A vasárnap igéje

Hozzászólás a cikkhez

Ötvened vasárnapján, a böjt előtti időszak végén a Példabeszédek könyvének rövid részét kaptuk a szószékre. Ezeknek az igéknek szent forrásból fakadó gondolatai áldássá lehetnek hétköznapi hitéletünk számára. Így készüljünk a böjti időszakra. Fogadjuk olyan örömmel a felkínált lelki táplálékot, amilyen esztétikai igényességgel fejezi ki maga a szent könyv saját lényegét, ahogy a címben is olvasható: aranyalma ezüsttányéron. Gazdag lelki ételt kínál a mi Urunk szent ízléssel terített asztalon, az Úr asztalán (vö. Péld 25,11 és 15,23).

A Példabeszédek könyve szent és szellemes aforizmák laza szövete, mégis egységes szellemi üzenettel segítheti elő a hívő ember gondolkodását, lelki elmélyülését, életvitelét, magatartásának formálását. Elmondhatatlanul sok áldás fakad ebből a szent könyvből a lelki életre nézve. Mert örök értékű szabályok gyönyörű rendje látható benne. S ezek a szabályok egy fontos célra vonatkoznak: Istennel élni!

A kijelölt igeszakasz kérdése is a lényegre tör, teljes összhangban az első parancsolat mindent meghatározó tartalmával és az Úr Jézus felejthetetlen szavaival. Alapvető kérdés lehetne egy szakrális közvélemény-kutatás során: Mi vagy ki az életed alapja? Mire vagy kire építesz? Mi vagy ki az életed rendjének (vagy rendetlenségének?) éltető és meghatározó forrása? Mihez vagy kihez méred magad? Felbukkan tehát a Tízparancsolat legelső igéje, mely szerint „ne legyen más istened rajtam kívül” (2Móz 20,3), és a Názáreti új parancsolata, amelyben Jézus a „teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből” megfogalmazással az Istenre való beállítottságra tanítja övéit (lásd Mt 22,37). Jézus annak az egyszerű képnek a segítségével tesz különbséget okos és bolond ember között, hogy mire – homokra vagy kősziklára – építjük életünk épületét (Mt 7,24–27).

Textusunkban Isten bölcs embere (Salamon) figyelmeztet bennünket: teljes szívünkkel Istenbe kapaszkodjunk, hogy meg ne vezessen bennünket a nyomorult eszünk. Nem az okosság a veszély, hanem a parttalanná váló, az elszabadult okoskodás. Ezért ne támaszkodjunk okoskodó eszünk látszólag bölcs tanácsaira, mert sajnálatos módon a korlátlanul okoskodó és végzetesen önző eszünk a szívünket is megzavarja. A bölcs és tanulságos igei kijelentés arra hívja fel figyelmünket, hogy ha minden vállalkozásunkat Isten nevével kezdjük, áldását kérve, akkor bárki megtapasztalhatja, hogy „ő egyengetni fogja ösvényeidet” (3,6b).

További ígéret bontakozik ki előttünk: ha okoskodó eszünk lapos bölcsessége helyett a titokzatos istenfélelem (mely megrendült tiszteletet jelent) a lényünk közepe, akkor annak az is következménye, hogy az életromboló rosszat kerüljük, és még az egészségünk, vagyis a teljességünk (egész-ségünk!) is helyreállhat. Elgondolkodtató szójáték a magyar „egész-ség” szó. Még a csontjaink is „felüdülnek”. Lehet, hogy nem tünetmentesek leszünk, de egészen egészek a Krisztusban!

Tavasszal a simogató napfény hatására nyílni kezdenek kertekben, mezőkön, dombokon, hegyeken a virágok, bontakoznak a fák levelei. A természet finom eleganciával és látványos szépséggel felel a napfény éltető melegére.

Ilyen éltető melegséggel simogat bennünket Isten szava, de a mi esetünkben nem természeti automatizmus a válasz. Lelkünk mélyéről fakadóan kellene kimondanunk a bűnbánat és a megtérés igenlő válaszát. Áldást hozó igenlő válaszát. S ezt a választ kellene hitelessé tennünk Istennek tetsző hálaáldozattal is, ahogy az ige kifejezi: „tiszteld az Urat” a pénztárcádból is. Mennyire becsüljük meg mi anyagilag az Isten szeretetét? A tiszteletünket kellene így kifejeznünk a 3,9 szerint, és még az is lehetséges, hogy megtapasztalhatnánk a 10. vers bőségét. (Tessék elolvasni!)

Az első gondolatkör (3,5–10) tehát a lelki, szellemi, érzelmi, akarati háztartásunkat akarja Istenre hangolni mint a létezés középpontjára. S a szent középpontra hangolódó lelkivilágunk könnyebben harcolja meg azt a nem könnyű tanítást, hogy mit is kezdjünk az „Úr intésével” illetve a „dorgálásával”.

Nincs jogunk elvitatni Istennek azt a jogát, hogy neveljen bennünket, és a nevelés eszközei közül a büntetést sem zárhatjuk ki. Elifáz egészségesen talán könnyen mondja ki: „Bizony boldog az az ember, akit Isten megfedd! A Mindenható fenyítését ne vesd meg! Mert ő megsebez, de be is kötöz…” (Jób 5,17) A Zsidókhoz írott levél ismeretlen szent szerzője is idézi a példabeszédek eme híres tételét, és egyes szám első személyűvé alakul a tétel a Jelenések könyvében a laodiceai gyülekezetnek címezve: „Akit én szeretek, megfeddem és megfenyítem…” Mert ennek lehet gyümölcse a megtérés. „…igyekezz tehát, és térj meg.” (Jel 3,19)

Ez már az alázat iskolája! Ennek az iskolának az első szent leckéje a könyörgő kérés. Innen és túl mindenféle elméleti okoskodáson kapjunk ilyen szent felismerést, belátást, hogy Isten mentő szeretete olyan is lehet, mint egy súlyos operáció. Fájdalmasan belénk hasít. De életmentő operáció. Örök életet mentő. Egészen biztosak lehetünk benne: Isten fájdalmas nevelőeszköze is mentő szeretet. Mert mennyei Atyánk ő, aki gyermekei javát akarja. Ezt a nehezen megfejthető egyenletet csak akkor vagyunk képesek megszívlelni, ha győzedelmeskedett bennünk a Szentlélek, és életünk középpontja Isten szeretete lett.

S akkor szívlelhetjük ezt meg igazán, ha rádöbbenünk, hogy Isten Fia szenvedte el miattunk a legnagyobb büntetést! Legyen csendes meditációnk témája ez: „Mivel tehát Krisztus testben szenvedett, vértezzétek fel magatokat azzal a felismeréssel, hogy aki testileg szenved, az elszakad a bűntől…” (1Pt 4,1) Isten áldjon meg mindenkit, amikor ezeken ez Úr színe előtt imádkozva elgondolkodik. S egyszer látni fogja az aranyalmát az ezüsttányéron!

Ribár János

::Nyomtatható változat::