Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2010
- 12
- Új nap – új kegyelem
Napról napra
Hozzászólás a cikkhez
Új nap – új kegyelem
Vasárnap
Uram, te vagy a mi atyánk, ősidőktől fogva megváltónknak nevezünk. Ézs 63,16b (Tit 3,4–5; Mk 10,35–45; Zsid 5,7–9; Zsolt 43) Az ószövetségi nép az egyiptomi fogságból való szabadulásig Istent csak az „atyák Isteneként”, Ábrahám, Izsák és Jákób Isteneként emlegette. A szabadítás csodájában viszont Isten úgy mutatkozott meg, mint az egész nép megváltója. A babiloni fogságból való szabadulás reménységét hirdető próféta erre emlékeztet: ha Isten egy időre ki is szolgáltatta hűtlenné vált népét az ellenségnek, ő mégiscsak atyjuk és megváltójuk. És ez végül be fog bizonyosodni, s a nép Istent most is szabadítójaként és megváltójaként ismerheti meg. Isten bennünket mint újszövetségi népét is kitesz sok szenvedésnek, és végül a halálnak is. De ha kitartunk a hitben, akkor életünk ítéletes időszakaiban és végső óránkon is megtapasztaljuk majd megváltó szeretetének hatalmát, hiszen ő nemcsak bíránk, de Jézus Krisztusban szerető Atyánk is.
Hétfő
Nézz nyitott szemmel szolgád könyörgésére és népednek, Izráelnek a könyörgésére; hallgasd meg őket, valahányszor hozzád kiáltanak! 1Kir 8,52 (1Jn 5,14; Zsid /6,20/7.1–3/16–17/24–27; Jn 16,5–15) Az egyiptomi fogság előtti korban csak az Istenhez hű atyák könyörögtek szüntelenül Istenhez. A nép – bár tudott erről – nem követte példájukat. Csak a fogság nyomorúságai között tanultak meg népként Istenükhöz kiáltani. Az őskeresztények is – minden üldözés ellenére – naponta összegyűltek, és közösségként imádkoztak. Persze voltak egyéni imádságaik is, de azt otthon, a belső szoba csendjében mondták el. De Isten mai népe, az egyház, tud-e még közösségként imádkozni? Pedig Isten nemcsak egyéni könyörgéseinkre akar válaszolni, hanem népe, az egyház imádságát is meg akarja hallgatni.
Kedd
Emberfia, minden szavamat, amelyet elmondok neked, fogadd szívedbe és hallgasd figyelmesen! Ez 3,10 (Lk 11,31; Jób 19,21–27; Jn 16,16–24) Sok vita folyt már arról, hogy Isten igéje a szívhez vagy az értelemhez szól-e. Pedig ez nem vagy-vagy kérdés, hanem sorrend kérdése. Isten azt mondja prófétájának, hogy először a szívét nyissa meg igéje előtt, és az ige a szívén át fog az értelméig hatolni, hogy üzenetét megértse. Mert az értelem csak azt fogadja el, amit előtte a szív már befogadott. A szív által be nem fogadott igének az értelem csak kritikusa tud lenni.
Szerda
Elrejtőzött az ember és a felesége az Úristen elől. 1Móz 3,8 (Zsid 4,13; Zsid 9,11–15; Jn 16,25–33) A szégyen és a félelem az ember első reakciója a bűneset után. Nem a ruhák hiánya, hanem a bűn az, ami miatt Isten előtt lemeztelenítve érzi magát. Éppen ezért Isten volt az, aki Krisztusban kiüresítette és – a kereszten szó szerint is – lemeztelenítette magát az ember előtt, hogy bűneinkkel többé ne bujkáljunk és meneküljünk előle, hanem hozzá meneküljünk. Mert a Krisztus keresztje alatt Isten oltalmába vesz minden bűnöst, aki hitével megragadja a keresztfa kinyilatkoztatását: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen…” (Jn 3,16)
Csütörtök
Én már azt gondoltam ijedtemben, hogy eltaszítottál magadtól. De te meghallgattad könyörgő szavamat, amikor hozzád kiáltottam segítségért. Zsolt 31,23 (Mk 10,52; 1Kor 2,1–5; Jn 17,1–5) Isten minden imádságot meghallgat, de a meghallgatás nem rögtön lesz nyilvánvaló. Ám ha kitartó hittel imádkozunk, nem lesz részünk csalódásban: a maga idején megtapasztaljuk Isten segítségét.
Péntek
Énekelek az Úrnak, mert jót tett velem. Zsolt 13,6b (2Kor 2,14; Zsid 10,1.11–18; Jn 17,6–16) Ha átéltük, hogy Isten jót tett velünk, hálánkat a legegyszerűbben szívünk énekével fejezhetjük ki. Ez mindig kedves Isten előtt. A zsoltáros is ezt teszi, de nem titkon, hanem nyíltan, másoknak is hirdetve Isten jóságát.
Szombat
Az Úr meghallotta szavunkat, és meglátta nyomorúságunkat, gyötrelmünket és sanyarú sorsunkat. 5Móz 26,7 (Jn 6,18–20; Jel 14,1–3/4–5/; Jn 17,17–26) Az egyiptomi fogságból való szabadulásért Isten népének mint közösségnek is oka volt hálaadásra. Az úrvacsora liturgiáját bevezető nagy hálaadó imádságban (Praefatio) az egyház – mint Isten megváltott gyermekeinek közössége – ad hálát Istennek, hogy megkönyörült a bűn következményeként számtalan ideigvaló és örökkévaló nyomorúsággal sújtott emberi nemen, és Jézus Krisztus halála által levette az átkot mindazokról, akik hisznek benne, hallgatnak rá, és hűségesen követik őt.
::Nyomtatható változat::
|