Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Nagy baj van, ha már az egyház alapvető életfunkcióját is megkérdőjelezik. Még nagyobb a baj, ha ennek az egyház lapja hangot és teret is ad. Márpedig erről volt szó az Evangélikus Élet múlt heti számában. Herényi István cikkéhez a szerkesztő még a furfangos írásjellel ellátott „Magánvélemény?” felcímet is odacsatolta. Bulvárosodunk, s ez a kevésbé konzervatívoknak még el is menne, ha nem takarna sokkal mélyebb bajt az újságkészítők balhét kedvelő-élvező cikk-közlése. Ez ugyanis akaratlanul tovább erősíti a megosztást egyházunkban.

Úgy gondolom, hogy Herényi István cikke nem a megnyugvás, hanem a szaftosabb párbeszéd irányába mutat, vagy ne adj Isten, annak a most zajló kampánynak a részévé válhat, amelynek résztvevői szeretnének – a liturgiaügyet kifordítva és meglovagolva – nyerő pozícióba kerülni. Ha ugyanis az egyház életének alapmegnyilvánulását, az istentiszteletet „fúrjuk” mindenféle egyoldalú, szubjektív megközelítésű írással, akkor a cikkíró, is meg a szerkesztőség is a faágon ülve fűrészeli a fát maga alatt. A leközölt anyag ugyanis nem hordoz sem pozitívumot, sem pedig jobb megoldást. De nézzük magát a cikket!

Mindenekelőtt le kell írnom, hogy megértem Herényi Istvánt abban, hogy egy rossz élmény nagyon sokáig hatással van az emberre. Azt azonban nem gondolom, hogy egy korábbi ökumenikus imahét rossz emlékéből általánosítva olyan kemény következtetéseket kell levonni, sőt hangoztatni, hogy az istentisztelet képmutatásra nevel.

Liturgikus megújulási próbálkozásaink, amelyeket hasonló indulatú ellentámadások lehetetlenítenek el, éppen arról szólnak, hogy értsük jól az istentisztelet lényegét. Még akkor is, ha esetleg az éppen imádkozó, igét olvasó, prédikáló liturgus nincs a helyzet magaslatán. Ilyen ugyanis – sajnos nem ritkán – előfordul. De éppen azért született a liturgikus mozgalom, hogy komolyan vegyük az istentiszteletet, értsük tartalmát, dramaturgiáját, egyes jeleit és tudatos folyamatait.

Az istentisztelet az egyház alkalma. Minden közösségnek megvan a maga nyelve. Ahhoz, hogy ne kívülállóként vegyünk részt (akár évtizedeken keresztül), ahhoz empatikusan tanulni kell ezt a közös nyelvet, megérteni az előttünk jártak hitét, hitből fakadó döntéseit, kegyességi gyakorlatát s a ma egyházának életét.

A szerző nem tud olvasva imádkozni. Sokan meg csak olvasva tudnak imádkozni. Kétezer év egyháztörténete erről is tanúskodik! Milyen alapon kérdőjelezzük meg az olvasott imádság valódiságát? A kereszténység nem „maszek” imádkozók gyülekezete, hanem az egyház imádságait is együtt mondani próbáló és tudó közösség. Ha megállna Herényi István gondolatmenete, akkor a lelkészre semmiféle imádságot ne bízzunk, s szerepét csupán arra korlátozzuk, hogy bekonferálja a magánpenzumot: imádkozzunk! Azután jöjjön a csend vagy az egyéni hangos improvizáció. Ennek is megvan a maga helye, de az egyház liturgiája s azon belül az evangélikus istentisztelet nem ilyen. A liturgus vezetésével próbálunk együtt imádkozni.

És ide tartozik a válaszolgatós imádság. Nem az imádságban van a baj, ha az imádkozó a mondat végén már elfelejtette, hogy mire is hangzik a válasz: „Urunk, hallgass meg minket!” Máshol járnak a gondolatai? Csak képmutatóként ül a padban, és valójában nem is imádkozik? Talán odáig nem fajult a helyzet, hogy az előimádkozó olyan kérést fogalmazott volna meg (vagy olvasott volna fel), amelyet ne vállalhatna a gyülekezet minden tagja.

