A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Jánossy Lajos disszertációja végén Löhe szavait idézte arról, hogy a királynő – az egyház – koldusruhában is királynő. Bár az egyház elképzelhető liturgia nélkül is, de nem szükséges, hogy a királynő koldusruhában és éhezve tengesse életét. Mi már itt a királyi menyegző részesei lehetünk, ahol a gazdagságot nem a mi dekorációnk kínálja, hanem a Király megterített asztala.

A gazdag kincs

Az egyház gazdag. Jaj neki, ha ez pénzben, anyagi javakban mérhető! Az egyház igazi kincse az evangélium. Krisztus népének minden „gazdagsága” ennek az evangéliumnak valamiféle megnyilvánulása: tanításban, gondolkodásmódban, cselekedetben, magatartásformákban, az ige hirdetésének, befogadásának, megélésének valamilyen formájában. S az egyház kincse, amelynek még csupán részben van a birtokában, de amelynek várományosa: az ige által megígért és munkált üdvösség. Így válik igazzá, hogy az egyház tagjai és szolgálattevői „szegények, de sokakat gazdagítók, mint akiknek nincsen semmijük, és akiké mégis minden” (2Kor 6,10).

Az egyház kincse a koncentrált ige: a liturgia – sokféle formájában, hallatlan gazdagságában. Úgy is, hogy ünnepeiben, a mindig húsvétot jelentő vasárnapban, az egyház ünnepli a Feltámadottat, és ünnepel a Feltámadottal. Úgy is, hogy naponként imádkozik. „…szüntelenül imádkozzatok” (1Thessz 5,17) – biztat Pál apostol. „…mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket” – olvassuk a bátorítást (Ef 5,19). Timóteusnak ezt írja: „Arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat…” (1Tim 2,1–2) Amikor Jézus a hamis bíró példázatát mondja el hallgatóinak, akkor így summázza: „Vajon az Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal kiáltanak hozzá?” (Lk 18,7)

Ezeket az igeszakaszokat az egyház komolyan vette, és megszervezte imádságos életét. Nem állították szembe egymással a kegyesség egyéni és közösségi formáját. A belső szobában való imádság nem váltotta ki vagy nem tette szükségtelenné a közösségi imádságot. Ahogyan az egyik legkorábbi tudósításban is olvassuk: a keresztények naponta együtt voltak, s „kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban” (ApCsel 2,42).

Csak individualista korokban gondolják sokan, hogy a közösségi imádságra, az egyház imádságára, az imádság kipróbált, begyakorolt, működő formáira nincs szükség ott, ahol emberek bemennek a belső szobába az Úristennel való „privát beszélgetésre”. A kettő egymással szembeni kijátszása ördögi dolog.

Nem azért hívták és értették a közös imádságot „officiumnak”, hivatali kötelességnek, mert az egyházi törvények előírták, hanem azért, mert tudták, hogy a szüntelen, kitartó, közös imádság ajándék, lehetőség, mandátum az Istentől. Belső kötelesség. S a bűnös, imádságában különösen is lusta embernek kell a biztatás, az előírás, a jó és működő rendre való emlékeztetés. „Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek” (Mk 14,38) – mondja Jézus a megváltás előestéjén.

Az egyház imádsága

A szüntelen imádság jelentheti az egyes ember életformáját: állandó kapcsolatban, folyamatos dialógusban vagyok Istennel. De jelenti azt is, hogy együtt imádkozunk. Ez az együtt nem mindig egyszerre, egy helyen történik. Néha egymás mellett, máskor egymás után, olykor pedig a képzeletbeli stafétabotot továbbadva hangzik az imádság. Szép énekünk, a Lásd, Urunk, egy nap újra eltűnt kezdetű gyönyörűen ábrázolja ezt a folytonos Isten-dicséretet (EÉ 124): „Hála, hogy ébren szentegyházad! / Nappalokon és éjeken / Szüntelen áldhat és imádhat, / Nem hallgat el egy percre sem. (…) Már a nap távol testvért ébreszt, / Még alig hamvad fénye itt, / S friss ajak dicsér egyre téged, / És magasztalja tetteid.”

