Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

„Az én apám erősebb, mint az Isten” – jelenti ki dalában a Vad Fruttik együttes énekese. Hirtelen felháborodom, amikor a közszolgálati rádió könnyűzenei adóján ezt a már-már blaszfémikusnak tűnő mondatot hallom. Ám amikor – az alternatív könnyűzenében is meglehetősen ritka nyíltsággal – folytatja történetét a zenekar frontembere, feleszmélek, hogy nem egyszerű istenkáromlásnak, hanem egy rettenetes fájdalom éterbe kiáltásának vagyok fültanúja. „Gyerekként a templomban csak azt kértem: ne legyen belőle lecsúszott, nagy ivó. De a harcban alulmaradt a Mindenható.”

A vallomásnak azonban még mindig nincs vége: „Akkora gödröt ásatott velem a bánat, izomból beletolnék egy panelházat, pedig a boldogság is karnyújtásnyira van, csak azt elhajtották magzatkoromban.” A folytatásban pedig Zorán néhány évtizedes slágerének parafrázisát ordítja a fiatalember: „Nem hiszek a gyűrű aranyában. Nem hiszek a szavak igazában. (…) Nem hiszek az otthon melegében. Nem hiszek apáink erejében. Nem hiszek, nem hiszek…”

A helyzet több mint szomorú. Sláger lehetett a valóságból: egy családból, apából, otthonból és ezáltal Istenből kiábrándult generáció lép hamarosan a felnőttek közé.

Hol van már a tizenhatodik századi családmodell, amikor Luther azzal a felszólítással tette le a német családok asztalára az anyanyelvű Bibliát, hogy azt esténként az atyák vezetésével tanulmányozzák az ifjak? Hová tűnt a családi tűzhely melege és a családfő, aki háza népe testi és lelki táplálásáért is felelt? Egyáltalán hol vannak a családok? Gyermekek jelentős része nem két szülő mellett nő fel, sőt egyre gyakrabban nem is tartós kapcsolatba születik bele. Ahol pedig még egy fedél alatt él férfi és nő, sokszor valóban egy jobb, józanabb apáért vagy éppen anyáért könyörögnek a gyermekek.

Vannak kicsinyek, akik nem is tudják, eredetileg mit jelent a család. Egy lelkész mesélte, hogy óvodás hittanosaival egyre gyakrabban kerül kínos helyzetbe, azok ugyanis nem értik a család fogalmát. Máskor meg, amikor kéri, hogy rajzolják le szüleiket és testvéreiket, nem kerül apa a papírra, vagy éppen anya mellett két férfi mosolyog le a rajzlapról. A mindennapi kenyér kapcsán pedig a legkisebbeknél is megelőzi a munkát a segély vagy a „szerzés” kevésbé becsületes formája.

Szintén lelkésztől hallottam, hogy hittanosa azzal magyarázta fáradtságát a hét közepén, hogy hajnalban jöttek haza arról a rokonlátogatásról a szomszéd faluból, ahol „anyáék kártyáztak és ittak”. Megint máskor nem tudta eldönteni a lelkipásztor, hogy a gyermekéért óvodába érkező édesanya a kényelmetlen magas sarkú cipőtől nem tud egyensúlyozni, vagy attól az italmennyiségtől, amelynek szaga messziről megcsapta az óvónők orrát.

Hallani gyerekekről, akik nikotin- vagy drogfüggőségben szenvednek születésük első percétől, mert nemcsak hogy nem tisztán fogantak, de a szülők a várandósság ideje alatt sem mellőzték szenvedélyeiket. Ilyenkor szinte kézzelfogható az ószövetségi mondat: „Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedízig…” (5Móz 5,9) És még csak most tartunk a második generációnál…!

Egyre kevesebb az igazi család, a szeretetteljes vérségi közösség. A közelmúlt diszkótragédiájával kapcsolatban is előkerült: tizennégy-tizenöt éves fiúk és lányok ezrei hetente két-három éjszakát is gépzenét hallgatva, zsúfolt tömegben töltenek a családi vacsora és beszélgetés helyett. Nem a jókedv, a baráti együttlétek és az öröm létjogosultságát tagadom, de aligha normális, hogy gyerekek rendszeresen különböző pótszerek és óvszerek után nyúlnak. A szülők legnagyobb hibája pedig talán nem is az, hogy nem mondanak nemet szombat éjfélkor a buliba igyekvő tinédzser lányaiknak, hanem hogy évekkel korábban engedték gyermeküket kipottyanni a családi fészekből, amikor saját viselkedésükkel, közönyükkel elvetették gyermekükben a „másra vágyom” érzést…

Érthető tehát a már idézett zenekar másik számából sütő kiábrándultság: „A buli íze a számban. Lányok neonruhában oldódnak a színpadon. Részeg vagyok, nem is tudom, mire jó, ha jó ez, az alkohol boldoggá tesz. Akkor az a kevés kis öröm is kihányva fekszik a kövön. (…) Nincs már kiben hinnem, ráuntam a tájra. Nekem senkim sincsen, most látsz utoljára.”

A keresztény ember felelőssége óriási. Vajon ki tudja-e alakítani és meg tudja-e őrizni saját családjában a tűzhely melegét, ahol jól érzi magát gyermek, szülő és nagyszülő egyaránt? És vajon maga az egyház tud-e védőhálót feszíteni a sok-sok, fészekből kipottyanó, ebben a viharos világban azonban repülni még nem tudó gyermek alá? Képesek vagyunk-e alternatívát, megértő füleket, ölelő kezeket kínálni a tékozló apák tékozló gyermekeinek? Rajtunk is áll, hogy a jövőben megszülető gyermekek hiszik-e az otthon melegét.

László Jenő Csaba

::Nyomtatható változat::