Ez a kétfókuszú ünnepünk alkalmat ad arra, hogy az egyház és az apostoli szolgálat lényegéről hallgassuk Isten igéjének üzenetét. Az egyház Jézus Krisztus földön küzdő népe. Ebben a meghatározásban nemcsak a liturgikus fordulatot fedezhetjük fel, amikor az úrvacsorai liturgiában felcsendül az egyház Istent dicsérő himnusza, hanem felismerhetjük azt a valóságot is, amelynek mi magunk is napról napra tapasztalói, elhordozói és – Isten iránti hálával mondhatjuk – megajándékozottjai vagyunk.

Az egyház története az első pünkösddel kezdődött. Jézus Krisztus Urunk akkor teljesítette ígéretét, és ajándékozta övéinek a vigasztaló, bátorító Lelket, és a bezárt ajtók mögé menekülő tanítványi csapat ekkor lett oszlopcsarnokká, amelyre Jézus Krisztus Lelke az egyházat építette. Nem túlzás a kifejezés: a remegő szívűeket kilökte az utcára… Menjetek széles e világra, és hirdessétek az evangéliumot! Tegyetek tanúságot minden népnek – nem arról, hogy én a ti Istenetek vagyok, hanem arról, hogy én az egész világ Ura vagyok.

Ha saját tanítványságunkra nézve halljuk Jézus Krisztus Urunk egyházképének üzenetét, megszégyenülünk. Az elmúlt évtizedek sok keserű, lelkiismeretet nyugtalanító tapasztalata és emléke fölhorgad bennünk – hányszor voltam néma, amikor szólnom kellett volna; hányszor mondtam mást, mint amit mondanom kellett volna; hányszor járt a szám, amikor hallgatnom kellett volna; és hányszor voltam rossz tanúja az enyéim előtt Jézus Krisztusnak!

Isten új lehetőséggel ajándékozott meg bennünket. Nem az a kérdés, hogy Jézus számon tartja-e ígéretét. A kérdés az, hogy te komolyan veszed-e az ígéretét megtartó Úr jelenvaló hatalmát és szeretetét, és megmaradsz-e hűséges tanítványként az egyházban.

Reménység szerint néhány hónapon belül kézbe vehetjük az egyházkerületünk és gyülekezeteink történetét bemutató könyvet, s abban ismét tükörbe tekinthetünk. Nemcsak abban az értelemben, hogy Payr Sándor nélkül nem lehet egyháztörténetet írni, hanem abban az értelemben is, hogy az egykori üldözött, kifosztott közösségek, amikor az evangélium megragadta a szívüket, hogyan élték meg az első szerelem nagy lelkesedésével a templomépítés, az iskolaalapítás örömét! S ezerszer rosszabb körülmények között, mint amilyenekben mi a diktatúra alatt éltünk, hűségesek voltak, és megmaradtak.

Mire büszke ma a dunántúli evangélikusság? A múltjára? Arra lehet is! Mire lesz büszke az unokák generációja? Ránk? Efelől kétségeim vannak. De a reménységem mégsem hal el. Nem azért, mert magamra vagy testvéreimre nézek, hanem mert hiszem, vallom, és most az ünnepi gyülekezetnek hirdetem is: mi hűtlenkedhetünk, csapodárok lehetünk – Jézus Krisztus hűséges marad!

A másik, amit ezen a napon szívünkre helyez Isten igéje, az egyház apostoliságának kérdése. Ebben az összefüggésben hangsúlyozom: a mi dolgunk az, hogy evangélikusokként, evangéliumból élő keresztényekként, Krisztus népeként az apostoli egyház örökségét őrizzük. Ne a successio apostolica kézrátétellel érvényesítettnek gondolt fizikai valóságába vessük reménységünket, hanem a successio fideliumra, az apostoli hit sziklaszilárd fundamentumára építsünk! Mert az apostoli hit ez: érvényes a törvény, és van bűnbocsánat a megtérő bűnösnek!