A tanítványok egykor nem szégyellték, hogy megkérjék a Mestert: „…taníts minket imádkozni…” Érdemes megtanítani, megtanulni a belső szobák imádságműfaja mellett az istentiszteleti (közösségi) imádság gyakorlatát, lehetőségeit is.

Hatalmas imádságirodalom van az egyház birtokában. Őszinte imádságok. S ha az istentiszteleten felcsendül egy kétezer éves vagy egy néhány évvel ezelőtt íródott, esetleg arra az istentiszteletre előre megfogalmazott imádság, akkor azt a Szentlélek ugyanúgy meg tudja eleveníteni, mint a Biblia holt betűit. Mindez természetesen nem zárja ki az istentiszteleten megszülető „szabad” imádságot. De arra is készülni kell. Egy muzsikus tudja legjobban, hogy az improvizációhoz kell a legnagyobb felkészültség…

S akkor még nem is beszéltünk arról, hogy nem mindig megy mindenkinek egyformán lelkesen és lendületesen az imádság. A közös imádkozás istentiszteleti formáinak így is van segítő erejük. Helyettünk-velünk imádkozik a lelkész vagy az előimádkozó.

A cikk szerzője kritizálja a liturgia azon mondatait, amelyek – szerinte – nem a valóságot tükrözik. Az esküvő és a keresztelő bevezető mondataira utal. Érdemes azonban itt is két tényt végiggondolni: a szónak teremtő ereje van, s a bejelentés akár még meg is valósulhat. Ugyanakkor az ilyen kazuális szolgálatok, ha azokat mély előkészítő beszélgetések előzik meg, tényleg arra szolgálhatnak, hogy az oltár elé állók komolyan vegyék azt, amiről a szertartás szól. Jogunk van-e megkérdőjelezni az őszinte szándékot?

Herényi Istvánnak és az írását közlő szerkesztőknek bizonyára kvéker testvéreink istentisztelete lenne a megfelelő, ha már az istentiszteletet gazdagító próbálkozások teljes ellehetetlenítése megtörtént. Ott ugyanis egyetlen szó sem hangzik el, mindenki csöndben ül. Nem kell szöveget megtanulni, nem kell a bizonyságtevők fellegét komolyan véve szövegeket ismételgetni, s mindenki a maga módján gondolhat, amire akar a hallgatás mögé burkolózva.

Külön elszomorított, hogy valaki sok évtizedes istentisztelet-látogatói múlttal ennyire nem érti a pax lényegét. Feje tetejére állt gondolat: a pax nem azt jelenti, hogy én békülgetek – pláne színjátékként – a hozzám tartozó családtagokkal és a mögöttem ülő ismeretlennel, hanem azt, hogy a rokonnak és a látszólag ismeretlennek, de Krisztusban testvéremnek továbbadom az Istentől kapott békességet. Nem a magamét osztogatom, hanem azt, amit az Istentől kaptam. Ez nem kedv és hangulat kérdése. Erre mandátumunk van. És ne feledjük, „boldogok, akik békét teremtenek…” – mondja Jézus. Mindez azonban nem kötelező. Nem „kell” kezet fogni. S akiben ilyen békétlenség van az istentisztelettel kapcsolatban, az ne is adja tovább békétlenségét.

Végezetül: bánjunk csínján a „kultikus”, „kultuszi” kifejezésekkel. A kultúra szó is ebből származik. Hátterében ott van a „megművelés” gondolata. Az istentisztelet az Isten kultúrája. Életünket, parlagon heverő, a gonosznak kitett lelkünket akarja megművelni az istentisztelet „kultuszában”. Csak ebbe a szóba is, mint az istentisztelet minden pontjába érdemes belegondolni s nem tudatlanul elutasítani.

És végül a zsoltárossal együtt kérem a cikk szerzőjét és közlőjét, hogy ne üljünk sem a csúfolódók, sem az ítélkezők székébe. Az utolsó bekezdés – Jézus meggyilkolására utalva – több volt, mint bántó.

Ifj. dr. Hafenscher Károly

::Nyomtatható változat::