Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Amikor e sorokat rovom, még pünkösd előtt vagyunk, Exaudi vasárnapja van. "Halld meg, Uram, hangomat, hozzád kiáltok" – hangzik az istentiszteletet kezdő zsoltár.

Nézem a televíziót. Rossz szokásom szerint kapcsolgatok. Az egyik könnyűzenei csatornán klipek villódznak. Peregnek a kockák: egy magyar énekesnő rohan végig – segítséget remélve – különböző helyszíneket. Választ keres, megoldást. „Kinek mondjam el?” – ismételgeti. Száguld egyik helyről a másikra, hasztalan. Majd a kocsi kerekei csikorogva megállnak egy hatalmas templom előtt, kiszáll az énekesnő, és kilátástalanságot sejtető bukdácsolással próbál feljutni a lépcsőn. Még mindig hangzik a dal refrénje: „Kinek mondjam el?” A kérdés jogos, hisz zárva a templomajtó. Hosszan, elkeseredetten dörömböl a kapun. Nem nyílik. Nincs kinek elmondani a bajt, a fájdalmat, a gondot. De az örömöt sem lehet megosztani. Zárva a templomajtó. Elgondolkodom.

Szomorú, hogy zárva vannak a templomajtók. Nem lehet csak úgy beszaladni és – emberek előtt anonim módon, de Isten előtt ismerten – beköszönni, imádságra kulcsolni a kezet és elmondani mindazt, ami bánt. A templom a legkihasználatlanabb épület. Csak heti egy-két órán át üzemel. A kapcsolatfelvételre mindig kész Isten házát becsukjuk. Féltjük a templomot, az értékeket. Lehet, hogy éppen olyanok elől, akik azért durvulnak bűnözővé, mert sosem találtak nyitottságot. Kinek mondjam el...

A zárt templomajtók szomorúságán túl más is foglalkoztat. A zárt egyház, a zárt szívek, a zártkörű kereszténység, a nyitottság hiánya. Ne értse félre, kedves olvasóm. Nem úgy gondolom, hogy a világra figyelve azon tájékozódjunk. Ellenkezőleg: Krisztuson tájékozódva figyeljünk a világra. Arra a világra, amit Isten úgy szeretett…, arra a világra, amelyben Krisztus maga közeledik hozzánk a kicsinyekben, az elesettekben, a tartás nélküliekben, az éhesekben, a hajléktalanokban, a börtönviseltekben. Jönnek és kérdezik: kinek mondjam el? Kinek mondjam el a gondjaimat, a kilátástalan helyzetemet, a fájdalmaimat, a kérdéseimet, a kudarcaimat?

Nekem is fontos, hogy meghallgassanak. Hát még a másiknak, aki hosszú ideje (talán 38 éve...) úgy érzi, hogy nincs embere. A másiknak, akinek talán én vagyok az Isten füle, az Isten segítő eszköze.

Napjainkban komoly veszélye a mi egyházunknak is, hogy önmagáért és önmagában él – egyes tagjaiban és egész közösségében egyaránt. Nem nyitott arra a világra, ahová küldetett. A misszió ugyanis elsősorban nem a pápuáknál bízatott ránk, hanem szűkebb pátriánkban. A munkahelyi, a családi, a lakóhelyi közegünkben. A misszió pedig a nyitottságnál kezdődik. Ott, ahol az elkeseredett kérdésre – kinek mondjam el – valaki válaszol: nekem, én megpróbálok segíteni. Protekcióm van ahhoz, aki mindent meg tud oldani...

– harkály –

::Nyomtatható változat::