A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Legtöbbünkben az a kép él, hogy a teológia a beavatottak magasabb rendű tudománya. Magunkról azt mondjuk, hogy keresők vagy hívők vagyunk, de hogy „teológusok” – ezt azért nem mernénk kijelenteni.

A következőkben Lutherhez fordulunk, aki sokszor leírta, hogy mit jelent teológusnak lenni, ám ezt a kiváltságot ő sohasem egy magasabb rendű kaszt tagságaként értelmezte, hanem szerinte teológusnak lenni ugyanazt jelenti, mint hívőnek vagy akár embernek lenni. Valaki egyszer így fogalmazott: nem azért vagyunk emberek, hogy keresztények legyünk, hanem azért vagyunk keresztények, hogy emberek legyünk. Hitünk szerint csak Krisztuson („Ecce homo!”) tájékozódva nyerhetjük vissza emberarcunkon azt az istenképűséget, amelyet a bűneset következtében elveszítettünk.

Luther szerint tehát minden hívő ember, minden keresztény teológus. A hit ugyanis gondolkodásra, reflexióra késztet, sőt tulajdonképpen maga a hit is reflexió.

Minden olyan ember, aki nem csak a tele bendő vagy az ösztönök pillanatnyi kielégítése miatt él, gondolkodik léte értelméről. Miért vagyok a világon? Miért élünk? Mi a célja az életemnek? Hova, milyen irányba tart a világ? Úgy is mondhatjuk, aki nem tesz fel ehhez hasonló kérdéseket, az nem él, csak vegetál. Emberlétünk méltóságához tartozik, hogy tudunk kérdéseket feltenni, tudunk hallgatni a kérdéseinkre adott válaszokra, s tudunk mi is válaszolni a nekünk feltett kérdésekre. Van, amikor az Úr kérdez: „Ádám, hol vagy?” „Hol van a te testvéred, Ábel?” Van, amikor mi kérdezünk: „Mi a neved?”

Elgondolkodtunk-e már azon, milyen nagy horderejű dolog, hogy a világmindenséget teremtő és fenntartó Isten személyes kapcsolatba, kommunikációba lép velünk, minden egyes parányi emberrel? Hogy ez miért lehetséges? Hát azért, mert teremtményei vagyunk, ő alkotott bennünket, az övéi vagyunk. Igen, ő az Alkotó, úgy is mondhatjuk, hogy ő a Költő, aki az ő szavával formázott meg bennünket. A Genezis-kommentárjában írja Luther, mi mindnyájan poémák, azaz költemények vagyunk, s Isten a Költő, aki mint verseket, énekeket szerzett bennünket.

Azért mondhatjuk tehát Lutherrel, hogy minden ember teológus, mert Isten által teremtettek és megszólítottak vagyunk, s a válaszadási kényszerünk a teremtettségünkből fakad.

A teológuslét sokkal inkább hivatás (vocatio) mintsem foglalkozás (professio).

Egyik asztali beszélgetésében kérdezi Luther: „Mi tesz bennünket teológussá?” (Quae faciant theologum?) S hat pontban azonnal válaszol is saját kérdésére. Lássuk ezt a hat szempontot egyenként!

1. A Szentlélek kegyelme (gratia Spiritus)

Az embert hitünk szerint a semmiből a Szentháromság Isten teremtette az ő szavával. Elsődleges meghatározottságunk tehát a teremtettségünkből fakad. Teológuslétünk tehát az emberlétünk egyik ismérve. Csak a Lélek kegyelméből vagyunk, akik vagyunk. A szakteológusok csak annyiban mások, mint „minden ember”, hogy nekik a hitükről a közösségüknek hivatalosan is számot kell adni, ugyanis külső és belső elhívást kaptak a tanítói szolgálatra. Oswald Bayer megfogalmazásában: „Az a teológus, akit az állandó tusakodás arra késztet, hogy imádsággal közelítsen a Szentíráshoz, s mindazt interpretálja, amit ott Isten igéje állít, azért, hogy mindazok számára fényt adhasson tovább, akik szintén állandó tusakodással közelítenek az Íráshoz, hogy majd velük együtt imádsággal tovább magyarázzák a Szentírás szavait.”

Vagyis a Szentírás olvasása arra tanít meg, hogy nem én olvasom az Írást, hanem az Írás olvas, értelmez engem, mert rajra keresztül Isten megszólítottja vagyok.

