A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Utoljára, immár közel hat évvel ezelőtt, 2005. május 31-én a kelenföldi templomban, ravatalánál szólhattam Prőhle Károlyról, az akkori felkérésnek megfelelően, elsősorban ökumenikus tevékenységét méltatva.

Most, amikor születésének centenáriumát ünnepeljük, nem emlékezni szeretnék rá, ahogy egy halott professzorra szoktak tanítványai kedves nosztalgiával visszagondolni. Nem emlékeim között kutatok, mert az emlékezés erősen szubjektív műfaj, memóriánk meglehetősen szelektív. Vannak, akik csak a szépre hajlandók emlékezni, mások pedig a múlt sötét árnyainak feltárásában látják küldetésüket.

Úgy döntöttem, hogy itt és most, első renden, maga az ünnepelt szólaljon meg közöttünk. Legfőbb ideje, hogy egyházunkban újra szót kapjon Prőhle Károly ma is élő, pozitív értelemben provokáló teológiai öröksége.

Tekintettel arra, hogy az Evangélikus Hittudományi Egyetemen, egyházunk jelenlegi és jövendő lelkészei, teológiai tanárai és vezetői előtt szólhatok, Prőhle Károlynak az őket, azaz minket kereső és reménység szerint megtaláló, sőt eltaláló mondataiból kívánok idézni.

Elsőként az 1968–69-es tanévet megnyitó dékáni beszédének néhány mondatára figyeljünk. Már a cím is sokatmondó: „Jövőnk, reménységünk, hivatásunk”. Az első alcím pedig már-már prófétai ihletettségű: „A 2000. év felé”.

„A közvetlenül előttünk álló évtizedre előretekintő tervezés nem a reménytelenség, a hitetlenség jegyében folyik… Éppen azért, mert hiszünk Isten ígéreteiben, és reménykedünk ezek beteljesedésében…, foglalkozunk azzal a kérdéssel, kik és hogyan veszik át tőlünk azt a szolgálatot, amit az Úr Jézus Krisztustól kaptunk… Akiket most tanítunk és nevelünk, akiket elindítunk, azok fogják előreláthatólag az egyház szolgálatát végezni – emberi számítás szerint – legalábbis 2000-ig. Amikor a szemükbe nézünk, és vizsgáljuk, hogyan fogják megállni helyüket, amikor kollokváltatunk és vizsgáztatunk, azt kérdezzük magunkban, hogy visznek-e magukkal valamit, ami az egész életre jó, még a 2000. esztendőben is. De magunkat is vizsgáztatjuk: a múltból hozott tapasztalunk gátolja vagy előre viszi-e őket, és a jövőbe mutat-e az, amit mi tudunk és hiszünk, vallunk és adunk?”

Meggyőződésem, hogy ezeknek a kérdéseknek az őszinte megválaszolása ma éppoly aktuális és megkerülhetetlen, mint negyven éve… De hasonlóan frissek az ugyanezen tanév végén elhangzott dékáni jelentés gondolatai is. A cím ebben az esetben is meghatározó intonáció: „A megtérés evangéliuma – tisztán és igazán”.

Meglepő kérdéssel indít Prőhle Károly: „Lehet-e még komolyan venni a kereszténységet?… Sokszor az az érzésem, hogy most már nem is arról van szó, hogy az egyházat a vádlottak padjára ültetik, hanem nem is érdekli már az embereket a kereszténység elhúzódó pere a világgal… Én azonban a kereszténység kritikájából sokkal többet hallok ki az elsöprő ítéletnél. Annak a hangját hallom az emberi szóból, aki így kezdett prédikálni: ťTérjetek meg, és higgyetek az evangéliumnak!Ť Rögtön hozzáteszem, a reformáció hangját is hallom belőle, mert az is így indult: ťA mi urunk és mesterünk, Jézus Krisztus, amikor ezt mondja: Térjetek meg, azt akarja, hogy a keresztények egész élete megtérés legyen!Ť Így kezdődik a 95 tétel, amely ezzel világgá röpítette, és minden időkre érvényes elvként deklarálta, hogy az egyháznak nem reformokra, nem javítgatásra, hanem reformációra van szüksége, és ez a reformáció nem más, mint az egyház megtérése… Hangsúlyozom: evangélium, örömhír ez, mert kétségbeesés és dezertálás helyett egy másik utat, a megújulás lehetőségét nyitja meg… Aki az Istenhez tér meg, annak a világban és a világért való aktivitásra is meg kell térnie. A modern világ felénk forduló kritikája és igénye kötelez minket. Általa maga Isten hív arra, hogy lépjünk rá a megtérés, a megújulás, a reformáció útjára, mert egyedül csak így ad jövőt egyházának.”

Apropó, reformáció! Amikor szeretnénk komolyan felkészülni az ötszáz éves jubileumra, éppen a legjobbkor jelent meg a Hitből élünk című kötet, amely válogatás Prőhle Károlynak a reformációval kapcsolatos írásaiból. (…)

Igencsak szükségünk van Prőhle Károly önvizsgálatra indító, provokatív gondolataira. Nem egyszerűen az ő emlékének, hanem egyházunk ma élő és a közeljövőben szolgálatba lépő nemzedékének is tartozunk azzal, hogy ezt a teológiai örökséget, amely most még sok tekintetben cserépedényekbe van rejtve, valóban közkinccsé tegyük. (…)

S végül legyen az utolsó szó ismét az ünnepelté, aki immár a rendszerváltás hajnalán, 1990-ben a következőképpen látta az evangélikus teológia és lelkészképzés helyét és szerepét a magyar felsőoktatásban:

„Az evangélikus teológia helyét és szerepét a felsőoktatásban és a tudományos világban az fogja döntő módon meghatározni, hogy sikerül-e hívő és tudós teológusokat odaállítani. Nem könnyű feladat ez, mert kevesen vannak készen, és hamarabb felépül egy felhőkarcoló, mint kifejlődik egy tudós teológus. Ehhez a hívő aszkéták szívóssága kell. Tudom, hogy vannak ilyenek a fiatalok között.”

Akik tanítványként személyesen ismerhettük Prőhle Károlyt, jól tudjuk, hogy ő valóban a hívő aszkéták szívósságával tanított minket. Nemcsak szavaival, írásaival, de egész életével. Istennek adunk hálát érte!

Gáncs Péter

::Nyomtatható változat::