Cantate

Li­tur­gi­kus mű­fa­jok

Hozzászólás a cikkhez

Az áhí­tat olyan gyűj­tő­fo­ga­lom, ame­lyet na­gyon ne­héz pon­to­san meg­ha­tá­roz­ni. Áhí­tat az is, ami­kor két ének kö­zött rö­vid ige­hir­de­tés hang­zik el, és az is, ami­kor gaz­dag li­tur­gi­á­jú kö­zös imád­sá­got tart a gyü­le­ke­zet. E ro­vat­ban már ol­vas­hat­tunk az egy­ház ősi, a GyLK-ban is meg­ta­lál­ha­tó imád­ság­for­má­i­ról, a reg­ge­li és es­ti kö­nyör­gés­ről. Eze­ket zso­lozs­má­nak (ima­órá­nak) hív­juk. Év­szá­za­dok, mi több, év­ez­re­dek óta gya­ko­rol­ja őket az egy­ház – vi­szony­lag szi­go­rú for­má­kat hasz­nál­va.

Az áhí­tat ki­fe­je­zés azon­ban va­la­mi­fé­le sza­bad­sá­got su­gall: kö­tet­len for­mát, sal­lang­men­tes, kül­ső meg­kö­tött­sé­gek nél­kü­li mű­fajt. Tény­leg így van? Az áhí­tat mű­fa­ja nagy moz­gás­te­ret en­ged. Meg­for­má­lá­sá­hoz, meg­tar­tá­sá­hoz kre­a­ti­vi­tás, öt­let­gaz­dag­ság, li­tur­gi­kus is­me­ret és „ma­gas­ból, de mély­ről jö­vő” tar­ta­lom kell.

Szük­sé­günk van kö­tött for­mák­ra, hi­szen az tud iga­zán sza­ba­don al­kot­ni, aki a ren­det, a sza­bály­sze­rűt, az ál­lan­dót is­me­ri. Csak az vál­lal­koz­zon sza­bad áhí­tat­for­mák egy­sze­ri vagy rend­sze­res lét­re­ho­zá­sá­ra, aki meg­is­me­ri és ér­zi a mű­fajt, hi­szen nem­csak val­lá­sos han­gu­la­tú, me­di­ta­tív jel­le­gű prog­ra­mot kell ké­szí­te­nünk, ha­nem Is­ten Szent­lel­ke ára­dá­sá­nak kell med­ret biz­to­sí­ta­nunk.

A GyLK két olyan áhí­tat­for­mát kí­nál, amely hasz­ná­lat­ra, gya­kor­lás­ra, de min­tá­nak is ki­vá­ló­an al­kal­mas. Sok­fé­le kö­zös­ség­ben ki­pró­bál­tam eze­ket. Akik meg­is­mer­ték, meg­sze­ret­ték és új­ra kér­ték.

Az egyik a Kö­nyör­gés Lu­ther li­tá­ni­á­ja nyo­mán (GyLK 644). Az ősi ke­resz­tény imád­ság­hoz nyú­lik vissza, ah­hoz az élet min­den te­rü­le­tét át­fo­gó kö­nyör­gés­hez, amely – kü­lön­bö­ző for­má­ban – a nyu­ga­ti egy­ház­ban ép­pen úgy meg­ta­lál­ha­tó, mint a ke­le­ti­ben. A sok-sok ké­rést ter­mé­sze­te­sen gyü­le­ke­ze­ti ének ke­re­te­zi. A kö­nyör­gést a 130. zsol­tár re­for­má­to­runk­tól va­ló, éne­kes­köny­vünk­ben is meg­ta­lál­ha­tó pa­ra­frá­zi­sa ve­ze­ti be: Mély­sé­ges mély­ből ki­ál­tunk (EÉ 402). Egy kör­rel bel­jebb a Krisz­tus-imá­dat ősi sza­va hang­zik: Uram, ir­gal­mazz, Krisz­tus, ke­gyel­mezz, Uram, ir­gal­mazz! Ez­zel kez­dő­dik és zá­rul az imád­ság.

