Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Dr. Boyt­ha György volt fa­so­ri di­ák, cím­ze­tes egye­te­mi ta­nár, a Páz­mány Pé­ter Ka­to­li­kus Egye­tem Eu­ró­pa-jo­gi Tan­szé­ké­nek volt ve­ze­tő­je, nyu­gal­ma­zott nagy­kö­vet ez év feb­ru­ár 7-én, éle­té­nek 81. esz­ten­de­jé­ben hunyt el, rö­vid, sú­lyos be­teg­ség után. Utol­só út­já­ra már­ci­us 5-én kí­sér­ték a rá­kos­ke­reszt­úri új köz­te­me­tő­ben.

Az evan­gé­li­kus Boyt­ha György 1929-ben szü­le­tett Bu­da­pes­ten. Jo­gi ta­nul­má­nya­it az Eöt­vös Lo­ránd Tu­do­mány­egye­te­men (EL­TE) vé­gez­te, 1957-ben avat­ták az ál­lam- és jog­tu­do­má­nyok dok­to­rá­vá.

1961-től osz­tály­ve­ze­tő­ként, majd fő­osz­tály­ve­ze­tő­ként dol­go­zott a Szer­zői Jog­vé­dő Hi­va­tal­ban (a mai Ar­tis­jus előd­jé­ben), ké­sőbb a szer­zői ügy­nök­ség igaz­ga­tó­ja­ként mű­kö­dött. 1979-ben a ENSZ Szel­le­mi Tu­laj­don Vi­lág­szer­ve­ze­té­nek (World In­tel­lec­tu­al Property Or­ga­ni­za­ti­on) osz­tály­ve­ze­tő­jé­vé, ké­sőbb igaz­ga­tó­já­vá ne­vez­ték ki. 1985-ben már a Szer­zői Jog­vé­dő Hi­va­tal fő­igaz­ga­tó­ja. 1993-tól Genf­ben a nem­zet­kö­zi szer­ve­ze­tek­hez ren­delt Ma­gyar Ál­lan­dó Kép­vi­se­let ve­ze­tő­je.

1. óta ok­ta­tott az EL­TE Ál­lam- és Jog­tu­do­má­nyi Ka­rán, 1995-től a Kö­zép-eu­ró­pai Egye­tem ven­dég­ta­ná­ra volt. A Páz­mány Pé­ter Ka­to­li­kus Egye­tem Jog- és Ál­lam­tu­do­má­nyi Ka­rán az Eu­ró­pa-jo­gi Tan­szék tan­szék­ve­ze­tő egye­te­mi do­cen­se­ként dol­go­zott 2000 és 2003 kö­zött. Szá­mos kül­föl­di egye­tem­re hív­ták meg ven­dég­elő­adó­ként. Több jo­gi té­má­jú könyv, jegy­zet és szám­ta­lan ta­nul­mány szer­ző­je. Tag­ja volt a Szer­zői Jo­gi Szak­ér­tő Tes­tü­let­nek és a Pol­gá­ri Jo­gi Ko­di­fi­ká­ci­ós Szer­kesz­tő­bi­zott­ság­nak is.

Az ok­ta­tás irán­ti el­kö­te­le­zett­sé­ge, szak­má­ja irán­ti alá­za­ta pél­da­ér­té­kű volt; amint egyik di­ák­ja mond­ta ró­la: „Nem pusz­tán szak­em­ber volt, de ki­fo­gás­ta­lan pe­da­gó­gus is, aki nem­csak cso­dá­lat­ra­ mél­tó szak­mai múlt­já­val, de em­be­ri nagy­sá­gá­val is ma­ra­dan­dót al­ko­tott.”

Emlékezésként az em­ber ket­tős meg­ha­tá­ro­zott­sá­gá­ról, er­kölcs­ről és em­ber­ség­ről írott sorait idézzük.

„Ta­lán Kant val­lo­má­sa tük­rö­zi leg­tö­mö­reb­ben sze­mé­lyes vi­szo­nyo­mat a min­den­ség­hez és ben­ne em­ber­tár­sa­im­hoz. Több mint két év­szá­za­da ezt ír­ta A gya­kor­la­ti ész kri­ti­ká­ja cí­mű mű­ve zár­sza­vá­ban: ťKe­dé­lye­met két do­log töl­ti el egy­re újabb és fo­ko­zó­dó cso­dá­lat­tal s tisz­te­let­tel, mi­nél gyak­rab­ban és ki­tar­tób­ban gon­do­lok rá­juk: a csil­la­gos ég fö­löt­tem és az er­köl­csi tör­vény ben­nem. (…) ma­gam előtt lá­tom, s köz­vet­le­nül lé­te­zé­sem tu­da­tá­hoz kap­cso­lom őket.Ť