Újrapróbálkozások

Az elmúlt évszázadban, a liturgikus újragondolás évtizedeiben megfigyelhető a kötött áhítatformák, elsősorban az imaórák (a zsolozsma) újraéledése. Magyarországon is nagy tradíciója volt a naponkénti istentiszteletnek vagy – ahogy sok helyen mondták – a reggeli vagy esti könyörgésnek. Lassan kihalt ez a „kínálat”, és mára alig van gyülekezet egyházunkban, ahol a nap úgy kezdődik vagy fejeződik be, hogy együtt imádkoznak. Az új énekeskönyvben megjelent a 17-es rend ezzel a címmel: A mindennapi istentisztelet rendje. „Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mienk!” – mondhatnánk az ismert film közismert szlogenjével, amely a magyar narancsra vonatkozott.

Ilyen, mint a 17-es rend, valójában nincs, és mégis: ott rejtőzködik benne a zsolozsma ősi rendje, az imaórák liturgiája. Olyan ez, mint a Raffay-agenda énekverses rendje: első lépés ahhoz, hogy visszataláljunk egyik nagy kincsünkhöz, az ősi közös imádsághoz, amelyben hangzik a zsoltár, felcsendül a himnusz, mondjuk a kollekta imádságot, felidézzük Isten nagy tetteit a Magnificatban vagy a Nunc dimittisben.

Az Agenda ’86-ban megjelent revideált formájában Prőhle Károly már ott szerepelteti ezt a rendet, amelyet állandóan használnak a kántorképzőben, a teológiai akadémián, majd ifjúsági konferenciákon, s azután terjed gyülekezeti csoportokban. Sok helyen rájönnek a gyermek- és ifjúsági munka kapcsán, hogy a hitoktatás egyik formája a liturgikus nevelés, hiszen enélkül az utolsó generáció ül a templomban… A yLiturgikus könyv és a Gyülekezeti liturgikus könyv pedig már teljes reggeli és esti imádságot ad kezünkbe. Sőt kezünkbe adja a litániának – a szintén kötött közösségi imádságnak – azt a formáját, amelyet Luther maga is használt.

S ha ezt tudatlan emberek múltba merengésnek, netán visszafejlődésnek tartják is, én hiszem, hogy ráleltünk a rég elvesztett kincsre, s ha még nem is a mienk, már újra kóstolgathatjuk, ízlelgethetjük.

De hogyan is álljunk mindehhez mi, evangélikus emberek? Kérdezzük hitben atyánkat és testvérünket, Luthert.

Miért kérdezzük Luthert?

Luther tanítása és gyakorlata számunkra Krisztushoz vezető segítség. Nem Apollós, nem Pál és nem Luther a fontos, hanem az életet: a növekedést és a célba érkezést adó Úr! Luther tanít, példát ad az imádságban, biztat a könyörgésre, hálaadásra.

Szerzetesként kötelezően részt vett közössége szervezett imádságos életében, ezzel együtt kötelessége volt a breviárium állandó használata. Bár a szerzetesi imádságrendet néhol igen erős kritikával illette, sok gonddal vette kézbe, és kezdte megújítani. Kritikája, hogy az egyház gyakorlatában ezen a téren is nagyon sok a torzulás és a visszaélés.

Luther emberfeletti munkát vállalt és végzett a Szentírás megismerése, fordítása, tanítása ügyében, s közben látta, hogy rendtársai hogyan álltak az imádság napi rendjében. Luthernek sem ideje, sem energiája nem volt erre. Felmentést kért és kapott a kötelező imaórák alól, méghozzá lelki atyjától és felettesétől, Staupitztól. Ebben a (korai) korszakban sem hagyta el az imádságot, a zsolozsmát igyekezett pótolni: a héten át keményen dolgozott, majd szinte az egész szombatot imádsággal töltötte.

