Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

A kő­bá­nyai gyü­le­ke­zet no­vem­ber 29-én dél­után lát­ta ven­dé­gül Fer­kó Zol­tánt, aki ma­gyar­ta­nár, ka­lan­dor, hi­va­tá­sos ke­reszt­apa, za­rán­dok, or­szág­úti ke­rék­pá­ros, vál­lal­ko­zó, a Fel­nőtt­ko­rom leg­szebb nya­ra cí­mű kö­tet szer­ző­je. Be­épí­tett tu­dó­sí­tónk – e so­rok író­ja – ez­út­tal el­né­zést kér az ol­va­sók­tól a szo­ká­sos­nál sze­mé­lye­sebb hang­vé­te­lért…

Hol el­ér­zé­ke­nyül­ve, hol ne­vet­ve, más­kor fel­há­bo­rod­va vagy cso­dál­koz­va hall­gat­juk a szel­le­mes, köz­vet­len han­gú be­szá­mo­lót. Mi visz rá egy szin­te kis­fi­ús ar­cú, ked­ves mo­so­lyú fi­a­tal­em­bert, hogy pusz­tán má­so­kért ke­resz­tül­ke­rék­pá­roz­za fél Eu­ró­pát? Mi vi­szi rá egy jól me­nő cég meg­fi­ze­tett mun­ka­tár­sát, hogy min­dent ma­ga után hagy­va csa­lá­dos­tul ki­te­le­pül­jön né­hány hó­nap­ra Er­dély­be? Hon­nan kap­ja az erőt vál­la­lá­sa­i­hoz? Ho­gyan is le­het sza­ba­don sze­rel­mes – há­zas em­ber­ként – más­ba is?

Fer­kó Zol­tán éle­té­nek két nagy ka­land­já­ról szá­molt be a ma­rok­nyi, ám lel­kes ér­dek­lő­dő­nek. Az egyik a ke­rék­pá­ros za­rán­dok­út volt 2007-ben. Nem szent he­lye­ket fel­ke­res­ni in­dult – bár ta­lált jó né­há­nyat. Nem sa­ját meg­tisz­tu­lá­sa, hi­té­nek meg­új­ho­dá­sa volt a cél – bár so­kan imád­koz­tak ér­te, s meg­ta­pasz­tal­hat­ta a kö­zös hit ere­jét. A ke­rék­pá­ros má­so­kért in­dult út­ra. Sa­ját be­val­lá­sa sze­rint érett­sé­gi óta fog­lal­koz­tat­ja a csán­gó kul­tú­ra, a mold­vai ma­gya­rok éle­te. Út­ra kel­lett kel­nie, ami­kor azt hal­lot­ta, hogy ezek a ró­mai ka­to­li­kus test­vé­rek – akik szá­má­ra hi­tük fon­to­sabb nem­ze­ti ho­va­tar­to­zá­suk­nál – a temp­lom­ba be­tér­ve mint­ha egy go­nosz va­rázs­ló ha­tal­má­ba ke­rül­né­nek. Oda­kint a le­ge­lőn, a ház előt­ti kis­pa­don vagy a kocs­má­ban ma­gya­rul be­szél­nek egy­más­sal – szá­munk­ra nem könnyen ért­he­tő, ar­cha­i­kus nyel­ven. S a temp­lom­ban még­is min­den­ki ro­má­nul szó­lal meg, a pap is, a hí­vek is. A mi­se vé­gez­té­vel pe­dig min­den a ré­gi ke­rék­vá­gás­ban ha­lad to­vább.

Nem kell nyel­vész­pro­fesszor­nak, nép­raj­zos dok­tor­nak len­nünk ah­hoz, hogy ész­re­ve­gyük: itt va­la­mi nincs rend­ben. Könnyű rá­jön­nünk ar­ra, hogy a ma­gyar nyel­vű mi­sé­zés kulcs­fon­tos­sá­gú a csán­gó kö­zös­ség meg­ma­ra­dá­sá­ban. Hi­szen a pap az el­ső szá­mú em­ber, a fa­lu böl­cse. Az ő sza­va szent. És ha sze­rin­te a ma­gyar az ör­dög nyel­ve…!?

