evél&levél

Hozzászólás a cikkhez

Karácsony előtt beszélgetést olvashattunk az újságban Ittzés János püspök úrral A lutheri teológiának nincs alternatívája címmel. Nem a püspök úrral akarok vitatkozni, hiszen sokban egyetértek avval, amit ő mint püspök képvisel. Ezt a címben szereplő mondatot szeretném viszont értelmezni. (…) A kérdés valójában az, hogy az evangélium hirdetésében, Krisztus szolgálatában mennyire kell megőrizni lutheránus identitásunkat, vagy bizonyos esetekben mennyit lehet abból feladnunk. Egészen konkrétan a mai magyar valóságban az a kérdés, hogy reformátusok és evangélikusok meg tudjuk-e majd méltóképpen együtt ünnepelni a reformáció ötszázadik évfordulóját.

Mindkét felekezet vallja a reformátori teológia lényegét: egyedül a Szentírás alapján, egyedül Krisztusért, egyedül kegyelemből. Erre épült fel a századok folyamán – különböző társadalmi, politikai, földrajzi és egyéb körülmények befolyása alatt – két különböző felekezet, melyek Magyarországon különösen is eltérő módon és irányban fejlődtek. Ezek a különbségek általában nem a lényegből adódnak, hanem külsőségekből, sokszor csak eltérő szóhasználatból. Természetesen vannak teológiai különbségek is, melyek a Szentírás értelmezéséből fakadnak, de ezek nem jelentősebbek, mint azok a különbségek, melyek egy felekezeten belül is megtalálhatók. Legtöbbjük három-négyszáz évvel korábban feltett kérdésekből ered.

A bennünket körülvevő világ ma viszont egészen más kérdéseket tesz fel nekünk, más kihívásokkal szembesít bennünket, melyekre válaszolnunk kell, és ezt közösen valószínűleg jobban tudnánk megtenni.

Bennünk, evangélikusokban természetesen rögtön felmerül az aggodalom, hogy egy esetleges együttműködés során a református többség elnyelne minket. Lehetséges, hogy bizonyos dolgokat fel kellene adnunk. Másrészt viszont az is valószínű, hogy általunk változhatnának és gazdagodhatnának a református gyülekezetek. Gondolok elsősorban az istentiszteleti liturgiára, melynek megújulására már több jelet lehet látni reformátusok között is. Talán azt is el lehetne érni, hogy a reformkor nyelvtani formái helyett a mai magyar nyelvhasználat legyen általános. Vagy miért ne lehetne megpróbálni legyőzni a reformátusokban meglévő „iszonyt” a kereszt jelétől?

A probléma az, hogy sokszor külsőségeket, öröklött szokásokat tekintünk lutheri vagy kálvini identitásnak, holott azoknak teológiai alapjuk alig van.

Fájó tapasztalat volt egy reformációi ünnepi istentiszteleten, melyet református templomban tartottunk: az úrvacsoraosztásnál az evangélikusok külön ostyát vettek. Valóban két Krisztus lenne, egy kenyérben, egy pedig ostyában? Vagy lutheri teológiánk csorbulna, ha kenyérrel és nem ostyával vennénk az úrvacsorát egy református templomban? Ha nem ülve, hanem állva imádkoznánk, és nem oltár, hanem úrasztala lenne templomunk középpontjában? Elsődleges célunk nem lehet az, hogy egyházi szokásainkat maradéktalanul megőrizzük az utókornak.

Részletekbe itt nem lehet belemenni, de az akarat, az egymás iránti készség meglehetne. Sajnos voltak időszakok, amikor kálvinistákat üldöztek lutheránus többségű országokban és viszont. Sajnos még ma is vannak, akik fintorogva vesznek részt a másik felekezet istentiszteletén. Nem volna itt az ideje annak, hogy tegyünk valamit azért, hogy 2017-ig előre tudjunk lépni, és ne csak lélekben ünnepeljünk együtt, hanem a Krisztusban megélt egységet a két felekezet kézzelfoghatóbb módon is megvalósítsa?

Szi­las At­ti­la nyugalmazott lelkész (Vár­pa­lo­ta)

Szilas Attila

::Nyomtatható változat::