A ké­ré­sek pár­be­szé­des for­má­ban szó­lal­nak meg, em­lé­kez­tet­ve ar­ra, hogy az imád­ság lé­nye­ge az Is­ten és em­ber kö­zöt­ti dia­ló­gus. A gyü­le­ke­zet és ve­ze­tő­je (nem kell lel­kész­nek len­nie!) együtt mond­ják a ké­ré­se­ket. Té­mái rend­kí­vül vál­to­za­to­sak, va­ló­ban fel­öle­lik a ke­resz­tény élet hét­köz­nap­ja­it és nagy ese­mé­nye­it, az em­be­ri élet­utat és Krisz­tus föl­di pá­lya­fu­tá­sát, ke­reszt­ha­lá­lát, fel­tá­ma­dá­sát, menny­be­me­ne­te­lét. A gyü­le­ke­zet vá­la­sza sza­ka­szon­ként vál­to­zik. Né­ha egé­szen egy­sze­rű­en meg­erő­sí­ti a li­tur­gus ál­tal meg­fo­gal­ma­zott ké­rést: Hall­gass meg, Úr­is­ten! Más­hol a li­tur­gus élet­hely­ze­te­ket vá­zol fel, s a gyü­le­ke­zet kér: Ments meg min­ket, Úr­is­ten! Szá­mom­ra a lu­the­ri is­ten­ké­pet az el­ső sza­kasz tük­rö­zi iga­zán vissza, ami­kor így kö­nyö­rög a gyü­le­ke­zet: Se­gíts meg min­ket, ked­ves Úr­is­ten!

A kö­nyör­gé­sek so­rát az úr­va­cso­rá­ból jól is­mert Ag­nus Dei zár­ja: Is­ten Bá­rá­nya, aki a vi­lág bű­nét hor­do­zod, ir­gal­mazz né­künk, add ne­künk bé­ké­det! Ezt kö­ve­ti a rö­vid imád­ság (kol­lek­ta), a Mi­atyánk, majd a nap­szak­nak meg­fe­le­lő zá­ró­ének és ál­dás. Hadd áll­jon itt az es­ti zá­ró­kö­nyör­gés és ál­dás­kí­vá­nás: Urunk, légy ve­lünk, ha vir­rasz­tunk; őrizd ál­mun­kat, ha al­szunk! Hadd le­gyünk Krisz­tus­sal éb­ren, és el­nyu­god­junk bé­kes­ség­ben. Nyu­go­dal­mas éj­sza­kát és üd­vös­sé­ges vé­get aján­dé­koz­zon ne­künk a min­den­ha­tó és ir­gal­mas Is­ten, az Atya és a Fiú és a Szent­lé­lek! Ámen.

A má­sik kö­tött áhí­tat­for­ma a Krisz­tus-di­csé­ret (GyLK 645). Ez is kö­zös ének­kel kez­dő­dik, majd Is­ten ne­vé­nek se­gít­sé­gül hí­vá­sa és a hit­val­lás után Krisz­tus meg­vál­tó és meg­szen­te­lő mun­ká­ját ve­szi sor­ra. Az el­mé­lyí­tést szol­gál­ja, hogy a kez­dő- és a zá­ró­for­mu­la min­den sza­kasz­nál ugyan­az: Ál­dott, aki jön az Úr ne­vé­ben: Jé­zus Krisz­tus, Is­ten és Má­ria fia, aki… – itt Jé­zus föl­di és mennyei mű­kö­dé­sé­nek konk­rét ál­lo­má­sai kö­vet­kez­nek –, majd a sza­kaszt a di­cső­ség­mon­dás zár­ja. Ezt kö­ve­ti a Krisz­tust di­csé­rő ének, majd a nap imád­sá­ga, a Mi­atyánk s vé­gül a nap­szak­nak meg­fe­le­lő zá­ró­ének.

Mind­két for­ma al­kal­mas kö­zös­sé­gi és egyé­ni el­csen­de­se­dés­re is. Hi­tet erő­sít, igét hir­det, az el­mé­lyü­lést se­gí­ti – és még so­rol­hat­nám az ál­dá­sa­it. Ta­nul­juk mind­ket­tőt, hogy egyé­ni és gyü­le­ke­ze­ti csen­des­sé­ge­ink gaz­da­god­ja­nak e ren­dek imád­ko­zá­sá­val épp­úgy, mint a kö­tet­le­nebb al­kal­mak meg­for­má­lá­sá­val.

Dr. Ha­fen­scher Ká­roly

::Nyomtatható változat::