Egyházunk egy-két hete

Hozzászólás a cikkhez

„Ta­nács­ta­lan va­gyok, nem tu­dom, mit te­gyek.” „Ezt mér­te rám az Is­ten!” „Nem aka­rom ezt így to­vább…” Az ilyen mon­da­tok bel­ső konf­lik­tu­sa­ink­ról árul­kod­nak.

A la­tin conf­li­go szó, amely­ből a konf­lik­tus szár­ma­zik, azt je­len­ti: „össze­csap, üt­kö­zik, vi­tá­zik”. Össze­csa­pás ben­nünk, a lel­künk­ben is le­het. Az ér­zé­se­ink árul­kod­nak er­ről: ha­rag, düh, ke­se­rű­ség…

Sok­szor van úgy, hogy üt­kö­zik ben­nünk az ér­te­lem és az ér­ze­lem, és kér­dés, me­lyik­re hall­gas­sunk. Elő­for­dul, hogy ép­pen az je­lent konf­lik­tust, hogy meg kell fe­lel­ni egy tár­sa­dal­mi el­vá­rás­nak, amely el­len lá­zad em­be­ri ter­mé­sze­tünk. Ha pe­dig el­nyom­juk ér­zé­se­in­ket, bel­ső vá­gya­in­kat, a tu­dat­ta­lan fog üt­köz­ni és „lá­zad­ni” ben­nünk. Nem be­szél­ve ar­ról, hogy Is­ten­nel is per­le­ke­dünk, mert „nem így gon­dol­tuk”, és ne­héz el­fo­gad­ni azt, ami van. Mit te­gyünk, mit te­he­tünk? A prob­lé­ma min­dig sze­mé­lyes és össze­tett, még­is két gon­do­lat, amely so­kat se­gít­het.

Kór­ház­lel­kész­ként gyak­ran mon­dom (én ma­gam­nak is): „Add to­vább Jé­zus­nak!” „Mondd el, pa­na­szold el Is­ten­nek, mint a zsol­tá­ros!” Mind­azt, ami bánt, ami sért, a ha­ra­go­dat… Ő el tud­ja ven­ni eze­ket az ér­zé­se­ket, mert ha­tal­ma van hozzá, és sze­re­te­te van hoz­zánk. A kér­dés az, hogy ezt el­hisszük-e. Ő ma is Sza­ba­dí­tó, él, és ma is ezt mond­ja: „Le­gyen a te hi­ted sze­rint.”

Is­ten úgy te­rem­tett ben­nün­ket, em­be­re­ket, hogy reá han­go­lód­va, a Szent­lé­lek ál­tal ké­pe­sek va­gyunk rá­lát­ni ön­ma­gunk­ra és más­kép­pen hoz­zá­áll­ni egy hely­zet­hez, a sor­sunk­hoz, kö­rül­mé­nye­ink­hez. Sok­szor ez az egyet­len esé­lyünk, és ez min­den hely­zet­ben meg­él­he­tő, és ezt a le­he­tő­sé­get sen­ki nem ve­he­ti el tő­lünk. A nagy pél­da eb­ben is Jé­zus, aho­gyan hoz­zá­állt sor­sá­hoz, a ke­reszt­hez: Is­ten­től kért, ka­pott erő­vel, bel­ső tar­tás­sal.

Már ez a ket­tő is sok bel­ső konf­lik­tust ki­si­mít ben­nünk, és na­gyon szép át­él­ni, ami­kor a vi­har le­csen­de­se­dik, és a lé­lek ben­nünk nyu­gal­mat, bel­ső bé­két ta­lál.

Hon­ti Irén kór­ház­lel­kész

::Nyomtatható változat::