Későbbi visszaemlékezései szerint mégsem volt belőle sok haszna, mert nem Krisztusban hitt. Ezt azonban akkor még nem látta tisztán. Arról is panaszkodott, hogy úgy végezte az imádságos kötelességét, hogy sem egy zsoltárversből, sem pedig egy evangéliumi szakaszból nem tudott meg semmit Krisztusról.

Mégis közel került az elmondott szövegekhez, és ez később sok áldást jelenthetett. A kívülről tudott Magnificat, a könyv nélkül ismert zsoltárok sora meghitt kapcsolatot hozott létre Luther és a bibliai szövegek között. Ma, amikor mindenféle reklámszlogenek bújnak el és bukkannak elő gondolataink között, jó tudni a lehetőségről: a fejünkben butaságok és a rossz gondolatok helyett bibliai mondatok is foroghatnak, zsonghatnak, dominálhatnak. A liturgikus nevelés és a liturgikus gondolkodásmód áldás lehet a hétköznapok teendői, döntései és cselekvései között. Mert bennünk dolgozik az ige. Kérdéseinkben, bizonytalanságainkban megszólalnak az igék, hiszen közel vannak hozzánk. (Érdemes végiggondolni Mózes ötödik könyvének refrénjét: közel vannak hozzád az igék…)

Zsolozsma

Luther számára a zsolozsma „könnyebb falatot” jelentett a tisztogatás és a megújítás szempontjából, mint a mise. A mise lényege volt alapjában problematikus, hiszen a megromlott gyakorlat megromlott tanítást is rejtett magában.

A zsolozsmánál más volt a helyzet. Az imaórák liturgiája bibliai olvasmányokból, többnyire zsoltáranyagból, imádságokból, himnuszból, áldásformulákból állt. Nem lehetett találni igével ellentétes szövegeket, tartalmakat. Ezek megálltak a reformáció mértéke szerint is. Luther a használat módját kritizálta: rendtársai kiüresedett gyakorlatát látva indulatosan szamarak munkájának nevezte.

Reformátori munkáját ezen a területen is a hit által, kegyelemből való megigazulás gondolata vezérelte. Az imádság – sem az egyéni, sem a közös – nem lehet érdemszerző jó cselekedet. Az imádság részesedés Isten nagy tetteiben, válasz megszólító igéjére. Luther tudta, hogy nem tömegek vesznek részt a reggeli imádságon vagy a vesperán. Nem is tette kötelezővé. Azok vettek benne részt, akik valóban Isten dicsőségére és embertársaik javára éltek az imádság és az igehallgatás ezen eszközével. Korának egyházi rendtartásai erről a szabadságról tudósítanak.

Az imaórák liturgiájának elengedhetetlen részévé tette az igehirdetést. Elképzelhetetlen volt reformátorunk számára bármiféle imaóra igehirdetés nélkül.

Az Úr napján természetes volt, hogy a gyülekezet találkozása a teljes istentiszteleten (mise) zajlott. Adódott volna tehát, hogy a hétköznapokon a zsolozsmák igehirdetéssel kiegészített rendjét használják, vasárnap pedig a mise rendjét. Luther azonban a vasárnapi mise mellett is megtartotta a vesperát. Az imaórák számára kötött igehirdetési és prédikációs rendet készített (hétfőn és kedden katekizmusrészek álltak a középpontban, szerda Máté evangélista napja volt, csütörtökön és pénteken az apostolok leveleiből hangzott az ige, szombaton pedig János evangéliumából olvastak és prédikáltak).

A litániák használata, kiiktatása, majd újra használatba vétele fontos illusztrációja az evangélikus reformáció hagyománykezelésének. Luther – szerzetesi életéből hozva – használta a litánia imádságformáját, amely 1519-ben még élő gyakorlat volt Wittenbergben. Úgy emlegeti, mint a keresztény ember imádságának kéréseit minden gonosz, baj, büntetés ellen. A halálra való felkészítésnél szól az utolsó kenetről és az ezzel kapcsolatban elmondott „mindenszentek litániájáról”.

