Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Va­sár­nap

Uram, te vagy a mi atyánk, ős­idők­től fog­va meg­vál­tónk­nak ne­ve­zünk. Ézs 63,16b (Tit 3,4–5; Mk 10,35–45; Zsid 5,7–9; Zsolt 43) Az ószö­vet­sé­gi nép az egyip­to­mi fog­ság­ból va­ló sza­ba­du­lá­sig Is­tent csak az „atyák Is­te­ne­ként”, Áb­ra­hám, Izsák és Já­kób Is­te­ne­ként em­le­get­te. A sza­ba­dí­tás cso­dá­já­ban vi­szont Is­ten úgy mu­tat­ko­zott meg, mint az egész nép meg­vál­tó­ja. A ba­bi­lo­ni fog­ság­ból va­ló sza­ba­du­lás re­mény­sé­gét hir­de­tő pró­fé­ta er­re em­lé­kez­tet: ha Is­ten egy idő­re ki is szol­gál­tat­ta hűt­len­né vált né­pét az el­len­ség­nek, ő még­is­csak aty­juk és meg­vál­tó­juk. És ez vé­gül be fog bi­zo­nyo­sod­ni, s a nép Is­tent most is sza­ba­dí­tó­ja­ként és meg­vál­tó­ja­ként is­mer­he­ti meg. Is­ten ben­nün­ket mint új­szö­vet­sé­gi né­pét is ki­tesz sok szen­ve­dés­nek, és vé­gül a ha­lál­nak is. De ha ki­tar­tunk a hit­ben, ak­kor éle­tünk íté­le­tes idő­sza­ka­i­ban és vég­ső órán­kon is meg­ta­pasz­tal­juk majd meg­vál­tó sze­re­te­té­nek ha­tal­mát, hi­szen ő nem­csak bí­ránk, de Jé­zus Krisz­tus­ban sze­re­tő Atyánk is.

Hét­fő

Nézz nyi­tott szem­mel szol­gád kö­nyör­gé­sé­re és né­ped­nek, Iz­rá­el­nek a kö­nyör­gé­sé­re; hall­gasd meg őket, va­la­hány­szor hoz­zád ki­ál­ta­nak! 1Kir 8,52 (1Jn 5,14; Zsid /6,20/7.1–3/16–17/24–27; Jn 16,5–15) Az egyip­to­mi fog­ság előt­ti kor­ban csak az Is­ten­hez hű atyák kö­nyö­rög­tek szün­te­le­nül Is­ten­hez. A nép – bár tu­dott er­ről – nem kö­vet­te pél­dá­ju­kat. Csak a fog­ság nyo­mo­rú­sá­gai kö­zött ta­nul­tak meg nép­ként Is­te­nük­höz ki­ál­ta­ni. Az ős­ke­resz­té­nyek is – min­den ül­dö­zés el­le­né­re – na­pon­ta össze­gyűl­tek, és kö­zös­ség­ként imád­koz­tak. Per­sze vol­tak egyé­ni imád­sá­ga­ik is, de azt ott­hon, a bel­ső szo­ba csend­jé­ben mond­ták el. De Is­ten mai né­pe, az egy­ház, tud-e még kö­zös­ség­ként imád­koz­ni? Pe­dig Is­ten nem­csak egyé­ni kö­nyör­gé­se­ink­re akar vá­la­szol­ni, ha­nem né­pe, az egy­ház imád­sá­gát is meg akar­ja hall­gat­ni.

Kedd

Em­ber­fia, min­den sza­va­mat, ame­lyet el­mon­dok ne­ked, fo­gadd szí­ved­be és hall­gasd fi­gyel­me­sen! Ez 3,10 (Lk 11,31; Jób 19,21–27; Jn 16,16–24) Sok vi­ta folyt már ar­ról, hogy Is­ten igé­je a szív­hez vagy az ér­te­lem­hez szól-e. Pe­dig ez nem vagy-vagy kér­dés, ha­nem sor­rend kér­dé­se. Is­ten azt mond­ja pró­fé­tá­já­nak, hogy elő­ször a szí­vét nyis­sa meg igé­je előtt, és az ige a szí­vén át fog az ér­tel­mé­ig ha­tol­ni, hogy üze­ne­tét meg­ért­se. Mert az ér­te­lem csak azt fo­gad­ja el, amit előt­te a szív már be­fo­ga­dott. A szív ál­tal be nem fo­ga­dott igé­nek az ér­te­lem csak kri­ti­ku­sa tud len­ni.

