Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Egy­há­zunk kö­zel­múlt­ban el­hunyt volt or­szá­gos fel­ügye­lő­jé­nek aláb­bi­ak­ban kö­zölt írá­sa a Teo­ló­gi­ai Iro­dal­mi Egye­sü­let gon­do­zá­sá­ban 2000-ben út­já­ra in­dí­tott Gyü­le­ke­zet­pe­da­gó­gi­ai Fü­ze­tek el­ső, Ci­vil kont­roll vagy társ­szol­gá­lat cí­mű kö­te­té­ben je­lent meg.

Pro­tes­táns ha­gyo­mány a vi­lá­gi elem ak­ti­vi­tá­sa. A re­for­má­ció ko­ra a pol­gár­ság erő­sö­dé­sé­nek, a pol­gá­ri gon­dol­ko­dás ter­je­dé­sé­nek az idő­sza­ka. Az au­to­nóm pol­gár sze­re­ti egy­há­zát, fe­le­lős­sé­get érez irán­ta, gaz­da­sá­gi­lag is ter­het vál­lal ér­te. A tü­rel­mi ren­de­let utá­ni val­lá­si fel­len­dü­lés­ben is nyo­mon kö­vet­he­tő a vi­lá­gi­ak sze­rep­vál­la­lá­sa.

Tisz­táz­zunk egy alap­kér­dést, a so­kat em­le­ge­tett pa­ri­tás el­vét. Ez esz­mei, nem ma­te­ma­ti­kai fo­ga­lom. A kle­ri­kus és a la­i­kus elem kö­zös fe­le­lős­sé­gét eme­li ki az egy­ház­kor­mány­zás min­den szint­jén, a gyü­le­ke­ze­tek­től az or­szá­gos egy­há­zig. Eb­ben a kle­ri­kus elem je­len­ti a leg­ne­me­sebb ér­te­lem­ben vett mi­nő­sé­get, míg a la­i­kus elem­ben a sze­lek­ció ré­vén a mennyi­ség mi­nő­sé­gé­nek kell ér­vé­nye­sül­nie.

A pro­tes­tan­tiz­mus ősi gya­kor­la­ta az alul­ról épít­ke­zés, meg­va­ló­su­lá­sá­nak for­má­ja a „gyü­le­ke­ze­ti elv”. Ez azt fe­je­zi ki, hogy min­den hi­e­rar­chia a gyü­le­ke­ze­tek­re épül, és az ő aka­ra­tu­kat va­ló­sít­ja meg. Mind­ez tor­zult az 1949–1989 kö­zöt­ti idő­szak­ban. A tor­zu­lás egyik fő meg­nyil­vá­nu­lá­si for­má­ja a kle­ri­kus túl­súly­ban je­lent­ke­zett. Ter­mé­sze­te­sen nem le­het le­egy­sze­rű­sí­te­ni csak er­re, de ez volt az egyik lé­nye­ges pont. Egy­sze­rű­en ki­fe­jez­ve a dik­ta­tó­ri­kus ál­lam­ha­ta­lom a kle­ri­kus­sá­got volt ké­pes fog­lyá­vá ten­ni.

A leg­egy­sze­rűbb s egy­ben a leg­ke­gyet­le­nebb mód­szer­rel élt az ál­lam­ha­ta­lom. Meg­fosz­tot­ta va­gyo­ná­tól az egy­há­zat, majd adott ke­re­tek kö­zött biz­to­sí­tot­ta a fi­nan­szí­ro­zá­sát. Ez­zel rö­vid pó­ráz­ra fog­ta a pap­sá­got a gyü­le­ke­ze­tek­től kezd­ve egé­szen az or­szá­gos szin­tig, eg­zisz­ten­ci­á­lis füg­gő­sé­get te­remt­ve ne­ki. Ki­ala­kí­tot­ta a hi­e­rar­chi­kus, kle­ri­ká­lis, a pro­tes­tan­tiz­mus­tól ide­gen egy­ház­mo­dellt. A csú­cson ál­ló ve­ze­tő püs­pök lett el­ső­sor­ban fe­le­lős az ál­la­mi aka­rat vég­re­haj­tá­sá­ért. A gyü­le­ke­ze­ti szin­ten pe­dig a hí­vek ak­ti­vi­tá­sa a lel­készt so­dor­hat­ta ve­szély­be. A pu­ha dik­ta­tú­rá­ban ez a prob­lé­ma egy­re in­kább hang­súlyt ka­pott, hi­szen a tár­sa­da­lom­ban a fenn­ál­ló rend­szer vi­szony­la­gos la­zu­lá­sa az egy­há­zu­kat sze­re­tő la­i­ku­sok ak­ti­vi­tá­sá­hoz ve­zet­he­tett vol­na. Az egy­há­zi élet anya­gi for­rá­sa­i­ban hát­tér­be szo­rult a sa­ját erő, a fi­nan­szí­ro­zást az ál­la­mi tá­mo­ga­tás és a kül­föl­di se­gít­ség nyúj­tot­ta. Ezért sem vál­ha­tott az egy­ház­kor­mány­zás­ban pri­o­ri­tás­sá az, hogy mit kí­ván­nak a gyü­le­ke­ze­tek, a hí­vek. Az volt fon­tos, mit óhajt az ál­lam, mit ta­ná­csol a kül­föld, ahol ez utóbb szin­tén az ál­lam­mal va­ló ko­eg­zisz­ten­ci­á­ra, a túl­élés­re buz­dí­tott.

