A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Min­den­ki­nek van egy ké­pe Af­ri­ká­ról – van, aki az ál­lat- és nö­vény­vi­lá­got lát­ja ma­ga előtt, ha rá­gon­dol, van, aki egy-egy fil­met, má­sok az éhe­ző af­ri­kai gye­re­kek ké­pét tet­ték el ma­guk­nak élet­re szó­ló­an. Ke­ve­seb­ben van­nak, akik vá­gya­koz­va gon­dol­nak er­re a föld­rész­re, és még ke­ve­seb­ben, akik va­ló­ban min­dent meg is tesz­nek, hogy el­jut­has­sa­nak oda. Ben­ce Zsó­fi Anna gyógy­tor­nász úgy érez­te, min­den­kép­pen Af­ri­ká­ba kell men­nie se­gí­te­ni.

– Mi haj­tott?

– Ta­lán va­la­mi ma­gasz­to­sabb gon­do­la­tot kel­le­ne most ke­res­nem, de azt kell mon­da­nom, hogy egy­sze­rű­en meg­tet­szett a misszi­o­ná­ri­us sze­rep! Nagy­ma­mám (Ben­c­ze Im­ré­né, Ág­nes né­ni – a szerk.) ré­vén már gye­rek­ként ben­ne vol­tam ki­csit a kül­misszi­ós mun­ká­ban, és egy­sze­rű­en tet­szett az a gon­do­lat, hogy ke­resz­tény­ként, egy­há­zi ke­re­te­ken be­lül el­me­het­nék va­la­ho­va messzi­re jót ten­ni. És mind­ezt az Úr­is­ten­ben bíz­va, az ő ter­vé­be be­le­si­mul­va – ha le­het.

– Misszi­o­ná­ri­us akar­tál hát len­ni?

– Nem amo­lyan hit­té­rí­tő misszi­o­ná­ri­us, ar­ra ott nincs szük­ség. Sőt in­kább az én hi­tem újult meg és fris­sült fel, lát­va azt az ele­mi bi­zal­mat és de­rűt, aho­gyan az ot­ta­ni ke­resz­té­nyek fo­gad­ják a meg­pró­bál­ta­tá­so­kat. Lát­va, hogy le­pusz­tult kö­rül­mé­nyek kö­zött ho­gyan küz­de­nek temp­lo­mi kö­zös­sé­gek el­szánt – és mun­ka nél­kü­li – fi­a­tal­jai, hogy fel­ka­rol­ják a ná­luk is jó­val rá­szo­ru­lób­ba­kat. Olyan af­ri­kai em­be­re­ket is­mer­tem meg, akik­nek ég a tett­vágy a szí­vé­ben! De er­ről majd ké­sőbb. Te­hát in­kább mi va­gyunk azok, akik­re rá­fér­ne egy kis af­ri­kai stí­lu­sú hit­éb­resz­tés. Vi­szont a szak­mai tu­dás – az én ese­tem­ben a gyógy­tor­ná­szi és re­ha­bi­li­tá­ci­ós le­he­tő­sé­gek –, a ter­ve­zés, a rend­szer­ben gon­dol­ko­dás, a mo­dern tech­ni­kai esz­kö­zök hasz­ná­la­ta, az idő­be­osz­tás és kü­lö­nö­sen a pénz ke­ze­lé­se: mind­eb­ben erő­sen se­gít­ség­re szo­rul­nak. Per­sze ezt így nem tud­tam elő­re.

– Sze­ren­csés élet­hely­zet­ben is vol­tál: friss dip­lo­más­ként még nem volt ál­lá­sod. Mi volt a konk­rét mun­kád vé­gül is? Ho­va men­tél egy­ál­ta­lán?

