Közlemények, nyilatkozatok

Hozzászólás a cikkhez

„Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal meg önmagának…” (Róm 14,7)

Kedves Testvéreim!

Guóth Emil vagyok, egy egyszerű paraszti családban született, vidéki kis evangélikus gyülekezetben felnövekedett, a Deák Téri Evangélikus Gimnáziumban történelmet tanító – és mint az evangélikus közösség tagja – érintett társ.

Hosszú évek óta élek együtt formálódó gondolatommal, hogy egy sajátos önvallomásokat tartalmazó könyvet szerkesszek. Az önvallomások témája: hogyan éltem meg a politikai hatalommal való – nyílt vagy titkos – kényszerű együttműködést.

A szovjet diktatúra által fenntartott Rákosi- és Kádár-rendszert elszenvedő evangélikus lelkészi és világi testvérekhez szól ez a felhívás. Az úgynevezett tényfeltárás eddigi, féloldalasra sikerült folyamata adta meg azt az impulzust, hogy tervemmel a nyilvánosság elé lépjek, és kérjem mindazok bizalmát, akik eddig úgy érezték az őket körülvevő közösség (közeg?) megnyilvánulásaiból, hogy „két úrnak – Istennek … és az ítélkező embernek … – amúgy sem lehet egyszerre szolgálni.” Igaz, nem lehet. De nem lehet hallgatni sem. Gyermekeinknek, unokáinknak mindig a létezés legmélyebben átélt, értelmünkben kikristályosodó lényegi, esszenciális igazságait igyekszünk örökül hagyni.

Kérem Önöket, kérlek benneteket, tegyük most is ezt! Szándékom a kötettel nem más, mint megérte(t)ni és megörökíteni.

A feladat egy úgynevezett „érintett” számára nagyon nagy kihívás és talán ezért felemelő, nem lealacsonyító, nem megalázó. Az őszinte, tiszta önvallomás a legnehezebb műfaj az emberi megnyilvánulások között, hiszen, mint ahogy Pilinszky írja: „…magam vagyok a bíró és a vádlott, az, aki vall, és az, akiről vallomást teszek.” A folyamat tehát csak súlyos erkölcsi vívódáson, önmarcangoláson keresztül vezet a megtisztuló újjászületés felemelő érzéséhez.

Átérezve ennek különleges nehézségeit, kerestem ezt a módot és formát, amely átsegíthet bennünket az eddigi blokkokon, görcsökön. Hiszen egyik oldalon ott vannak érintett testvéreink – sajnos azt kell mondanom: valós – félelmei, hogy egyes, a dolgokat nem a helyükön kezelő, indulataiktól vezérelt társaik „zsákmányává” lesznek, és a diszfunkcionálisan működő egyházi, de különösképpen a szélesebb társadalmi közvélemény megalázza, meghurcolja, kirekeszti őket. Nem letehetik esetleges bűneik terheit, hanem azonossá válnak azokkal.

A másik oldalon viszont ott vannak azok a kényszerek, amelyek figyelembevétele nélkül nincs közösség, egyház, Krisztusban élő egyházi kultúra, amelyet érdemes örökül hagyni.

Minden generációnak megvannak a feladatai, amelyeket csak ő végezhet el. Ha dolgavégezetlenül távozik e világból, az pont olyan, mint amikor az apák elfogyasztott egresébe (keresztény életté nem váló elmulasztott lehetőségek, próbatételeket ki nem álló nemzedékek tettei) a fiak foga vásik bele. Nekünk pedig nincs sok időnk, már húsz évet elvesztegettünk. Az idő múlása szorít. Meddig mehetünk még együtt e világi úton?

Kedves Testvéreim! Segítsetek megérteni és örökül hagyni!

Kérésem tehát a következő. Közlöm minden elérhetőségemet, amelyeken bárki rövid úton megtalál. Aki úgy érzi, már elnyertem bizalmát, illetve találkozni szeretne, hogy megítélje, méltó vagyok-e bizalmára, kérem, lépjen kapcsolatba velem. Azon társak jelentkezését várom, akiket a politikai hatalom bármely szervezete megkeresett, együttműködést kérve vagy követelve, akár elfogadta, akár elutasította az együttműködést.

Ha valaki úgy érzi, a fent említett veszélyeknek nem teheti ki magát, természetesen megértem, és bárkitől elfogadok aláírás nélküli önfeltárást is. Csupán azt kérem, hogy őszinte és hiteles legyen az írása. Ha valaki meri vállalni előttem a nevét, de kéri, hogy ne közöljem senkivel, akkor senki nem fogja megtudni tőlem, erre becsületszavamat adom itt a nyilvánosság előtt. Az egyéni életút adatolható történései mellett a belső, megélt lelki vívódások, félelmek döntést befolyásoló hatásai talán még fontosabbak, hiszen általuk lesz átélhető a lélekben kirajzolódó történelem.

Minden kor emberének Isten által adatott méltóságát szorongatni, fenyegetni fogják külső politikai vagy más kényszerek. Mi, a Kádár-korszakot átélt nemzedék ne hagyjuk magukra utódainkat majdani nehéz döntéseikben. Tárjuk fel előttük belső küzdelmeinket, jó és rossz döntéseink következményeit, az árat, amelyet meg kellett fizetnünk, vagy amelyet máig fizetünk. Nagy előnyünk, hogy már visszafele tekinthetünk, egyszerre láthatjuk a megtörtént eseményt és annak későbbi hatásait. A mai fiatalok ezt nélkülünk sohasem érthetik meg. Erre a Háló című tanulmánykötetek önmagukban alkalmatlanok lesznek.

Tudom, hogy felhívásomról sokan úgy gondolkodnak: igazi naivitás. Úgysem lesz elég lelki bátorságuk az érintetteknek, hogy őszintén megnyilatkozzanak – állítják. Akadnak talán olyanok, akik titokban még szurkolnak is, hogy ez bekövetkezzék. Én azonban ezt egészen másként gondolom és remélem. Kérlek, segítsetek!

Természetesen minden írás közlését megelőzi a szerző minden sorra kiterjedő beleegyezése. A kontroll tehát végig a szerzők kezében lesz.

Reménykedve az ügy fontosságának belátásában, lelki bátorságot kívánva kérem Isten áldását és Krisztus közbenjárását értünk, a ma és a jövő evangélikusaiért. „Ahogy jótettünkben az a rossz, amit számon tartunk, úgy bűneinkben az a jó, amit tudatosan megszenvedünk belőle.” (Simone Weil)

Szeretettel és tisztelettel:

Guóth Emil

Guóth Emil

::Nyomtatható változat::