Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Jézus mondja: „Aki befogad egy kisgyermeket az én nevemben, az engem fogad be.” Mt 18,5 (Zsolt 127,3; Lk 16,19–31; 1Jn 4,16b–21; Zsolt 105,1–15) Jézus alapvető önzésünkből akar kiemelni minket. Rányitja a szemünket arra, hogy akkor értékes az életünk, akkor töltjük be az Isten által adott célunkat, ha „befogadjuk”, vállaljuk a másikat. Azt, aki nem tud viszonzásképpen egy jókora szívességgel „fizetni” (a segítőkészség könnyebben felébred az emberben, ha remélhet valamit cserébe...?), azt, akin senki más nem segít, aki mellett mindenki továbbmegy. Jézus az ilyen „kicsivel” azonosítja magát – értjük ezt, vagy megbotránkozunk rajta? Jézus komolyan vesz minden gyengét, esélytelent, kicsinyt, és szót emel az érdekében.

Ne a külső dísz legyen a ti ékességetek, ne a hajfonogatás, arany ékszerek felrakása vagy különféle ruhák felöltése, hanem a szív elrejtett embere a szelíd és csendes lélek el nem múló díszével: ez értékes az Isten előtt. 1Pt 3,3–4 (Ézs 62,3; Lk 10,1–9/10–15/16; Péld 18,8–17) Megdöbbentő volt látni az egyiptomi fáraók sírjának felbontásáról készült dokumentumfilmben, hogy mennyi értékes kinccsel, pazar bőséggel temették el az uralkodókat. Abban az ősi hitben tették mindezt, hogy az emberek a halálban, sőt azon túl sem egyenlőek, és ezt meg is kell mutatni a világnak. Manapság is látjuk ennek a „meggyőződésnek” ezernyi jelét: korunk különösen is termékeny talajt nyújt a külsőségekre adóknak. Igénk most is helyrerakja torz szemléletünket: nem a ruha, nem a stílus (azaz a márkás „cuccok”, a „menő” mobil stb.) teszi az embert, hanem ami belül van! Istent akarjuk megtéveszteni, aki szívünk mélyébe lát? Hiábavaló próbálkozás. Inkább a szelíd lélekkel kellene kitűnnünk embertársaink közül...

Az Úr angyala őrt áll az istenfélők mellett, és megmenti őket. Zsolt 34,8 (Mt 2,13; ApCsel 19,1–7; Péld 19,16–23) Évről évre bemutatót, kiállítást, sőt szakmai konferenciát is rendeznek a legmodernebb biztonságtechnikai berendezésekről, autó- és lakásriasztó rendszerekről, figyelő kamerákról, csipogókról, amelyeket jelzik az illetéktelen behatolót. Hihetetlenül széles a skálája ezeknek a termékeknek és szolgáltatásoknak, mert az igény is nagyon nagy rájuk, ugyanakkor azt is tudnunk kell, hogy nincs az a zár, az a riasztó, amelyet ne lehetne kinyitni, kiiktatni, szétszedni... Vagyis, tökéletes biztonság nincs. A bibliaolvasó ember azonban bízvást hivatkozhat mai igénkre: igenis létezik 100%-os védettség, ám ez nem ilyen kiállításokon „szerezhető be”. Isten kezében, az Ő oltalmában tudva az életünket egészen új perspektívában éljük meg a védtelenség-biztonság kérdését, és erről szabad beszélnünk azoknak is, akik még nem ismerik a védettségnek ezt a „formáját”.

Maga az Úr megy előtted, ő lesz veled. Nem hagy el téged, és nem marad el tőled. Ne félj hát, és ne rettegj! 5Móz 31,8 (Mt 9,9; 1Thessz 2,1–8/9–12/; Péld 20,19–24) Olvastam egy könyvet, melyben fiatal papok vallottak az elhívásukról és a pályakezdés nehézségeiről. Nem könnyű például egy ízig-vérig városi embernek egy vidéki parókián „megszokni”, és fordítva, a falusi fiataloknak is nehéz volt beilleszkedni a nagyvárosi életbe. Azért, mert teljesen más, idegen volt számukra ahhoz képest, mint amit addig, 20-25 év alatt megszoktak. De amikor az elhivatásra igennel feleltek, akkor azt is tudták, hogy Isten „előttük fog menni”, és megmutatja az utat, amelyre hívta őket, nem magányosan kell megharcolniuk a harcot. Ez az ígéret ma is és mindannyiunknak ugyanolyan erővel szól: Isten velünk és előttünk megy, abban a hivatásban, amelyben állunk. Igent mondva Isten hívására, rábízhatjuk magunkat az Ő erejére.

Jézus ezt kérdezte tanítványaitól: Amikor elküldtelek titeket erszény, tarisznya és saru nélkül, volt-e hiányotok valamiben? Semmiben – válaszolták. Lk 22,35 (5Móz 2,7; Jn 21,15–19; Péld 21,13–31) Tanulságos a múlt századi magyar evangélikus misszionáriusaink életét tanulmányozni. Igei elhívás alapján mentek távoli országokba, hogy hirdessék az evangéliumot, és úgy indultak útnak, ahogyan mai igénk mondja: „erszény, tarisznya és saru nélkül”, mégis teljes bizalommal az őket küldő Isten iránt. Nem „luxusnyaralásra” csomagolták be bőröndjüket, hanem missziói szolgálatra vállalkoztak. Kunos Jenő például 1939-ben szállt partra Hongkongban, hogy Kínába vigye Jézus örömhírét. Életrajzából megbizonyosodhatunk afelől, hogy a (nem lebecsülendő) nehézségek közepette sem látott hiányt semmiben – Isten gondviselésének köszönhetően.

Az Úrral dicsekszik lelkem. Hallják ezt az alázatosak, és örülnek. Zsolt 34,3 (Róm 15,17–18; Lk 22,24–30; Péld 23,29–35) Az a dicsekvés, amelyről a zsoltáros beszél, valami egészen más, mint amit oly sokan gyakorolunk... Amíg a nagyzolás, a javakkal való dicsekedés általában irigységet kelt az emberekben, nem pedig örömet, addig az Istent dicsérő szó, az Ő tetteiről szóló bizonyságtétel a hívőket igazi örömmel tölti el. Jézusnak a más ember életében tett cselekedete engem is az Úr iránti hálára indít, és fordítva: az én „dicsekvésem” Jézus szeretetéről erőt adhat másoknak is. Halljuk meg és hallassuk, osszuk meg a jó hírt, menjünk minél közelebb a forráshoz, Krisztushoz!

Vajon a forrás ugyanabból a nyílásból árasztja-e az édes és a keserű vizet? Jak 3,11 (Jer 17,13; Fil 1,12–18a; Péld 24,10–20) Jézus „gyümölcseiről ismeritek meg a fát” példázata juthat eszünkbe Jakab apostol (nemleges választ sejtető) kérdése nyomán. Aki vizuális típus, már látja is az édes (iható, felüdítő, éltető) víz forrását, és ugye elképzelhetetlen, hogy keserű, mérgező, ihatatlan víz folyjon ugyanonnan? Amikor keresztény emberek megnyilvánulnak, egyének vagy közösségek Jézus nevében szólnak, cselekednek, mindenkor tisztában kell lenniük a felelősséggel, amellyel Uruknak tartoznak. A küldetésünk arra szól, hogy tanúságot tegyünk Krisztusról, de ezt csak akkor tudjuk teljesíteni, ha – mint előző napi igénk magyarázatában – belőle, az egyetlen tiszta, élő és életet adó Forrásból töltekezünk.

K. D.

::Nyomtatható változat::