– Gyógy­tor­nász­ként sze­ret­tem vol­na hasz­ná­ra len­ni az af­ri­ka­i­ak­nak, de ott a be­teg­el­lá­tás annyi­val ala­cso­nyabb szin­ten van, mint ná­lunk, hogy a leg­töb­ben azt sem tud­ják, mi az a gyógy­tor­nász. Mind­ez, amit mon­dok, ter­mé­sze­te­sen a tár­sa­da­lom al­ján élők­re igaz. Van­nak gaz­dag af­ri­ka­i­ak is, meg gaz­dag fe­hé­rek is, akik biz­to­san masszí­roz­tat­ták vol­na ma­gu­kat sok pén­zért, de ah­hoz nem volt ked­vem. Az Evan­gé­li­kus Kül­misszi­ói Egye­sü­let és Bá­lint­né Kis Bea se­gít­sé­gé­vel vé­gül Ke­nyá­ban, Nai­ro­bi­ban kö­töt­tem ki a „Heart to Heart” szer­ve­zet iro­dá­já­ban, ahol négy mun­ka­társ­sal együtt ren­dez­tük a kar­to­ték­rend­szert, és szá­mí­tó­gép­re vit­tük, már ami­kor volt áram.. Én ma­gam ön­kén­tes ala­pon vé­gez­tem a mun­kám, per­sze.

– Nem volt te­hát fi­ze­té­sed?

– Nem, de­hogy, ar­ra nem is gon­dol­tam, hogy pén­zért tud­nék vagy akar­nék dol­goz­ni. Leg­alább is ele­in­te nem, mert na­i­van azt hit­tem, hogy ha én fel­aján­lom az ön­kén­tes mun­ká­mat Af­ri­ká­nak, ak­kor bol­do­gan fo­gad­nak, és ad­nak szál­lást meg egy kis el­lá­tást eset­leg, hogy nyu­god­tan se­gít­hes­sek. De az uta­zá­som elő­ké­szí­té­se köz­ben rá kel­lett jön­nöm, hogy mi­lyen sok­ba ke­rül, ha az em­ber in­gyen akar dol­goz­ni! Ezért is vol­tam na­gyon há­lás az EKME-nek, az Észa­ki Egy­ház­kerü­let­nek, a ke­len­föl­di gyü­le­ke­zet­nek és a sok jó­aka­róm­nak, akik anya­gi­lag tá­mo­gat­tak, hogy ne csak ki­jut­ni tud­jak, ha­nem ott is tud­jak ma­rad­ni né­hány hó­nap­ra.

– Ami­ből az­tán fél év lett…

– Igen, há­la Is­ten­nek, vé­gül is az ere­de­ti ter­ve­im­hez ké­pest meg­tol­dot­tam egy hó­nap­pal, mert jól erez­tem ma­gam, és sze­ret­tem vol­na be­fe­jez­ni az el­kez­dett mun­kát. Kel­lett ne­kem az a fél év, mert az „Afri­can ti­me” – az­az af­ri­kai idő­szá­mí­tás – sze­rint min­den két­szer (vagy több­ször) annyi idő, mint amennyire mi, eu­ró­pa­i­ak ter­vez­nénk. Kezd­tem az iro­dá­ban, ahol ha­mar rá­jöt­tem, hogy va­ló­ban ér­de­mes a nyil­ván­tar­tá­si rend­szer­be be­vitt ada­tok kö­zött ren­det rak­ni, de még fon­to­sabb volt, hogy a kol­lé­gá­i­mat meg­győz­zem ar­ról, hogy mi ér­tel­me van a ren­de­zett nyil­ván­tar­tás­nak, mi hasz­nuk lesz be­lő­le, és hogy nem is ak­ko­ra ör­dön­gös­ség.