Ezt az em­be­ri mi­vol­tun­kat kí­vül­ről és be­lül­ről meg­ha­tá­ro­zó, ket­tős adott­sá­got, a vi­lág­egye­tem­mel va­ló be­lát­ha­tat­lan kap­cso­la­tunk és bel­ső er­köl­csi kész­te­té­sünk egy­más­sal össze­füg­gő át­ér­zé­sét csak alá­tá­maszt­ják az is­me­ret­len­be ha­to­ló és egy­re bő­vü­lő koz­mo­ló­gi­ai és ant­ro­po­ló­gi­ai is­me­re­te­ink. Kö­rül­te­kint­ve és ma­gunk­ba néz­ve, a tu­do­má­nyos fel­is­me­ré­sek fé­nyé­ben to­vább erő­sö­dik ben­nünk az ösz­tö­nös bi­zo­nyos­ság, hogy éle­tünk a min­den­ség szer­ves ré­sze, fej­lő­dé­sé­nek tu­da­tos ele­me. Sze­mé­lyes kö­zünk van mind a ter­mé­sze­tes kör­nye­ze­tünk­, mind pe­dig em­ber­tár­sa­ink­kal va­ló kap­cso­la­ta­ink ala­ku­lá­sá­hoz. Kant nyo­mán mond­hat­nám úgy is, hogy ben­nünk is, mint min­den lé­te­ző­ben, ön­ma­gát nyil­vá­nít­ja az ön­tör­vé­nyű, ésszel fel nem ér­he­tő Is­ten. A min­den­ség­gel va­ló össze­füg­gés tu­da­ta és a ben­nünk ki­fej­lő­dött er­köl­csi tör­vény fel­is­me­ré­se azon­ban még nem em­ber­ség. An­nak meg­va­ló­su­lá­sá­hoz egy sor to­váb­bi célt kell ma­gunk elé ál­lí­ta­nunk.

Há­rom is­mert és egy­mást fel­té­te­le­ző sze­mé­lyes kö­ve­tel­ményt he­lyez­nék az em­ber­sé­ges élet­vi­tel vo­ná­sai elé. A ré­gi gö­rö­gök már a Kr. e. 6. szá­zad ele­je óta vál­lal­ták Thá­lész fel­szó­lí­tá­sát, amit Szók­ra­tész is ma­gá­é­vá tett, és amit Delp­hi­ben az Apol­ló-szen­tély fa­lá­ra is fel­vés­tek: ťIs­merd meg ön­ma­ga­dat.Ť Nem könnyű do­log, ezt ma­ga Thá­lész is el­is­mer­te; Goe­the pe­dig egye­ne­sen meg­kér­dő­je­lez­te le­he­tő­sé­gét. Még­is, tö­re­ked­nünk kell rá. Ön­ma­gunk egy­re kö­ze­lí­tő meg­is­me­ré­se nél­kül nem tisz­táz­hat­juk sem a min­den­ség­hez, sem má­sok­hoz va­ló sze­mé­lyes vi­szo­nyun­kat, sem pe­dig in­dít­ta­tá­sa­in­kat em­ber­hez mél­tó élet ki­ala­kí­tá­sá­ra. E nél­kül nem tu­dunk ele­get ten­ni Jé­zus Lu­kács evan­gé­lis­ta ál­tal idé­zett ma­xi­má­já­nak sem: ťSze­resd (…) fe­le­ba­rá­to­dat, mint ten­ma­ga­dat.Ť

Ez a pa­rancs a ter­mé­sze­tes em­be­ri jo­gok köl­csö­nös el­is­me­ré­sé­nek a sze­re­tet és be­lá­tás fe­lő­li meg­kö­ze­lí­té­se. Ha nem tu­dom, mi sér­ti em­be­ri mél­tó­sá­go­mat, mi­ként él­het­ném be­le ma­gam má­sok hely­ze­té­be, és mi­ként lát­nám be sa­ját sza­bad­sá­ga­im kor­lá­ta­it má­sok ha­son­ló jo­ga­i­ra te­kin­tet­tel? S vé­gül Shakes­peare-t idéz­ném, aki a Ham­let­ben ez­zel zár­ja Po­lo­ni­us atyai in­tel­me­it: ťMin­de­nek­fö­lött légy hű ön­ma­gad­hoz, így oly biz­tos, mint ahogy nap­ra éj kö­vet­ke­zik, hogy más­sal szem­ben sem le­hetsz ál­nok.Ť

Az em­ber­ség meg­kí­ván­ja, hogy ön­ma­gunk­ról se ál­tas­suk sem ön­ma­gun­kat, sem má­so­kat: a ben­nünk rej­lő er­köl­csi kész­te­tés­nek csak hi­te­le­sen le­het meg­fe­lel­ni.”

(Egy csepp em­ber­ség es­ték; szerkesz­tet­te Ra­dos Pé­ter, Lu­ther Ki­adó, Bu­da­pest, 2007)

::Nyomtatható változat::