Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

La­punk elő­ző szá­má­ban ol­vas­hat­tak ar­ról, hogy a de­cem­ber el­se­jén élet­be lé­pett lissza­bo­ni szer­ző­dés 17. §-a szor­gal­maz­za az Eu­ró­pai Unió és az egy­há­zak kö­zöt­ti dia­ló­gust és együtt­mű­kö­dést.

Já­ró­ka Lí­via EU-s kép­vi­se­lőnk azon­nal élet­tel töl­töt­te meg a pa­rag­ra­fus szö­ve­gét, ami­kor már de­cem­ber má­so­di­ká­ra, mint­egy öt­ven ma­gyar meg­hí­vot­tal, kon­fe­ren­ci­át szer­ve­zett az Eu­ró­pai Par­la­ment épü­le­té­be az egy­há­zak sze­re­pé­ről a ro­mák tár­sa­dal­mi be­fo­ga­dá­sá­ban.

A ha­zai öku­me­ni­kus de­le­gá­ció tag­ja­ként ma­gam is fel­szó­lal­hat­tam az An­tall Jó­zsef­ről el­ne­ve­zett brüssze­li épü­let­szárny ta­nács­ko­zó­ter­mé­ben. Eb­ből sze­ret­nék né­hány gon­do­la­tot meg­osz­ta­ni ol­va­só­ink­kal, hi­szen a ro­ma­kér­dés­ben is igen nagy szük­sé­günk van a kö­zös tá­jo­ló­dás­ra, út­ke­re­sés­re.

Kér­dés, hogy a ci­gány ki­sebb­ség fe­szült­ség­ter­hes, ál­dat­lan ma­gyar­or­szá­gi ál­la­po­tát meg­má­sít­ha­tat­lan tör­té­nel­mi tény­ként fo­gad­juk-e el. Va­jon a ma­gya­rok ci­gány­el­le­nes­sé­ge, il­let­ve a ci­gá­nyok ma­gyar­el­le­nes­sé­ge olyan tra­dí­ció, amely nem­ze­dék­ről nem­ze­dék­re, szin­te tör­vény­sze­rű­en örök­lő­dik, és ame­lyet idő­ről idő­re gát­lás­ta­la­nul és fe­le­lőt­le­nül ki­hasz­nál­hat­nak a leg­kü­lön­bö­zőbb po­li­ti­kai erők? Vagy pe­dig, mind­ez­zel szem­ben, hisszük és re­mél­jük, hogy a több­sé­gi és a ki­sebb­sé­gi tár­sa­da­lom össze­fo­gás­sal, köl­csö­nös erő­fe­szí­té­sek­kel meg­tör­he­ti ezt az át­kos örök­sé­get?

Ami­kor ál­dat­lan ál­la­pot­ról, át­kos tra­dí­ci­ó­ról be­szé­lek, ki­tű­nik, hogy nem ro­mo­ló­gus­ként, szo­cio­ló­gus­ként vagy po­li­ti­kus­ként kí­vá­nok hoz­zá­szól­ni tár­sa­dal­munk egyik leg­sú­lyo­sabb prob­lé­má­já­hoz, hi­szen nem va­gyok a te­rü­let szak­ér­tő­je. Evan­gé­li­kus lel­kész­ként, teo­ló­gus­ként ke­re­sem a vá­laszt a so­kun­kat egy­re kö­ze­lebb­ről érin­tő és kín­zó kér­dé­sek­re.

Jé­zus zse­ni­á­lis te­ra­pi­kus mód­sze­ré­vel kö­ze­lí­tek a prob­lé­má­hoz, aki el­ső­ként az alap­kér­dés­sel szem­be­sít: „Akarsz-e meg­gyó­gyul­ni?” Já­nos evan­gé­li­u­má­ban (5,6) a Mes­ter ezt a kér­dést sze­ge­zi a har­minc­nyolc éve be­teg, bé­na em­ber­nek, aki hi­á­ba vár­ja a gyó­gyu­lást a Be­tes­da ta­vá­nál. A név­te­len be­teg őszin­te vá­la­sza is szin­te szál­ló­igé­vé vált: „Uram, nincs em­be­rem…”

Kü­lö­nö­sebb eről­te­tés nél­kül át­hang­zik ez a dia­ló­gus mai, sok te­kin­tet­ben ugyan­csak bé­nult hely­ze­tünk­be. Mi is év­ti­ze­dek óta vár­juk a cso­dát, a gyó­gyu­lást, töb­bek kö­zött a ro­ma­ügy­ben is. De va­jon tény­leg aka­runk-e gyó­gyul­ni? Nem­csak ők, mi is? Nem­csak mi, ők is? Va­jon ma­nap­ság, szem­ben az úgy­ne­ve­zett „meg­él­he­té­si ro­ma­ügye­sek” né­pes cso­port­já­val, nem ép­pen azok az el­kö­te­le­zett em­be­rek hi­á­nyoz­nak-e a leg­in­kább, akik mind­két ol­da­lon ké­szek vég­re moz­dul­ni és moz­dí­ta­ni, konk­ré­tan, ön­zet­le­nül, ál­do­zat­ké­szen ten­ni va­la­mit az iga­zi gyó­gyu­lá­sért?!