Mind­er­re azért volt szük­ség, mert ez a szer­ve­zet gon­dos­ko­dik ar­ról, hogy a Ma­gyar­or­szág­ról kül­dött ha­vi há­rom­ezer fo­rin­tok egy­részt va­ló­ban cél­ba ér­je­nek, más­részt meg­pró­bál vissza­jel­zést ad­ni az ado­má­nyo­zó­nak az ado­má­nyo­zott­ról. Ez így ki­csit tu­do­má­nyo­san hang­zik, de a lé­nyeg, hogy itt­hon örök­be le­het fo­gad­ni az EK­ME-n ke­resz­tül egy kis af­ri­kai gye­re­ket ezért az össze­gért, ami ren­ge­teg min­dent fe­dez: kap na­pi egy ét­ke­zést, tud is­ko­lá­ba jár­ni, tan­köny­ve­ket ven­ni… Ha mű­kö­dik a szá­mí­tó­gé­pes rend­szer, ak­kor le­het(ne) ha­von­ta, de leg­alább fél­éven­te kül­de­ni egy jel­zést az itt­ho­ni ado­má­nyo­zó­nak – akár egy csa­tolt fény­kép­pel –, hogy mi­re ment a pén­ze. Ez köz­is­mer­ten fenn­tart­ja az ada­ko­zó­ked­vet, és ez az, amit na­gyon ne­he­zen ér­tet­tek meg a ke­nyai kol­lé­gá­im! De ta­lán…

– Úgy tu­dom, nyo­mor­ne­gye­dek­ben is jár­tál. Ez ré­sze volt a mun­kád­nak? Vagy ön­szán­tadból in­dul­tál el?

– Ön­szán­tam­ból, mert ne­kem az iro­da nem volt elég, nem va­gyok az a tí­pus, bár az iro­dai mun­ka fon­tos volt ah­hoz, hogy meg­is­mer­jem az af­ri­ka­i­ak mun­ka­stí­lu­sát, tem­pó­ját. Két­szer is el­utaz­tam – hi­he­tet­len kö­rül­mé­nyek kö­zött, er­ről ír­tam a blo­gom­ban is – Ma­ral­al­ba, hal­lot­tam, hogy ott mű­kö­dik egy ár­va­ház, ami lé­nye­gé­ben el­fek­vő fo­gya­té­kos gye­re­kek­nek. A fo­gya­té­kos gye­rek a sam­bu­ru törzs sze­mé­ben nem em­ber, lé­nye­gé­ben nem kell „el­szá­mol­ni” ve­lük.

Két­szer négy he­tet töl­töt­tem ott sze­rény kö­rül­mé­nyek kö­zött 135 gye­rek­kel, aki­ket épp­hogy etet­nek, és mos­nak rá­juk. Az ke­mény volt: egye­dül, esz­kö­zök hí­ján, be­lát­va, hogy a leg­rosszabb, hogy nincs kit ta­ní­ta­nom ar­ra, hogy ha el­me­gyek, ho­gyan ül­tes­se­nek fel egy-egy gye­re­ket, ho­gyan moz­gas­sák át a kis kó­kadt, de­for­mált tes­te­ket. Ez nem ér­de­kelt ott sen­kit, és ta­lán ez volt a leg­rosszabb. A leg­jobb pe­dig ter­mé­sze­te­sen meg­ta­pasz­tal­ni a gye­re­kek ra­gasz­ko­dá­sát, há­lá­ját, örö­mét! Szer­vez­tem is ne­kik nagy lel­ke­sen min­den­fé­le gyűj­tő­ak­ci­ót, hogy leg­alább né­hány tárgy én­utá­nam is ma­rad­jon ne­kik! (Lásd ke­re­tes írá­sun­kat. – A szerk.) Ma­ra­lal olyan hely, aho­va egy kis szak­mai csa­pat­tal len­ne ér­de­mes vissza­men­ni, egye­dül te­he­tet­len az em­ber.

– Az iro­da Nai­ro­bi­ban, ár­va­ház Ma­ral­al­ban: volt más szín­te­re is a mun­kál­ko­dá­sod­nak?