1989–90 gyö­ke­res for­du­la­tot ho­zott. A tár­sa­da­lom is ta­lán csak az egy­há­zak hely­ze­té­nek drá­mai meg­vál­to­zá­sa kap­csán hit­te el leg­in­kább, hogy a for­du­lat va­ló­di. 1989 nya­rán meg­szűnt az Ál­la­mi Egy­ház­ügyi Hi­va­tal.

Még az el­ső sza­ba­don vá­lasz­tott Or­szág­gyű­lés hi­va­tal­ba lé­pé­se előtt a ko­ráb­bi par­la­ment a sar­ka­la­tos tör­vé­nyek kö­zött meg­hoz­ta az 1990-es IV. tör­vényt a lel­ki­is­me­re­ti és val­lás­sza­bad­ság­ról. Ez tel­je­sen új hely­ze­tet, az ál­lam­tól sza­bad egy­há­zat te­rem­tett. A tü­rel­mi ren­de­let, majd a 19. szá­zad vé­gi, Eöt­vös Jó­zsef ne­vé­hez fű­ző­dő, a fe­le­ke­ze­tek jog­egyen­lő­sé­gét ga­ran­tá­ló tör­vé­nyek után kor­sza­kos lé­pés ta­núi le­het­tünk. Jel­lem­ző, hogy még az 1934–37-es zsi­na­ti tör­vé­nyek élet­be lé­pé­sé­hez is szük­ség volt az ak­ko­ri kul­tusz­mi­nisz­ter el­len­jegy­zé­sé­re, te­hát az ál­la­mi ga­ran­ci­á­ra. Az ál­lam 1990-ben le­mon­dott az úgy­ne­ve­zett fő­kegy­úri jo­gá­ról.

A sza­bad­ság hir­te­len jött, és ha­son­ló gon­dot je­len­tett mind az egy­ház­ban, mind a tár­sa­da­lom­ban. Még­pe­dig az el­ha­tá­ro­ló­dás igé­nyét a ko­ráb­bi dik­ta­tó­ri­kus kor­szak­tól és ugyan­ak­kor a kon­ti­nu­i­tást, amely a negy­ven év alatt meg­szü­le­tett ér­té­kek vál­la­lá­sát is il­le­ti. An­tall Jó­zsef hí­res mon­dá­sa – „tet­szet­tek vol­na for­ra­dal­mat csi­nál­ni” – az egy­ház­ban is ér­vé­nyes, ami­kor szen­ved­nek, szen­ve­dünk at­tól, hogy to­vább él­nek nem­kí­vá­na­tos je­len­sé­gek, vagy ami­kor nem érez­zük elég­sé­ges­nek az el­ha­tá­ro­ló­dást, és túl­zott­nak tű­nik a kon­ti­nu­i­tás.

Ez­zel is össze­függ­nek a konf­lik­tu­sok, ame­lyek­ben már ben­ne van a ci­vil szfé­ra új­já­éle­dé­se, a vi­lá­gi elem re­ak­ti­vá­ló­dá­sa; ha a talp­ra ál­lás las­sú is.

Nem vé­let­len az sem, hogy a fe­szült­sé­gek, üt­kö­zé­sek egyik góc­pont­ja a zsi­nat, hi­szen jó­sze­ri­vel ez az egyet­len olyan fó­rum, ahol kle­ri­ku­sok és la­i­ku­sok, ve­ze­tők és egy­ház­ta­gok kvá­zi egyen­ran­gú­an vi­tat­koz­hat­nak. Így vá­lik ért­he­tő­vé, mi­ért ha­lad­ják meg a vi­ták a jog­al­ko­tás ke­re­te­it.