A brüssze­li ta­lál­ko­zón szá­mos ilyen el­kö­te­le­zett ha­zai szak­em­ber­rel ta­lál­koz­hat­tam, akik a gyó­gyít­va gyó­gyu­lás ál­dott küz­del­mé­re oda­szán­ják az éle­tü­ket. Há­la Is­ten­nek, egy­há­zunk­ban is akad­nak ilye­nek. Kö­zü­lük hadd emel­jem ki Ba­kay Pé­tert, egy­há­zunk ro­ma­ügyi re­fe­ren­sét, aki a kö­zel­múlt­ban egy kon­fe­ren­ci­án pro­vo­ka­tív éles­ség­gel tet­te fel a tisz­tá­zan­dó alap­kér­dést: „Va­jon a ci­gány­ság szá­munk­ra ál­dás vagy átok?! Mi­ért ez a vég­le­tes, sar­kí­tott meg­fo­gal­ma­zás? Ta­lán mert ők ma­guk, a ci­gá­nyok is vég­le­te­sek, szél­ső­sé­ge­sek? Egyik pil­la­nat­ban min­de­nü­ket oda­ad­nák, má­sik pil­la­nat­ban min­de­nün­ket el­ven­nék… Egyik pil­la­nat­ban ön­fe­led­ten ün­ne­pel­nek, má­sik­ban össze­om­la­nak…”

Köz­tu­dott, hogy a ci­gá­nyok him­nu­szuk­ban szin­te vá­do­ló­an pe­rel­nek Is­ten­nel: „Meg­át­koz­tál, meg is ver­tél, örök csa­var­gó­vá tet­tél.” Hány év­szá­zad, hány nem­ze­dék ke­se­rű ta­pasz­ta­lá­sa csa­pó­dik le ezek­ben a drá­mai so­rok­ban?!

S mi­lyen döb­be­ne­tes, hogy a ma­gyar nem­ze­ti him­nusz is, vég­ső so­ron, ál­dá­sért kö­nyör­gő imád­ság: „Is­ten, áldd meg a ma­gyart…” Köl­csey Fe­renc köl­tői val­lo­má­sá­ban ugyan nem esik szó ar­ról, hogy a ma­gyar nép átok alatt len­ne, de bal­sors­ról, bűn­hő­dés­ről an­nál in­kább…

Va­jon – töb­bek kö­zött – nem köt­het­ne-e össze min­ket az átok­ból va­ló sza­ba­du­lás kö­zös vá­gya és az ál­dás utá­ni őszin­te szom­jú­ság?! Le­het, hogy túl ra­di­ká­lis­nak tű­nik a sar­kos fel­ve­tés: átok vagy ál­dás?! Szim­pa­ti­ku­sabb, fő­leg pe­dig ké­nyel­me­sebb len­ne egy dip­lo­ma­ti­kus, lan­gyos meg­ol­dás: hagy­juk egy­mást bé­kén… Jól is­mert, di­va­tos köz­he­lyek: él­ni és él­ni hagy­ni, bé­kés egy­más mel­lett, egy­más nél­kül élés…

De úgy vé­lem, a mai ki­éle­zett hely­zet­ben már ke­vés a ko­eg­zisz­ten­cia, több kell: pro­eg­zisz­ten­cia, egy­má­sért élés. Egy­más el­fo­ga­dá­sa, be­fo­ga­dá­sa, nem ba­ga­tel­li­zál­va, nem el­hall­gat­va a fe­szült­sé­ge­ket is ge­ne­rá­ló, va­lós kü­lönb­sé­ge­ket men­ta­li­tás­ban, kul­tú­rá­ban, tra­dí­ci­ó­ban, ér­ték­rend­ben.

Meg­győ­ző­dé­sem sze­rint a ro­mák ügye nem csu­pán tár­sa­dal­mi, po­li­ti­kai, gaz­da­sá­gi, et­ni­kai, ok­ta­tá­si és egyéb szak­kér­dés. A meg­ol­dás fe­lé ve­ze­tő úton nyil­ván­va­ló­an szük­ség van a komp­lex, szé­les kö­rű együtt­mű­kö­dés­re. Nél­kü­löz­he­tet­len az olyan te­kin­té­lyes po­li­ti­kai erők tá­mo­ga­tá­sa is, mint az Eu­ró­pai Par­la­ment. De lel­kész­ként, teo­ló­gus­ként úgy lá­tom: az iga­zi for­du­lat­nak min­de­nek­előtt a fe­jek­ben és szí­vek­ben kell meg­tör­tén­nie, hogy átok he­lyett ál­dás­sá le­hes­sünk egy­más szá­má­ra: ro­mák és ma­gya­rok.

Hi­szem és re­mé­lem, hogy eb­ben a gyó­gyí­tó fo­lya­mat­ban az egy­há­zak is fon­tos se­gí­tő szol­gá­la­tot tölt­het­nek be, kü­lö­nö­sen is a tu­dat­for­má­ló ok­ta­tás, ne­ve­lés és a sze­mé­lyes pász­to­ro­lás, lel­ki­gon­do­zás te­rü­le­tén

Így vál­ha­tunk az ál­dás köz­ve­tí­tő­i­vé. Ez ír­hat­ja csak fe­lül szá­mos kal­ló­dó em­ber­tár­sunk ke­se­rű ta­pasz­ta­la­tát ha­zánk­ban, amely a ro­ma him­nusz már idé­zett, ke­se­rű so­ra­i­ban is meg­szó­lal: „…örök csa­var­gó­vá tet­tél.” Nem! Mi ez­zel szem­ben kér­jük: „Is­ten, áldd meg a ma­gyart…” és a ro­mát – raj­tunk ke­resz­tül is! Ez a mi ad­ven­ti re­mény­sé­günk, Brüsszel­ben és Bu­da­pes­ten.

Gáncs Péter püspök Déli Egyházkerület

::Nyomtatható változat::