gondolják magukat. Pedig a kinyilatkoztatás nemcsak ősi, de biblikus kifejezés. Kulcsszava a keresztény teológiának.
A kinyilatkoztatás ellentéte a spekuláció. Nem véletlen, hogy Luther a kinyilatkoztatás értelmezését mondja valódi teológiának a filozófiára épülő spekulatív teológiával szemben. A kinyilatkoztatás számunkra egyetlen hozzáférhető forrásaként pedig a Szentírást (Sola scriptura!) jelöli meg. Az már későbbi torzulás, amikor a reformáció egyházaiban a kinyilatkoztatás forrását, az írott igét azonosítani kezdik a kinyilatkoztatás – vagy amivel manapság egyházunkban is egyre sűrűbben helyettesítik: a kijelentés – tartalmával.
Pál apostol Timóteusnak írt intelmeiből világosan kitűnik, hogy a kinyilatkoztatás tartalma az a titok, amely a világ teremtése óta rejtve volt, és amely Jézus Krisztus megjelenésével lett nyilvánvalóvá. És ez nem más, mint az „elmúlhatatlan élet”. Úgy is mondhatjuk, hogy ez a titok, mint a bimbóba zárt virág, Jézus Krisztus e világra születésével kezdett kibomlani, és halála, majd feltámadása által nyílt ki teljes pompájában.
Ez a titok az, amelynek ismerete megtöri a halál erejét, amely abban van, hogy az ember a halált – öt érzékszervére és az általuk nyert tapasztalatokat értékelő értelmére hagyatkozva – az élet végének, elmúlásának, megsemmisülésnek tartja. Pedig az élet – amely nem egyenlő a test biológiai funkcióival – elmúlhatatlan. A titok tartalma az, hogy a halál csak a biológiai szervezet felbomlását jelenti, de nem az élet végét.
Mivel Krisztus testének megölése ellenére is élt, ezért tudta halott testét húsvét hajnalán egy minden ismeretünket meghaladó, a fizikai, kémiai, biológiai és egyéb természeti törvényeknek többé alá nem vetett életre föltámasztani. Mert a titok legbelső magja az, hogy Krisztus maga nem más, mint élet. Ezért mondhatja joggal hallgatóinak a kenyérszaporítás csodája után: „Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek.” (Jn 6,27) És: „Bizony, bizony, mondom néktek: ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok a vérét, nincsen élet tibennetek.” (Jn 6,53)
Ez teljesen független a mi cselekedeteinktől – mondja Pál. Azért van így, mert Isten „saját végzése és kegyelme szerint”, még az idők kezdete előtt így rendelte, és ennek a titoknak nemcsak a megismerésére hívott el bennünket, hanem részesíteni is akar benne. Részesíteni akar bennünket Krisztusban, más szóval részesíteni akar az életben. Abban a valódi életben, amely – pontosabban aki – elmúlhatatlan.
Ennek a titoknak a megismerése Pál számára mindennél drágább. „Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért. Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem” – írja a Filippiben élő gyülekezetnek (Fil 3,7–8). Egyenesen következik ebből az, amit a Kolosséban élő hívőknek ír: „Szeretném, ha tudnátok, mennyit küzdök … mindazokért, akik engem nem ismernek személyesen, hogy szívük felbátorodjék, összeforrva szeretetben, és eljussanak a teljes bizonyossághoz vezető ismeret egész gazdagságára: az Isten titkának, Krisztusnak ismeretére.” (Kol 2,1–2)
Nem csoda, ha Pál ennek a titoknak az ismeretéért, a Krisztusban való részesedésért a legsúlyosabb üldözést és szenvedést, sőt ha kell, a halált is kész örömmel vállalni. Hiszen a Krisztusban való részesedés egyenlő az élettel, a Krisztusban való részesedés elvesztése egyenlő az élet elvesztésével. Ehhez a veszteséghez mérve a test pusztulása, a biológiai halál jelentéktelen apróság. Pál ezért a biológiai halált nem is nevezi veszteségnek, sőt ha Krisztusért, a Krisztussal való közösség megőrzéséért történik, akkor egyenesen nyereségnek tartja. Nem túloz, amikor így vall: „Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!” (Fil 1,21)
Pál erről az evangéliumról írja Róm 1,16-ban, hogy nem szégyelli, „hiszen Isten ereje az, minden hívőnek üdvösségére”. És ezért buzdítja a Krisztusért viselt fogságból, a börtöncellából írt levelében Timóteust is: „Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt, se engem, az ő foglyát, hanem szenvedj velem együtt az evangéliumért, Isten ereje által.”
Pál nem megszállott rajongó, hanem pontosan tudja, mit beszél, amikor a folytatásban ezt írja: „Ennek az evangéliumnak a szolgálatára rendeltettem én hírnökül, apostolul és tanítóul. Ezért is szenvedem ezeket, de nem szégyellem, mert tudom, kiben hiszek, és meg vagyok győződve, hogy neki van hatalma arra, hogy a rám bízott kincset megőrizze arra a napra.” Pál ezt nem rajongásnak, hanem „az egészséges beszéd példájának” tartja.
Azért egészséges ez a beszéd, mert élet fakad belőle. Az ettől eltérő beszédből viszont nem élet fakad, hanem halál. Nem biológiai, hanem örök halál. A Krisztusban, az egyetlen igaz életben való részesedés elmaradása, illetve elvesztése miatt.
Pál is tudja, hogy ezt az „egészséges beszédet” csak a Szentlélek által lehet elviselni, felfogni és befogadni. Ezért írja Timóteusnak és ma mindannyiunknak: „A rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakozó Szentlélek által.” Mert nem rajtunk múlik, nem is a cselekedeteinken, hanem Isten végzésén, amelynek záloga és pecsétje a Szentlélek, hogy Krisztusban mindannyiunknak elmúlhatatlan életünk van. Nem lesz, hanem van. Már most! Ezért testi halálunk órájáig valójában csak egyetlenegy dologra kell ügyelnünk: tudjuk, kiben hiszünk, és Krisztust, a Krisztussal való közösséget el ne veszítsük! Ezért kell „áron is megvennünk” minden alkalmat, hogy a Krisztussal való közösségünket az ige és a szentségek által megújítsuk, ápoljuk és elevenen tartsuk.
Véghelyi Antal
::Nyomtatható változat::
|