De ter­mé­szet­sze­rű­leg je­lent­kez­nek konf­lik­tu­sok az in­téz­mé­nyek és fő­ként az is­ko­lák éle­té­ben. A je­len­le­gi lel­kész­nem­ze­dé­kek­nek ugyan­is nem le­het ele­gen­dő ta­pasz­ta­la­tuk ezek­ről. Hi­ány­zik a szük­sé­ges pe­da­gó­gi­ai, is­ko­la­ve­ze­té­si kép­zett­ség is, mi­köz­ben több­ször ta­lál­koz­ni le­het ki­zá­ró­la­gos­ság­ra tö­rek­vő be­le­szó­lá­si, dön­té­si igénnyel. Gon­dot je­lent a túl­élő kli­ens­rend­szer is, ami­kor az in­for­má­lis út ha­té­ko­nyabb­nak bi­zo­nyul a tör­vé­nyes­nél. Ez még ak­kor is gond, ha a be­ideg­ző­dött rossz mód­szer­rel egyéb­ként jó dön­té­sek szü­let­nek.

Ör­ven­de­tes a gyü­le­ke­ze­tek re­ge­ne­rá­ló­dá­sa, so­kak vissza­té­ré­se az egy­ház­hoz, de ért­he­tő­en ez sem zök­ke­nő­men­tes. Dur­va pél­dá­val él­ve, a ke­resz­tény kö­zös­ség­ben ter­mé­sze­tes a meg­bo­csá­tás, de vissza­tet­szést kelt, ha a vissza­té­rő ko­ráb­bi párt­tit­kárt – akit vi­tat­ha­tat­lan po­li­ti­kai ta­pasz­ta­la­tok se­gí­te­nek – rög­tön a gyü­le­ke­zet fel­ügye­lő­jé­vé vá­laszt­ják meg.

Mind­ez egy év­ti­zed­del a sza­bad­ság el­nye­ré­se után erő­tel­je­sen fel­ve­ti a „ho­gyan to­vább?” kér­dé­sét. Az új zsi­na­ti tör­vé­nyek meg­ad­ják a ke­re­tet. Új­ra­éled – ha tet­szik –, meg­ma­rad a pa­ri­tás el­ve, ér­vé­nye­sül a nem lel­ké­szi elem fe­le­lős­sé­ge. De ma, az em­lí­tett tel­je­sen új tör­té­nel­mi, tár­sa­dal­mi, po­li­ti­kai hely­zet­ben más­ról, több­ről van szó, va­ló­di ci­vil kont­roll­ról. Er­re van szük­ség, hi­szen az ál­lam és az egy­ház va­ló­ban el­vált, az egy­há­zi tör­vé­nyek be­tar­tá­sát csak a köz­meg­egye­zés, a köz­aka­rat, az ál­ta­lá­nos jog­kö­ve­tő ma­ga­tar­tás ga­ran­tál­ja.

A fo­lya­mat­ban fon­tos az egy­ház­kor­mány­zás, a zsi­nat, az egy­há­zi bí­ró­sá­gok sze­re­pe, szét­vá­lasz­tá­sa, de együtt­mű­kö­dé­se is. A bí­ró­sá­gok is a kont­roll­me­cha­niz­mu­sok­hoz tar­toz­nak, sőt ta­lán – jo­gi­lag bi­zo­nyo­san – a leg­lé­nye­ge­sebb lánc­sze­met je­len­tik, de sem­mi­kép­pen sem az el­sőt és az egyet­lent. El­ső­sor­ban a vég­re­haj­tá­si jog­kör­ben fel­adat­tal bí­ró tes­tü­le­tek­ben kel­le­nek iga­zi vi­ták, ott kell a dol­gok­nak el­dől­ni­ük.

Me­lyek a fel­ada­tok, ha az új ki­hí­vá­so­kat tar­tal­mi ol­dal­ról kö­ze­lít­jük meg? Szem­be­sül­nünk kell el­ső­sor­ban a sze­ku­la­ri­zá­ci­ó­val, az el­vi­lá­gi­a­so­dás­sal, mely­nek tér­nye­ré­sét a szo­ci­a­liz­mus ná­lunk el­ho­má­lyo­sí­tot­ta. Ugyan­ak­kor már szem­be­sül­nünk kell a tör­té­nel­mi-po­li­ti­kai ke­resz­tény­ség­gel, mely ugyan­olyan csap­da ma, mint a dia­kó­ni­ai teo­ló­gia volt teg­nap. A po­li­ti­kai ke­resz­tény­ség – töb­bek kö­zött a ke­resz­tény Ma­gyar­or­szág gon­do­la­ta – egy­ház­ba­rát kön­tös­ben je­lent­ke­zik.