– Igen, kö­szön­he­tő­en an­nak, hogy de­cem­ber­re meg­ta­nul­tam egye­dül köz­le­ked­ni. Ez ott elég nagy ku­ri­ó­zum­nak szá­mí­tott, mert min­den­kit az­zal ijeszt­get­nek, hogy fe­hér em­ber kí­sé­ret nél­kül ne koc­káz­tas­son az ut­cá­kon! Ezt be is tar­tot­tam ele­in­te, csak az­tán rá­un­tam a ked­ves ba­rá­ta­im­ra, akik „Afri­can ti­me” sze­rint jöt­tek ér­tem, te­hát egy-két órát min­dig vár­ni kel­lett rá­juk. In­kább el­in­dul­tam ma­gam, és no­ha kel­lett né­mi bá­tor­ság és el­szánt­ság hoz­zá, ha cél­irá­nyo­san ha­lad­tam, ak­kor nem bán­tot­tak. Leg­fel­jebb a gye­re­kek nyag­gat­tak – és biz­tos­ra vet­ték, hogy ame­ri­kai va­gyok. Per­sze csak nap­pal! Sö­té­te­dés után va­ló­ban szó sem le­he­tett sem­mi­féle sétáról. Nemhogy kí­sé­ret nél­kül, de av­val együtt sem volt aján­la­tos kint len­ni.

– Ho­va men­tél te­hát nagy bát­ran, kí­sé­ret nél­kül?

– Ka­wang­wa­ré­ban áll a he­lyi evan­gé­li­kus gyü­le­ke­zet temp­lo­mi épü­let­együt­te­se, ide jár­tam töl­te­kez­ni. És itt is­mer­tem meg az ut­ca­gye­rek­prog­ra­mot is, ami­nek né­hány he­lyi fi­a­tal a mo­tor­ja. Ők ma­guk so­sem vol­tak ut­ca­gye­re­kek, csak lát­ják a le­csú­szás­sal, is­ko­la­ke­rü­lés­sel, mély­sze­gény­ség­gel já­ró ször­nyű ve­szé­lye­ket: nar­kó­zás, ke­mény bű­nö­zés, ti­zen­éves gye­re­kek már gyil­kol­nak…

Az ut­ca­gye­re­ke­ket he­ten­te több­ször be­te­re­lik a temp­lom­kert­be, meg­ete­tik őket, majd bib­lia­óra, ének­lés. A bib­lia­órát ők ma­guk tart­ják, er­re ha­von­ta egy lel­kes di­a­kó­nus­nő és egy bra­zil lel­kész ké­szí­ti fel őket. Ezen­kí­vül öt fi­a­talt ki is vá­lasz­tot­tak, be­köl­töz­tet­ték őket a temp­lom mel­lett be­ren­de­zett új szo­bá­ba, és meg­ta­nít­ják őket vi­sel­ked­ni, hogy az­tán me­hes­se­nek a bent­la­ká­sos is­ko­lá­ba.

Az egy­ház tá­mo­gat­ja a prog­ra­mot, és azért annyi­ra si­ke­res, mert meg­ta­lál­ták azt a né­hány he­lyi em­bert, aki ké­pes meg­szó­lí­ta­ni a se­gít­ség­re szo­ru­ló­kat, és aki tud­ja, mi­vel le­het meg­fog­ni a fi­a­ta­lo­kat. Az ál­la­mi tá­mo­ga­tás­hoz még az kel­le­ne, hogy leg­alább az egyik fi­a­tal mun­kás­nak le­gyen szak­irá­nyú vég­zett­sé­ge. És akár­min dol­goz­nak is, a „mot­tó­juk” min­dig az Úr­is­ten! Min­dig mond­ják: „Hé, ne ne­kem le­gyél há­lás, ha­nem ne­ki! Hé, ne ne­kem dol­gozz, ne ne­kem éne­kelj, ha­nem ne­ki!”

– Ho­gyan to­vább?

– Hát, nem tu­dom, most lé­lek­ben még ott va­gyok, még af­ri­kai va­gyok. Sze­ret­ném őket se­gí­te­ni is, sze­ret­nék me­sél­ni ró­luk, szí­ve­sen el­me­gyek gyü­le­ke­ze­tek­be át­ad­ni az él­mé­nye­i­met. Ta­lán van, aki­nek az itt­ho­ni mun­ká­já­hoz ad­nak ih­le­tet az ot­ta­ni ta­pasz­ta­la­ta­im…

Itt­zés Szil­via

::Nyomtatható változat::