A húszas évek elején írt kritikája nem a litánia tartalmát, hanem az imádság kiüresedő használatát érinti. Ezen időszak után a litánia mondása megszűnik a városban. Majd tíz év múlva ismét felbukkan: célja az evangélikus gyülekezet építése. Levelezéseiből kiderül, hogy Luther a török veszély, a nehéz idők és más veszedelmek miatt ajánlja használatra, hogy azzal a gyülekezetnek egy megfelelő, jó formával segítsen. A közös gyülekezeti imádságra való szoktatás kiváló formáját látta benne. A gyermekek bevonására is jónak tartotta az ilyen könyörgést. Hogy mennyire elterjedt, azt az is mutatja, hogy a Kis káté korai kiadásainak függelékeként jelent meg a szövege.

Luther különösen is fontosnak tartotta az egész egyház és az egyes hívő ember számára a keresztény családi életet s abban a kegyesség gyakorlását. Nem hagyhatjuk említés nélkül a Kis káté ilyen szerepét. Az új, a forradalmi, hogy a családi élet igével és imádsággal való megszentelése ismét széles körben elterjedt, ugyanakkor ez az újítás nem más, mint a tradíció megelevenítése. Nem csupán a korai kereszténység, illetve az újszövetségi kor hagyományaihoz nyúlt vissza, hanem az Ószövetség népének máig is ismert több ezer éves szokásáig.

Miért érdekes mindez ma számunkra?

Luther tanítása szerint a zsolozsma megfelelő forma a gyülekezet nevelésére, az igehallgatásra és az igehirdetésre, a kegyesség gyakorlatára, a keresztény gondolkodás elmélyítésére. Ugyanakkor kritikája figyelmeztetés arra, milyen veszélyt jelent a félreértelmezett vagy kiüresedett gyakorlat.

Az individualizmus korában a közös, kötött imádság új dimenziót hozhat be a gyülekezet kisebb-nagyobb közösségeinek imádságaiba. Nem az önmagunk körül forgó, saját lelki vágyainkkal elfoglalt imádság és áhítat visz minket kísértésbe, hanem a közösségbe való betagolódás, a Krisztus testébe való beépülés gazdagít minket. A kereszténység nem privát műfaj, hanem a tanítványi közösség élete a Mesterrel.

Az imaórák megtanítása, bevezetése és rendszeres gyakorlása elmélyíti a biblikus ismereteket és gondolkodásmódot, segít a közösség építésében, nevel az igével való rendszeres foglalkozásra.

Nem szabad megfeledkeznünk a közös imádság ökumenikus vonatkozásairól. Tudjuk jól, hogy az intercommunio hiánya mennyire fáj mindannyiunknak. Botrány is, hogy Krisztus tanítványai nem tudnak együtt leülni Uruk asztalához. Ezért – a közösséget építve – azt kell használni, ami már most megjeleníti a Krisztusban való egységet. A közös imádság formája és tartalma ilyen.

Végül: szomorú tapasztalat, hogy emberek kiesnek a hitgyakorlás természetes voltából. A vasárnap teljesen átstrukturálódik: a pihenés, a bevásárlás, a családi programok, a rendezvények máshová teszik a hét első napjának hangsúlyát. A hétköznapok menete, felépítése, berendezése is más. A családi élet rendje sem óraműpontossággal és végképp nem a tagok egymásra hangolt napirendjével működik. Mindenki a maga ritmusa szerint jön-megy, s ez a stílus a gyülekezeti életben is átalakít sok mindent. Éppen ebben a szabadságnak látszó káoszban kínálhatunk egy viszonylag kötött renddel olyan alkalmat, amely segít Istenre figyelni, keretet és medret adva az istenes életnek.

Hiszem s vallom, hogy a gyülekezeti életben a hétközi istentisztelet valamilyen formájú újra bevezetése áldást hozhat. Ahogyan Luther használta a mindennapok istentiszteletének tradicionális formáit, az tanulságos, sőt példamutató lehet nekünk, mai evangélikus keresztény embereknek.

Ifj. dr. Hafenscher Károly

::Nyomtatható változat::