Mi­ért in­dul el egy bu­da­pes­ti re­for­má­tus a pá­pá­hoz a ka­to­li­kus csán­gók ér­de­ké­ben? Két kér­dés az egy­sze­rű vá­lasz: volt mold­vai csán­gó, aki el­in­dult? Nem. Hát ha­zai ka­to­li­kus? Az sem akadt. Va­la­ki­nek pe­dig el kell men­ni! El kell ér­ni, hogy a száz­har­minc év alatt két­száz­ezer­ről hat­van­ezer fő­re apadt csán­gó kö­zös­ség az anya­nyel­vén hall­gat­has­sa a mi­sét. És fel kell hív­ni az Eu­ró­pai Uni­ó­ban élők fi­gyel­mét ar­ra, hogy van­nak köz­tünk olya­nok, akik­nek ez nem ter­mé­sze­tes. „Van egy ál­mom – ír­ta zász­la­já­ra Fer­kó Zol­tán. – Hi­szem, hogy egy­szer mold­vai csán­gó test­vé­re­ink is ma­gya­rul di­csér­he­tik Is­tent temp­lo­ma­ik­ban. Bár a küz­de­lem hosszú és fá­rad­sá­gos, egyet biz­to­san tu­dok: so­ha nem ad­juk fel!” Hi­szen ré­gen tud­juk: „Az vész el, ami­ről a nem­zet ön­ként le­mond.”

Négy­ezer ki­lo­mé­te­res út­ja so­rán több-ke­ve­sebb úti­társ­sal ke­re­ke­zett. A „stá­bon” kí­vül gye­re­kek kem­ping­bi­cik­lik­kel, fa­lu­si né­nik öreg Cse­pel­lel csat­la­koz­tak hoz­zá. Nyolc or­szá­gon ve­ze­tett át az út­juk, püs­pö­kö­ket lá­to­gat­tak meg, akik za­rán­dok­köny­vük­be ír­va biz­to­sí­tot­ták őket tá­mo­ga­tá­suk­ról.

Pi­et­ro Pa­ro­lin, a Va­ti­kán „kül­ügy­mi­nisz­te­re” há­rom­ne­gyed órát szánt a tár­gya­lás­ra, és sze­líd szó­val ar­ra in­tet­te őket: ez he­lyi prob­lé­ma, ott is kell meg­ol­da­ni. Majd hoz­zá­tet­te: „Ne ad­ják fel!”

Mi­lyen tör­vény tud­ná job­ban alá­tá­masz­ta­ni Fer­kó Zol­tán­ék szán­dé­kát, mint Is­tók Gyur­ka bá­csi Klé­zsé­ről, aki­től nem­csak azt tud­ja meg a na­iv­nak lát­szó oda­áti ma­gyar, hogy a „fé­lig ké­rem” azt je­len­ti, hogy „tölt­se te­le”, ha­nem azt is, hogy majd ak­kor jár­ja meg va­sár­na­pon­ként a temp­lo­mot, ha vég­re ott is ma­gya­rul be­szél­nek.

A za­rán­do­kok út­ját szer­te Er­dély­ben lel­ke­se­dés és sze­re­tet övez­te. Az is­ko­lá­sok ki­vo­nul­va vár­ták őket, a pa­pok ál­dást mond­tak. Fo­ga­dó­bi­zott­sá­go­kat, nép­ze­nei be­mu­ta­tó­kat, ál­do­mást, va­cso­rát szer­vez­tek a tisz­te­le­tük­re. Olya­nok si­et­tek elé­bük, mint Ber­szán La­jos, Böj­te Csa­ba, Szász Je­nő, Tő­kés Lász­ló. A csík­som­lyói bú­csú­ban min­den év­ben egy meg­be­csült, fon­tos em­ber kap­ja a „Tisz­ti­től” – Ger­gely Ist­ván plé­bá­nos­tól – a ke­nyér­bá­rányt. 2007-ben Fer­kó Zol­tán volt a ki­vá­lasz­tott.

Bár a jász­vá­sá­ri (ia­şi-i) püs­pök­kel, Pet­ru Gherg­hel­lel nem volt fel­hőt­len a ta­nács­ko­zás, az­óta va­la­mi még­is tör­tént: két mold­vai teo­ló­gust Gyu­la­fe­hér­vár­ra kül­dött a püs­pök ta­nul­ni, s idén ok­tó­ber 17-én el­hang­zott az el­ső két­nyel­vű mi­se.

