Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Hivatalosan minden esztendőben március első péntekén rendezik meg a világimanapi istentiszteletet. Így azon olvasóinknak, akik vasárnap délután, az istentisztelet után veszik először kézbe a lapot, úgy tűnhet, megkéstünk cikksorozatunk utolsó részének közlésével. Erről azonban szó sincs. A chilei emberek, legfőképpen pedig az asszonyok bemutatását szándékosan időzítettük mostanra. Kedden, március 8-án ünnepli ugyanis a világ a nemzetközi nőnapot.

A nők világimanapjának természetesen semmi köze a Clara Zetkin által elindított, erősen baloldali politikai színezetű szolidaritási mozgalomhoz. Egyáltalán nem az esélyegyenlőség kivívása járt azoknak az észak-amerikai asszonyoknak a fejében, akik 1877-ben elkezdtek rendszeresen könyörögni gyülekezeteik megújulásáért. Azért imádkoztak, hogy egyházaik hitelesen tudják képviselni Krisztus ügyét koruk társadalmában.

Mozgalmuk világméretűvé vált. Ma már több mint kétszáz országban tartják meg az imanapot, és könyörögnek együtt a földkerekség szinte minden pontján az egyházi közösségek lelki erősödéséért, azért, hogy Krisztus népének szolgálatán áldás lehessen.

Erre bátorítottak bennünket chilei testvéreink is, akik az istentisztelet liturgiáját e sorokkal zárták: „Együtt imádkozunk a világgal és a világért, a közösség és testvéri szeretet, a bizalom jegyében. Isten gyermekei vagyunk, hát fogjuk meg egymás kezét, így emeljük fel összekulcsolt kezünket az ég felé…”

Ha van ország, amelyre tényleg jellemző az összefogás, akkor az éppen Chile. Ezt bizonyítja, ahogyan egymást támogatták az emberek a tavalyi földrengés után. A bányában rekedt harminchárom férfi kiszabadulásának sem csupán családjaik örvendtek, hanem egy egész ország ünnepelt.

Úgy tartják a chileiek, hogy országuk nevének jelentése is erre kötelezi őket. Az ajmara indiánok nyelvén ugyanis a chilli szó azt fejezi ki: „az a föld, ahol vége a világnak”. Valóban: az óceánnal és az Andokkal határolt földsáv egyfajta elzártságot kölcsönöz az országnak, és erősíti az ott élőkben az egymásrautaltság tudatát.

Chilében a rasszizmusnak nincs jelen még a csírája sem. Őslakos indián elődeikről és a spanyol hódítások nyomán odatelepült baszkokról a legnagyobb elismerés hangján szólnak. Kedves büszkeséggel emlegetik, hogy népük a legjobb vérből származik. Egyrészt a bátor indián törzs, az araukán utódainak tartják magukat, amelynek – a dél-amerikai kontinensen egyedülálló módon – három évszázadon keresztül sikerült megtartania a földjeit a spanyol hódítókkal szemben. Másrészt a baszkoktól származnak, akik köztudottan nagyon kitartó, szorgalmas emberek. Bár a lakosság többsége mesztic, azaz az őslakosok és európaiak keveréke, és a 19. század óta izraeli, olasz, német telepesek – sőt az utóbbi évtizedben koreai bevándorlók – is megjelentek az országban, a chileiek egy nemzetnek tartják magukat. Talán csak a néhány esztendeje megjelent kubaiak – afroamerikaiakra jellemző – sötét bőrszíne kelt némi feltűnést.

Mielőtt azonban azt gondolnánk, hogy a „világ végén” minden rendben van, hadd idézzem a chilei asszonyok egyik vallomását az imanapi füzetből: „Istenünk, látjuk, hogy azt a gazdagságot, amivel bennünket megajándékoztál, igazságtalanul osztják el, és csak kevesen tartják a javakat a kezükben.” Chilében nagyon éles a határ a társadalmi osztályok között. Míg a nemzeti javak 46,1%-át birtokolják a lakosságnak csupán tíz százalékát kitevő gazdagok, addig az ország legszegényebbjei a javaknak csupán 1,4%-án osztozhatnak. Egymástól elszigetelten élnek a társadalmi osztályok. Külön lakónegyedük van a felsőbb osztályokba tartozóknak és a munkásoknak. A társadalmi megítélés sokszor azon múlik, hogy az adott város mely részén él az illető.

Bizony óriási különbség van a felsőbb és az alsóbb osztályokhoz tartozó nők élete és lehetőségei között. Előbbieknek módjuk van tanulni, felsőfokú végzettséget szerezni. Ma már vezető pozíciókban is találkozhatunk velük. Büszkék a chileiek arra, hogy hazájukban 2006–2010 között asszony, Michelle Bachelet töltötte be a köztársasági elnök posztját.

Az alsóbb társadalmi osztályokban nem csupán kemény fizikai munkát kell végezniük a nőknek, hanem gyakran lesznek erőszak áldozataivá. Ezekről is szólnak az istentiszteleti füzetben.

Gondjaik közösek a világ más pontján élő asszonyokéval, soraik között megbúvó hitvallásuk azonban kitartásra bátorít, a lehetetlent is remélő bizodalomra. Az imanap mottójául választott kérdésük pedig – „Hány kenyeretek van? – felszólítja a keresztények világközösségét az egymásra való odafigyelésre, szolidaritásra, javaik felelős megosztására.

B. Pintér Márta

::Nyomtatható változat::