A teológia tehát közösségi dolog: a meditáció szerepének hangsúlyozásával Luther nem engedi meg, hogy a teológus visszavonuljon akár a szaktudomány elefántcsonttornyába, akár az egyéni kegyesség privát szférájába. Mert a Szentlélek kegyelméből, teremtettségünkből adódóan mindnyájan teológusok vagyunk.

2. Állandó tusakodás (tentatio)

3. A tapasztalat (experientia)

Luther a teológiát nem könyvekből, hanem az életből tanulta. Nem is az akcióból, hanem a passióból, azaz a szenvedésből, hiszen az Isten igéjével folytatott, sokszor agonizáló küzdelem valóban szenvedéssel jár. Ezért mondhatta Luther, hogy „egyedül a tapasztalat tesz teológussá”.

A tapasztalat nem csupán egy általános élet- vagy haláltapasztalat. Persze az is, mert egy családi tragédia, egy természeti katasztrófa mindig közelebb vihet Istenhez. Édesapám halálakor Balczó András egy lapot írt nekünk, melyen ez volt: „A halál közelsége – Isten közelsége!” Minden ember találkozhat Istennel egy haláleset megtapasztalásakor.

De a keresztény ember tapasztalata ennél több. Ő mindig a Szentírás szemüvegén keresztül nézi a körülötte lévő világot. A napi eseményeket, a különféle történéseket úgy értelmezi, hogy állandóan bibliai analógiákat talál és ismer fel. Amint történt Ábrahámmal, úgy történik velem is, stb. Ezt nevezik tipológiai szemléletnek: a bibliai történeteknek a saját élettapasztalatunkkal való egybevetését. A hívő embernek a bibliai események történései sokszor egybeesnek saját élettapasztalatának történéseivel.

4. Az alkalom (occasio)

Luther sokszor idézte a Prédikátor könyvét: mindennek rendelt ideje van: ideje a születésnek, ideje a meghalásnak, ideje a sírásnak, ideje a nevetésnek (Préd 3). Az alkalmat, Isten meglátogatásának idejét fel kell ismernünk. Jézus azért sírt Jeruzsálem felett, mert a zsidó nép nem ismerte fel meglátogatásának az idejét. A világosság az övéi közé jött, de az övéi nem fogadták be őt. A keresztény embernek fel kell ismernie a kairoszt, hogy mikor van az üdvtörténet vagy az egyéni üdvösségem szempontjából döntő idő. Ha ezt elmulasztjuk, tragikus helyzetbe kerülünk. A gazdag ifjú nem ismerte fel, hogy attól kell megszabadulnia, amin bálványként csüng a szíve, a példázatbeli tíz szűz közül öt nem vitt magával olajat, mert nem hitt abban, hogy megérkezett a vőlegény. Ha oly könnyen feladjuk például Krisztus visszajövetelének reményét, mi is elmulasztjuk a nagy alkalmat. Addig kell élni a lehetőséggel, „amíg tart a ma”. „Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket…” (lásd Zsolt 95,7; Zsid 3,7—15)

A hirdetett ige mindig a jelen időre vonatkozik. Mindig a jelen idő pillanata az alkalom. Az evangéliumot mindig frissen kell megérteni, nem lehet tegnapi igazságokat szajkózni. Ami tegnap lélek volt, ma már csak betű, ami tegnap evangélium volt, ma már törvény. Az evangéliumnak mindig a mában kell aktualizálódnia.

Ez teszi az evangéliumot evangéliummá. Ebben különbözünk a reformátusoktól, akik számára a törvény ugyanolyan fontos, mint az evangélium. Az evangélium számunkra nem betű, nem törvény, hanem élő hang, s ezt az élő hangot kell meghallanunk. A „viva vox evangeliit”. S ha meghalljuk ezt a hangot, az esemény lesz az életünkben.

Természetesen az alkalmat csak a Szentlélek kegyelméből ismerhetjük fel, s az imádság ennek elengedhetetlen eszköze.

. A Szentírás folyamatos és figyelmes tanulmányozása (sedula lectio)

A Szentírás folyamatos és figyelmes tanulmányozása elengedhetetlen. Erre való késztetést is csak a Szentlélektől kaphatunk. A Biblia olvasása is egy sajátos művészet. A Szentírást naponként kell olvasnunk, ugyanúgy, amint táplálkoznunk is rendszeresen és folyamatosan kell. Isten igéje táplálék a lelkünknek – minél többet fogyasztunk belőle, annál inkább erősödünk és növekedünk.

