Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

– Anyu, a macit is vigyük – síró gyermekhang könyörgött. – Nem vihetsz mindent magaddal, hagyj békén! – mondta az édesanyja. Megfordultam, néztem a síró gyermeket rángató fiatal anyát, amint a vonat felé igyekezett, kezében degeszre tömött szatyorral.

Vasárnap volt. A fél város már kora reggel ott tolongott a pályaudvaron. Volt, aki csomag nélkül, elegáns sportruhában, volt, aki hátizsákot vitt katonai szakszerűséggel rácsavart pokróccal. Egy praktikus apa nyakába akasztott székben vitte kisfiát. Középkorú nő táskájából kutyafej kandikált ki mindenkire fogvicsorgatva. Volt gazdája mellett mogorván ballagó tacskó, ifjú szerelmesekhez felesleges harmadiknak bevágódott fiatalember, egy kamasz ifjú vállán nagy, piros pettyes labda, amelybe hátulról társa állandóan belerúgott, öregúr esernyővel és idős asszony napernyővel. Mindenki ment valahová, és mindenki vitt magával valamit.

Mint akinek nincsen hova és mivel rohanni, félreálltam az útból, és tisztes távolból néztem az egyre változó képet. Arra gondoltam, hogy miként ma a riporterek teszik, amikor érdeklődnek a nagyközönségtől, mi a véleményük a kenyérről, a lyukas tejes zacskóról, az újfajta kávé minőségéről, a fizetésemelésről – én is odaállnék az emberek elé, és megkérdezném:

– Mit vinnétek magatokkal, ha hirtelen indulni kellene a Nagy Útra, amelyből nincsen visszatérés? Mit vinnétek magatokkal, illetve van-e egyáltalában vinnivalótok? S hol viszitek, ha üres kézzel, meztelenül kell indulnotok? Mit gyűjtöttetek életek folyamán emberségből, becsületből, hűségből, megértésből, türelemből, szeretetből, könyörületből, önfeláldozásból, hazaszeretetből, szülőtiszteletből, hogy csak néhány átmenthető értéket említsek. Mert az Út hosszú, nem látjuk a végét, nem ismerjük buktatóit, veszélyeit. Talán nem is gondoltunk még arra, hogy erre a Hosszú Útra is egyszer elutazunk, nem tanulmányoztuk előre, nem foglalkoztunk ezzel az útitervvel, nem számoltunk az előre nem látott felszólítással, hogy menni kell, egyszerűen nem foglalkoztunk vele, azzal, hogy hej, ráérünk arra még.

Nem kétséges, hogy bolondnak tartanának, ha eléjük állnék itt, a forgalom kellős közepén ezzel a kérdéssel. Talán még gorombáskodnának is, hogy kisebb dolguk is nagyobb annál, hogy felháborító, hogy ilyen szamárságokkal tartják fel az embert.

Sohasem szerettem a goromba, hangos szavakat. Azért egyszerűen magamat kérdem meg: van-e vinnivalóm a Nagy Útra? Percre beosztott életem ütemtervéből nem hiányzik-e ennek az Útnak a betervezése?

…Amikor ezeket a sorokat írom, még hideg szél fúj, hófoltok tarkítják az erdőt, de ha felemelem a tavaly hullott leveleket, alattuk ott az egyre megújuló élet ezer változata. Ágak hegyén kipattanásra váró csöpp rügyek, recsegő derekú öreg fák oldalából friss hajtások bújnak elő, sziklához simulva bársonyos zöld moha mellett parányi kövirózsa. Százszámra dobognak a fák méhében fogant apró levelek: minden csak intésre vár, hogy megszülethessen. Halálból életre, örökké tartó megújulásban évmilliók óta.

Figyelem ezt a nagy készülődést, amely az új életet megelőzi, és sajnálom az embert, legelöl önmagamat, amint visszafordulok földi játékaimért, ahelyett hogy a teremtett világot nézném, amint intésre vár – természetesen, magától értetődően, hogy életre születhessen.

Gyarmathy Irén (Evangélikus Élet, 1973. április 22.)

::Nyomtatható változat::