Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Május 28-án ért véget egy tíznapos nemzetközi ökumenikus konferencia, melyet a bajorországi Josefstalban rendeztek meg "Ahol a menny és a föld összeér" címmel. A tanácskozáson tizenhat ország különböző felekezetű meghívottai több mint egy hétig lehettek együtt asztal- és lakóközösségben, illetve az áhítatok és a hitbeli tapasztalatok átadásának közösségében.

A természeti adottságok kellő csendet és szépséget nyújtottak ahhoz, hogy a bennünket ért élményeket magunkban, de Isten előtt is újra feldolgozzuk, és a lehető legtöbbet elraktározzuk. A szabad idő nagy részében együtt maradtunk hármas-négyes csoportokban, nem voltak egyéni bevásárlási akciók a közeli Münchenben – élveztük egymás társaságát, mindig vártuk az előadásokat. A résztvevőknek nem volt egy „konferencia-arcuk” és egy „szabadidő-arcuk”, hiszen az előadások témái a személyes beszélgetéseinket is meghatározták. Mindenki komolyan vette azt, aki éppen a saját tapasztalatairól beszélt. Jó volt átélni, ahogyan a vezetők figyelmükkel, szeretetükkel, szelíd kritikájukkal és imádságukkal szolgáltak a meghívottak között. Ilyen erős baráti szálak nem kötnének össze bennünket, ha nem Jézus lett volna a középpontban...

Az anglikánok olyan tisztelettel, istenfélelemmel és szeretettel beszéltek Istenről, amilyet még nem nagyon hallottam. A németek közül sokan csak röviden szóltak, amikor áhítatot tartottak, de gondolataik mélyek és alázatosak voltak. A román ortodox doktorandusz kritikusan látta saját felekezetét, és nyitott volt minden ötletre, mellyel az evangéliumot az emberekhez közelebb lehetne vinni. A svédek nem beszéltek liberális vagy konzervatív útról, hanem úgy vélték: az a céljuk és útjuk, hogy a felgyorsult svéd életben szigetek legyenek, a csend és az Istenre figyelés szigetei. Ennek érdekében nyitva tartják a templomokat.

Ünnep volt a sokféleség, és nagy erő rejlik benne. Isten különleges ajándékaként élem meg – Trianonra gondolva – a szerb ortodox teológiai tanárral, az osztrák laikussal, a román ortodox doktorandusszal és a szlovák lelkésszel való testvéri beszélgetéseinket.

Mivel tudunk mi hozzájárulni a sokféleséghez? Azzal, ahogyan például a határon túl élő magyarokkal foglalkozunk, ahogyan a kisebbségeinkkel bánunk, amilyen viszony fűz minket a szomszédainkhoz, amilyen tanulságot le tudunk vonni történelmünkből, amenynyiben képesek vagyunk pártpolitikától független véleményt alkotni, amennyiben képesek vagyunk Istennel számolni. Az egyik előadásban egy müncheni bencés szerzetes elmondta, hogy ők a halál valóságának gondolatával igyekeznek élni napról napra, mert az ember végességének ez a momentuma viszonylagossá tesz sok mindent a fontos és a kevésbé fontos kategóriájában. Meg kell találnunk azt, akinek a közelségében a mi szolgálatunk is a fontosra koncentrálhat. Két dolgot kívánok mindenkinek, magamnak is: merjünk időt szakítani a csendre Isten előtt, és ne ijedjünk meg a színektől – legkevésbé se higgyük azt, hogy mi birtokoljuk a szivárvány összes színét. Meg kellene tanulnunk nyitottnak lenni, mert Jézus nem csak a megszokottban közelít felénk. Érdemes a sztereotípiáktól megszabadulnunk, mert azok helyettünk gondolkodnak. Érdemes Istennel kapcsolatban is megvizsgálnunk gondolatainkat, mert nem biztos, hogy minden, amit róla gondolunk, tőle származik...

Végezetül köszönetet kell mondanom a Bajor Országos Egyháznak, hogy minden évben támogatnak egy magyarországi résztvevőt az útiköltség és a részvételi díj átvállalásával, illetve Heinz Dunkenberger-Kellermannak és a többi vezetőnek a szervezésért, az emberi hozzáállásukért!

Bozorády András

::Nyomtatható változat::