A Szentírást egy életen keresztül kell olvasnunk! Vajon közülünk hányan olvasták folyamatosan végig a Bibliát? Megvan ám egy ilyen folyamatos olvasásnak a maga íze, mint mondta nekünk annak idején Muntag Andor professzor a teológián.

Persze, jó, hogy van Útmutatónk, Losungunk, s abban a napi, egymással lelkileg rímelő igéken kívül napi olvasnivalót is kapunk. Nehogy azonban mechanikussá, ne adj isten babonássá váljék a bibliaolvasásunk!

Hasznos ezért rendszeresen talán egy lelkész vagy lelki vezető segítségével egy-egy bibliai könyvet végigolvasnunk. Most jelent meg a Magyar Luther Könyvek sorozatban – tizenhat év után második kiadásban – Luther Előszók a Szentíráshoz című könyve. Ez segít bennünket, hogy megragadhassuk egy-egy bibliai könyv lelki mondanivalóját. S ha megértettünk egy-egy bibliai szakaszt, forgassuk a szívünkben, ahogyan Mária is forgatta szívében az angyal szavait.

A bibliai szövegeket nemcsak olvasni, hanem „felolvasni is kell”; a Biblia olvasása ugyanis nem privát dolog, hanem közösségi cselekedet.

Ha „megettük a könyvet” (a kép Ezékielnél és a Jelenések könyvében van), akkor az ige mint táplálék, orvosság a lelkünk növekedését és erősödését szolgálja. Hagyjuk, hogy Isten igéje „beszippantson” bennünket, s mi is mindent az élő Isten perspektívájából nézhessünk, s elmondhassuk, hogy élek nem én, hanem él bennem a Krisztus.

6. A tudományok megszerzése és gyakorlati használata (bonarum artium cognitio)

Egyedül az utolsó szempont vonatkozik a szakteológusokra. Akik másokat is az üdvösség útjára akarnak tanítani, azoknak „szabályosan” kell erre felkészülni. Meg kell ismerniük a Biblia eredeti nyelveit, a kortörténetet, az egyház tanítását, a prédikálás és a lelkigondozás szabályait, az egyház történetét és így tovább. De nem egyszerűen a mennyiségi tudás fontos, amelyet „beemelek” egy vizsgára, és utána rögtön elfelejtem, hanem a bölcsesség, a minőségi tudás, a meglepetésre való nyitottság. Ami után én más leszek.

Luther jól értette, hogy mindennek alapja a nyelvtan. De azt is jól tudta, hogy a hit is nyelvtan, s a hit nyelvét tanulni kell. Ahogyan a nyelvben vannak különféle dialektusok, úgy a hit közösségében is vannak kegyességi hangsúlyok. A nyelv azonban egy és ugyanaz!

S a nyelv azért fontos, mert a teológia Isten igéjének szolgálatát jelenti. A lelkészt régen így hívták: minister verbi Domini – Isten igéjének szolgája.

A Szentírás olvasása és újraolvasása ezért előzi meg a dogmatikát. Mindennek alapja, hogy Isten beszél, és én megszólított vagyok.

Megszólított vagyok, mert teremtmény vagyok. Ő a Költő, én a költemény. Akkor vagyok a helyemen, ha őt, az Alkotót dicsérem, Szent Ágostonnal, aki így mondta: „Magadnak teremtettél minket, Uram. Nyugtalan a mi szívünk, amíg tebenned meg nem nyugszik.”

Összefoglalás

Minden ember teológus, mert minden ember Isten teremtménye, s így vagy úgy válaszol Istennek. Teológusnak lenni azt jelenti, hogy az Istentől kapott habitust, életformát elfogadjuk. Karl Barthék is ezt a címet adták lapjuknak: Theologisches Existenz Heute – „Teológusi létforma – ma.”

A gyülekezetemben gyakran én viszek egy járni már nem tudó idős nénit istentiszteletre. Sohasem tanult teológiát, de az ő egyszerű, mély hívő bölcsessége többet ér számomra sok professzortársam szakteológusi tudásánál.

Luther azonban arról is szól, hogy bár teológus minden ember, nem mindegy, hogy „rossz” vagy „jó” teológusok leszünk-e. Az előzőt Luther a „dicsőség teológusának”, az utóbbit a „kereszt teológusának” hívja.

Hogy ez a megkülönböztetés pontosan mit jelent – az majd egy másik előadás tárgya lehet.

Dr. Fabiny Tibor

::Nyomtatható változat::