Cantate

Hozzászólás a cikkhez

Az ötvened vasárnappal kezdődő hét igéje Jézus szavaival készít a böjtre, a nagyhétre, a passióra: „Most felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfián beteljesedik mindaz, amit a próféták megírtak.” Elkezdődik tehát Jézus útja a kereszt felé, s az Emberfián beteljesedett események érdemeként saját, emberi zarándokutunk végére is reménységgel tekinthetünk. Ezért az Ó, Jézus, kincsem, vigaszom (EÉ 503) a heti énekünk.

Martin Behm (1557–1622), a költemény írója sziléziai lelkész volt. Több igehirdetés-gyűjteményt jelentetett meg, jelmondata ez volt: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!” Több mint ötszáz énekszöveget, versbe szedett imádságot is írt, amelyek eredetileg prédikációit lezáró összefoglalásként, imádságként hangozhattak el. Háromkötetnyi ilyen verses imádsága jelent meg Centuria Precationum Rhythmicarum – Einhundert andächtige Gebetlein, reimweise címen.

Az Ó, Jézus, kincsem, vigaszom eredetileg tizenöt versszakos volt, s két párhuzamos szálon futottak gondolatai: az egyiken a földi zarándokúton lévő lélek készül halálára, s hívja segítségül a Megváltót, a másikon éppen a Megváltó halálát szemléli, s a szenvedéstörténet képein elmélkedik. (A vers eredeti címe magyarul: Ima üdvösséges hazatérésért Krisztus szenvedésére tekintve; német szövegkezdete O Jesu Christ, meins Lebens Licht.)

A 20. század igényei szerint lerövidített változatból éppen a Krisztus szenvedésén elmélkedő versszakok maradtak ki, csak utalásszerűen fedezhetjük fel a szenvedéstörténet attribútumait az egyén haláltusájára vonatkoztatva. Így, kivonatolt formájában a vers talán túlzottan is énközpontúan szól a halálról és az egyén üdvösségéről. Sulyok Imre meg is jegyzi: „Az egész (…) énekben csak egy sor szól arról, ami Luther számára oly fontos volt: Sok terhet, vétket hordok én.”

Temetési énekeink között feltűnően táncos az ének dallama. Ez a fajta ritmika és a dallamhoz kötődő harmóniák a reneszánsz kori canzonetták, ballettók világát idézik. Valószínűsíthető, hogy az 1452-es Locheimer Liederbuch egyik éneke lehet a dallam őse, egy változata az úgynevezett Seklucián énekeskönyvben szerepel (1559). A német kutatók szerint J. Eccard 1597-es gyűjteményéből való, mai alakjában pedig Lipcsében jelent meg először 1625-ben.

Éppen a könnyed ritmusú, áradó dallam teszi ezt az éneket oly kedvessé: zarándoklétünk ösvényén fiatalosan fütyörészgetve készíti fel gondolatainkat a halálra, arra az egy pillanatra vagy hosszú szenvedéssorra, amikor egyetlen kapaszkodónk a Megváltó keresztje lesz majd.

Bence Gábor

::Nyomtatható változat::