A má­sik ka­lan­dot, ame­lyik­ből az em­le­ge­tett kö­tet szü­le­tett, val­lo­más­sal kezd­te elő­adónk. Sza­va so­kunk szí­vé­ből szólt: „Sze­rel­mes va­gyok.” „Sze­rel­mes va­gyok Er­dély­be, az er­dé­lyi, mold­vai em­be­rek­be, az ot­ta­ni táj­ba, kul­tú­rá­ba. Fél ével ké­sőbb Csík­sze­re­dá­ból ha­za­jö­vet meg­áll­tam a ha­vas Har­gi­tán. A feny­ves­ben, a tö­ké­le­tes csönd­ben éle­sen ha­sí­tott be­lém az ér­zés: nem aka­rok Bu­da­pest­re vissza­tér­ni. Ez­után min­den kö­vet meg­moz­gat­tam, min­den ki­lin­cset le­nyom­tam, hogy ez a vá­gyam tel­je­sül­hes­sen.”

Vé­gül nem ne­ki kel­lett lép­nie, őt ke­res­ték. Szász Ist­ván épí­té­si vál­lal­ko­zó ál­mo­dott egy me­ré­szet, s a Gyi­me­sek­ben, Bo­ros­pa­ta­kán – ahol a 429 la­kos­ból 429 ma­gyar a leg­utób­bi nép­szám­lá­lás sze­rint – lét­re­hoz­ta Kö­zép-Eu­ró­pa el­ső élő skan­zen­jét. Le­bon­tás­ra ítélt há­za­kat szál­lí­tott a fél­hek­tá­ros te­rü­let­re a kör­nyék­ről. Eze­ket hi­te­le­sen be­ren­dez­te, kis mú­ze­u­mot, für­dő­há­zat, ebéd­lőt, ren­dez­vé­nyek­hez al­kal­mas csűrt épí­tett. A há­za­kat – fő­leg nyá­ron – el­le­pik a tu­ris­ták s azok, akik kí­ván­csi­ak, s né­hány nap­ra ki­pró­bál­nák, mi­lyen is kom­fort nél­kü­li ház­ban lak­ni. A mú­ze­um­ban meg­cso­dál­ha­tók a hi­he­tet­len cél­sze­rű­ség­gel meg­al­ko­tott esz­kö­zök, a tár­gyak­ra csem­pé­szett, fi­nom pi­ros-fe­hér-zöld uta­lá­sok, a nép lel­ké­nek és agya­fúrt­sá­gá­nak meg­annyi je­le.

Míg Fer­kó Zol­tán egy nyár­ra el­vál­lal­ta a gond­no­ki te­en­dő­ket a skan­zen­ben, lét­kí­sér­le­tet haj­tott vég­re. A kí­sér­let cél­ja az volt, hogy meg­tud­ja, ké­pes-e a glo­ba­li­zált vi­lág­ból ki­lép­ni, a déd­szü­lők éle­tét él­ni. Hogy meg­ta­pasz­tal­ja, a Gyi­me­sek va­ló­ban al­kal­mas-e a túl­élés­re egy olyan vi­lág­mé­re­tű csőd ese­tén, ami­kor nem­csak a biz­to­sí­tók, ha­nem a ban­kok, az élel­mi­szer­üz­let-há­ló­za­tok, az üzem­anyag-csa­tor­nák is össze­om­la­nak…

A csán­gó vi­lág jel­ké­pe a böl­cső – így Fer­kó Zol­tán –, hi­szen ők a ma­gyar nép egyet­len olyan cso­port­ja, amely­ben nem csök­ken a lé­lek­szám. A Gyi­me­sek olyan, mint az oszt­rák Al­pok – csak za­bo­lát­la­nabb, va­dabb a táj, és fe­hé­reb­bek a te­he­nek. A bo­ros­pa­ta­kai pan­zió pe­dig olyan, mint a ró­mai Szent Pé­ter-ba­zi­li­ka: a ka­pu­ban még nem is sejt­jük, mi­lyen le­nyű­gö­ző, im­po­záns lát­vány tá­rul majd elénk.

Fer­kó Zol­tán vissza­tért Bo­ros­pa­takáról, de meg­győ­ző­dé­se, hogy az ő er­dé­lyi tör­té­ne­te még foly­ta­tód­ni fog. Ho­gyan és hol – ezt az Úr­is­ten­re bíz­za.

Mi a ta­nul­ság? Mi is le­von­hat­juk a ma­gun­két. Egyik, hogy Er­dély­ről, Tri­a­non­ról, a ha­tá­ron túl élő test­vé­re­ink­ről így is le­het be­szél­ni: de­rű­sen, szel­le­me­sen, a fe­le­lős­ség és a ten­ni vá­gyás hang­ján. Má­sik, hogy in­dul­junk Er­dély­be – most azon­nal, hol­nap vagy hol­nap­után, új­ra és új­ra. Hi­szen sze­rel­me­sek va­gyunk.

Zász­ka­licz­ky Zsu­zsan­na

::Nyomtatható változat::