A vasárnap igéje

Hozzászólás a cikkhez

Egy filmben láttam, hogy két fiú úgy próbál tökéletes gyilkosságot elkövetni, hogy egész testüket nejlonba csavarják, hogy ne hagyjanak nyomot. A szakértők azt mondják, ez szinte lehetetlen. Belépünk egy szobába, és láthatatlanul ott hagyjuk bőrünk, testünk, életünk darabkáit. Akármit teszünk, nyomokat hagyunk magunk után. Minden szavunk és cselekedetünk magán hordozza azt, akik vagyunk. Stílusunk meghatározza szavainkat, indulataink ott vannak mozdulatainkban. Ez szép, ha jók vagyunk. Ez rossz, ha nem vagyunk azok. Isten igéjét adja szánkba. Ha jók vagyunk, széppé válik, ha nem, akkor kompromittáljuk.

Pál rövid időt töltött Thesszalonikában. Sok csatája volt a helyi zsinagógával, de kialakult egy kis lelkes gyülekezet a szavai nyomán. Alig ismerték egymást, de Pál nagy szeretettel beszél róluk. A gyülekezet pedig szívesen gondol rá. Vajon szólt valaki mégis ellene? Ez a pár sor, amelyet olvasunk most ebből a levélből, azt tükrözi, mintha megvádolta volna valaki őt azzal, hogy élősködik a közösségeken. Ha így volt, akkor Pál most bátran elmondhatja: ebben feddhetetlenek voltunk, magunk dolgoztunk, és a pár nap, amit ott töltöttünk, nem az emberek vendéglátására támaszkodott. Az egész probléma talán csak ötletszerű, de számunkra, akik ezt a mai vasárnap igéjeként olvassuk, felveti a feddhetetlenség kérdését. Mennyire feddhetetlenek Isten igéjének hirdetői?

Mindenki kompromittál. Pál, aki itt feddhetetlenségéről ír, hirtelen haragú, olykor türelmetlen. Egy alkalommal elválik munkatársától, Barnabástól, mert összeveszik vele. Az óegyházi atyák kirekesztők. Augustinus tisztességtelenül bánik feleségével. Ambrosius vezet néhány keresztényinek végképp nem mondható akciót a császár ellen. Aquinói Szent Tamás összekeveri a filozófiát a teológiával. Savonarola tűzre veti a művészet remekeit. Assisi Szent Ferenc giccset csinál a karácsonyból. Szent István kardélre hányja a magyar vallásúakat. Kálvin kivégezteti Szervét Mihályt. Luther rosszul szól a zsidósággal kapcsolatban. Családunk pedig számon tart Ordass Lajos naplójából néhány különösen sértő mondatot.

Jézus életében Isten szava végképp kikerült a légüres térből, az abszolútumból. Személyessé lett. Megszólalt egy jerikói utcán, és a vak látni kezdett. Megszólalt a jeruzsálemi templom félreeső udvarán, és egy bűnös nő szívében reménység támadt. Megszólalt a kereszt magasából, és egy római katona elsőként mondta ki: bizony ez az ember Isten fia volt. Ebben a személyességében emeli be az embert Isten örökkévalóságába.

Jézus szavai ma máshogy is megalázkodnak. Emberi szavakká lesznek. Olyan emberek beszédévé, akik kompromittálják ezeket az igéket. Jézus szavai mögé egykor a saját tisztasága, emberszeretete, szánalma, bűnbocsátó együttérzése került. Jézus szavaihoz ma nagyképű, botránkozást okozó, önző, hazug emberi életek társulnak.

A kompromittáló emberek szavai mégis igehirdetéssé lehetnek, Isten szavaivá.

A Páratlan prédikátor című filmben Jonas Nightingale tiszteletes az utakat járja kis csapatával, és szenvedélyes prédikációival próbálja jobb útra téríteni a hívőket. A sima beszédű prédikátor reményt ad a hallgatóinak, de cserébe megszabadítja őket a pénzüktől. Jonas showman és üzletember egy személyben, de valójában egyszerű csaló. Amikor kiderül a botrány a gyülekezet színe előtt, akkor ő még mindig fordít ügyesen egyet:

– Mit gondoltok, ki tud nektek igazán beszélni a bűnről, talán egy hájas pap? Én nyakig voltam a mocsokban, én tudom, mi a bűnbocsánat.

A film gondolkodásra kényszerít. Megkérdezi, mi igaz, és mi hazugság a kereszténység magatartásában. Ugyanakkor érezzük, hogy ez túlzás. A végső mondanivaló azonban újra csak meghökkentő, mert a szélhámos szavai nyomán egy fiú meggyógyul. Jonas Nightingale tiszteletes ámul a legjobban, amikor a csaló mondatok csodát tesznek.

Isten igéje élő és ható – mondja a Zsidókhoz írt levél. Ez a hatás elérheti az igehirdetést hallgatókat. Ugyanakkor elérheti az ige hirdetőit is. Az igehirdetőnek is van élete. Ha az igehirdetés elkülönül az igehirdető életétől, kibírhatatlan feszültség támad. Ha az igehirdető mondanivalója csak a hallgatók felé irányul, furcsa kettősség alakul ki. A valódi igehirdető akaratlanul saját életéről is beszél, amikor megszólal, még ha az élete – éppen az elhangzó mondanivalóban – ítélet alá kerül is. Így állhat gyülekezet és igehirdető egyaránt Isten színe előtt.

Sok éve volt már. Kántorizálni mentem egy kis gyülekezetbe. Nem tudtam előre, ki lesz az igehirdető, ezért kellemes meglepetésként ért, hogy egy számomra akkortájt nagyon sokat jelentő lelkészt találtam ott. Abban az időben nem nagyon lehetett őt hallani, mert elvált, és próbált láthatatlan maradni. Az, hogy kompromittálta Krisztus ügyét, összetörte, ezért félt megjelenni sok ember előtt. Azelőtt nagy templomokban szolgált, akkor már csak egy-egy kis létszámú helyen. Életem egyik legtöbbet adó igehirdetését hallottam azon az istentiszteleten. A lelki gyötrődések, a belső küzdelmek, az őszinteség olyan erőt adott a mondatoknak, melyekben az ottlevők mind Isten beszédeként hallották ennek a szegény sorsú embernek gondolatait.

Isten szeretete, hogy kész kompromittálódni szavainkban. Így kerül közelebb az emberekhez? Ez az egyetlen lehetősége? Így menti meg a kompromittálókat? Bármelyik lehet. Isten szava hétről hétre megszólal közöttünk. Hallatán emberi életek változnak meg. Igehirdetők élete és igehallgatók élete egyaránt.

Beszéljünk arról, hogy Pál milyen nagyszerűen vagy milyen szerencsésen rendezte úgy thesszalonikai életét, hogy később abban a kérdésben, hogy saját magát eltartotta-e, tisztának bizonyult? Ebben valóban feddhetetlen volt. Pál különben is nagyszerű ember volt. De szívesebben beszélnék arról, hogy Isten igéje kész volt ezen az emberen keresztül is hatni hatalmas erővel. Ez a sokszor kompromittált ige még ma is életformáló, mert rajta keresztül az őt felvállaló Krisztus szólal meg. Ez a Krisztus pedig kész megszólalni mindenkin keresztül, aki őszintén szól az ő nevében. Hogy Isten szava szóljon erővel és megmentően.

Koczor Tamás

::Nyomtatható változat::