Te­vé­keny­sé­gün­ket po­zi­tív ér­te­lem­ben kell, hogy meg­ha­tá­roz­za az, hogy az év­szá­zad vé­gé­re, köz­is­mert egész­ség­ügyi gond­ja­ink el­le­né­re, je­len­tő­sen meg­nőt­tek az élet­esé­lye­ink. A tar­tal­mas, ér­tel­mes föl­di élet esé­lye.

Más di­men­zi­ót ka­pott a sze­re­tet­ala­pú és az ön­zé­s­ala­pú élet­ve­ze­tés küz­del­me. Az egy­ház mai cél­ja – amely­ben szük­ség van a nem lel­ké­szek szol­gá­la­tá­ra is – rész­ben ősi cé­lok mai új­ra­fo­gal­ma­zá­sát je­len­ti, rész­ben pe­dig új te­en­dő­ket. Az alap ma is a misszió, az evan­gé­li­um hir­de­té­se; a fel­adat: Jé­zus Krisz­tus­hoz ve­zet­ni az em­be­re­ket. Eb­ben min­den ko­ráb­bi­nál hang­sú­lyo­sabb a min­ta­adás, a pél­da­mu­ta­tás, a hi­te­les misszió a cse­le­ke­de­tek, az élet­ve­ze­tés ál­tal.

Így ke­rül a kö­vet­ke­ző meg­fo­gal­ma­zás­ba a köz­jó szol­gá­la­ta. Az ál­lam és az egy­ház szét­vá­lasz­tá­sa még job­ban ki­eme­li együtt­mű­kö­dé­sük szük­sé­ges­sé­gét a tár­sa­da­lom ér­de­ké­ben. A köz­jó szol­gá­la­tá­ban meg kell nyil­vá­nul­nia az egy­ház­ban ér­vé­nye­sü­lő, a sze­re­te­ten, te­her­vál­la­lá­son, ál­do­zat­kész­sé­gen ala­pu­ló, a köz­fel­fo­gás­tól, az ön­zés­től, az ego­cent­ri­kus ön­meg­va­ló­sí­tás­tól el­té­rő er­köl­csi­ség­nek. Ez nyil­vá­nul meg az egy­ház in­téz­mé­nyes tár­sa­dal­mi szol­gá­la­tá­ban, egész­ség­ügyi és szo­ci­á­lis in­té­ze­tek, va­la­mint ok­ta­tá­si in­téz­mé­nyek, óvo­dák, ál­ta­lá­nos, kö­zép- és fő­is­ko­lák mű­köd­te­té­sé­ben. Eze­ket igény sze­rint, erő sze­rint kell, sza­bad lét­re­hoz­ni. Csak mi­nő­sé­gi is­ko­lát, in­téz­ményt sza­bad mű­köd­tet­ni. Nem elit­is­ko­lát, ha­nem olyan ok­ta­tá­si-ne­ve­lé­si in­téz­ményt, ahol nyil­ván­va­ló, hogy min­den­ki ma­gá­hoz ké­pest a leg­job­bat akar­ja nyúj­ta­ni.

A gyü­le­ke­zet­től az or­szá­gos egy­há­zig, az in­téz­mé­nye­kig, az egy­há­zi élet min­den szint­jén és te­rü­le­tén szük­ség van a nem lel­ké­szi elem ak­ti­vi­tá­sá­ra. Itt is ér­vé­nyes, hogy ki-ki ké­pes­sé­ge, a kö­zös­ség bi­zal­ma sze­rint vál­lal bi­zo­nyos fel­adat­kö­rö­ket.

Egye­dül a jé­zu­si pél­da se­gít­het. A va­ló­sá­gos Is­ten, aki le­győz­te a ha­lált, és a va­ló­sá­gos em­ber, aki szen­ve­dett ér­tünk. Egy­ben pél­dát is mu­ta­tott. Mert nem ki­sebb a fel­adat, mint hogy – ami a se­gí­tést, a má­sik ter­hé­nek hor­do­zá­sát je­len­ti – egy­más Krisz­tu­sa­i­vá kell len­nünk.

Frenkl Ró­bert

::Nyomtatható változat::