Szer­da

El­rej­tő­zött az em­ber és a fe­le­sé­ge az Úr­is­ten elől. 1Móz 3,8 (Zsid 4,13; Zsid 9,11–15; Jn 16,25–33) A szé­gyen és a fé­le­lem az em­ber el­ső re­ak­ci­ó­ja a bűn­eset után. Nem a ru­hák hi­á­nya, ha­nem a bűn az, ami mi­att Is­ten előtt le­mez­te­le­nít­ve ér­zi ma­gát. Ép­pen ezért Is­ten volt az, aki Krisz­tus­ban ki­üre­sí­tet­te és – a ke­resz­ten szó sze­rint is – le­mez­te­le­ní­tet­te ma­gát az em­ber előtt, hogy bű­ne­ink­kel töb­bé ne buj­kál­junk és me­ne­kül­jünk elő­le, ha­nem hoz­zá me­ne­kül­jünk. Mert a Krisz­tus ke­reszt­je alatt Is­ten ol­tal­má­ba vesz min­den bű­nöst, aki hi­té­vel meg­ra­gad­ja a ke­reszt­fa ki­nyi­lat­koz­ta­tá­sát: „Mert úgy sze­ret­te Is­ten a vi­lá­got, hogy egy­szü­lött Fi­át ad­ta, hogy aki hisz őben­ne, el ne vesszen…” (Jn 3,16)

Csü­tör­tök

Én már azt gon­dol­tam ijed­tem­ben, hogy el­ta­szí­tot­tál ma­gad­tól. De te meg­hall­gat­tad kö­nyör­gő sza­va­mat, ami­kor hoz­zád ki­ál­tot­tam se­gít­sé­gért. Zsolt 31,23 (Mk 10,52; 1Kor 2,1–5; Jn 17,1–5) Is­ten min­den imád­sá­got meg­hall­gat, de a meg­hall­ga­tás nem rög­tön lesz nyil­ván­va­ló. Ám ha ki­tar­tó hit­tel imád­ko­zunk, nem lesz ré­szünk csa­ló­dás­ban: a ma­ga ide­jén meg­ta­pasz­tal­juk Is­ten se­gít­sé­gét.

Pén­tek

Éne­ke­lek az Úr­nak, mert jót tett ve­lem. Zsolt 13,6b (2Kor 2,14; Zsid 10,1.11–18; Jn 17,6–16) Ha át­él­tük, hogy Is­ten jót tett ve­lünk, há­lán­kat a leg­egy­sze­rűb­ben szí­vünk éne­ké­vel fe­jez­het­jük ki. Ez min­dig ked­ves Is­ten előtt. A zsol­tá­ros is ezt te­szi, de nem tit­kon, ha­nem nyíl­tan, má­sok­nak is hir­det­ve Is­ten jó­sá­gát.

Szom­bat

Az Úr meg­hal­lot­ta sza­vun­kat, és meg­lát­ta nyo­mo­rú­sá­gun­kat, gyöt­rel­mün­ket és sa­nya­rú sor­sun­kat. 5Móz 26,7 (Jn 6,18–20; Jel 14,1–3/4–5/; Jn 17,17–26) Az egyip­to­mi fog­ság­ból va­ló sza­ba­du­lá­sért Is­ten né­pé­nek mint kö­zös­ség­nek is oka volt há­la­adás­ra. Az úr­va­cso­ra li­tur­gi­á­ját be­ve­ze­tő nagy há­la­adó imád­ság­ban (Pra­e­fa­tio) az egy­ház – mint Is­ten meg­vál­tott gyer­me­ke­i­nek kö­zös­sé­ge – ad há­lát Is­ten­nek, hogy meg­kö­nyö­rült a bűn kö­vet­kez­mé­nye­ként szám­ta­lan ide­ig­va­ló és örök­ké­va­ló nyo­mo­rú­ság­gal súj­tott em­be­ri ne­men, és Jé­zus Krisz­tus ha­lá­la ál­tal le­vet­te az át­kot mind­azok­ról, akik hisz­nek ben­ne, hall­gat­nak rá, és hű­sé­ge­sen kö­ve­tik őt.

::Nyomtatható változat::