Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Noémi huszonéves fiatal hölgy, valahol Magyarországon. Értelmiségi pályán dolgozik naponta nyolc-tíz órát egy irodában, szabad idejében pedig szövi terveit házasságról, kényelmes otthonról és gyerekekről. Színházba és koncertekre jár, rockot, népzenét és klasszikusokat is hallgat. Érdeklődik a közélet eseményei iránt. Könyvtárában megtalálható Máraitól Szabó Magdáig sok-sok értékes irodalmi alkotás.

Noémi érdeklődéssel, ugyanakkor természetes szkepticizmussal keresi évek óta a választ a kérdésre: vajon honnan jövünk, és hová megyünk? Olvasott már – többek között – Pál apostol leveleiből, meg is állapította, hogy számos mondattal tud azonosulni. Ahogy tartja magáról: nem ateista, érzi, hogy van Valaki, akitől kerek és elviselhető az egész világ. Azonban tudja, hogy ez még messze van a keresztény hittől, még vannak kérdései és kételyei; ez nyilvánvalóan következik ebbéli műveltségének hiányosságaiból is.

– Esténként szoktam imádkozni, vagy legalábbis megtalálom az alkalmat arra, hogy fél órán keresztül átgondoljam a mögöttem hagyott napot, és erőt gyűjtsek a következő huszonnégy órára – avat be esti „áhítatába” beszélgetésünk során egy fővárosi kávéházban. – Tudod, rájöttem, hogy szükségem lenne segítségre. Arra, hogy akár heti rendszerességgel foglalkozzak a saját lelkemmel, és valaki hozzáértő is foglalkozzon vele. Tanács, útmutatás, megnyugvás és közösség: ez hiányzik igazán az életemből – fejti ki.

Én pedig a lehető legnagyobb természetességgel ajánlom figyelmébe a vasárnapi istentiszteletet. Tudom ugyanis, hogy templomba nem jár, mindössze néhány alkalommal vett részt egyházi szertartáson, és hogy ezek közül barátnői esküvőjéről is csak a menyasszonyok felett érzett örömre és meghatottságára emlékszik. Azt azonban most tudom meg, hogy milyen élményekkel távozott arról a vasárnapi evangélikus istentiszteletről, amelyen a lelkész imádságban emlékezett meg kedvese elhunyt nagymamájáról. Őszintén és fájdalommal a hangjában mondja: „Nem erre vágyom.”

Kérésemre kifejti, hogy mi történt Isten házában az alatt a bizonyos hatvan perc alatt.

– Először is rettentően kényelmetlenek voltak a padok. Ezt tetézte a beépített hősugárzó. A felsőtestünk rettentően fázott, míg a fenekünk majdnem odaégett a párnához, akkora fokozatra kapcsolták a fűtést. Már ez megnehezítette, hogy figyelni tudjak az eseményekre. A hangosítás igénytelensége miatt nem hallottam a lelkész szövegének a felét, amit pedig igen, azt befogadni nem tudtam, mert érthetetlen, tőlem nagyon távoli kifejezéseket használt a prédikátor. Ráadásul nem is tűnt számomra hitelesnek, és az előadói stílusa is taszított, nélkülözött ugyanis minden természetességet és közvetlenséget, amely segítette volna a megértést.

Tudod, hogy szeretem a komolyzenét, de a templomban hallott énekek számomra teljesen befogadhatatlanok. Nem is értettem, miről énekelnek mellettem. Amikor körbenéztem, és megláttam a körülöttem ülő embereket, azt kérdeztem magamtól: mit keresek én itt? Végig úgy éreztem, hogy ez egy olyan világ, amelyhez semmi közöm, amely semmit nem tud nekem nyújtani.

Noémi létezik a valóságban. A beszélgetés mondatról mondatra lezajlott, Noéminek csupán a nevét találtam ki.

Tudom, hogy Noémi nem lustasága vagy hitetlensége magyarázatául sorolt fel érveket az istentisztelet ellen, hisz maga is szeretne megnyugvást, útmutatást kapni ebben az összekuszálódott világban. Csak ezt akkor és ott nem találta meg.

Megköszöntem az őszinteségét. Esti imádságomban pedig kérem, hogy találja meg az utat Jézus Krisztushoz. Az egyház pedig a „Noémikhez”…

László Jenő Csaba

::Nyomtatható változat::