Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Alapításának tízéves jubileumát ünnepelte a Megnyugvás Hospice Alapítvány május 30-án a kelenföldi gyülekezet tanácstermében. A közhasznú keresztény szervezet egy évtizeddel ezelőtt azzal a nemes célkitűzéssel jött létre, hogy késői stádiumban lévő gyógyíthatatlan (daganatos) betegek, haldoklók és családjuk számára testi-lelki vigaszt, szakszerű orvosi, ápolói segítséget nyújtson a "via dolorosán". A szociális, spirituális és egészségügyi gondozás mellett a kísérésre és lelkigondozásra is vállalkozó önkéntes munkatársak képzését, továbbképzését felvállaló alapítvány ezen a nyár eleji délutánon az ez idő alatt megtett útra tekintett vissza Isten iránti hálaadással.

Az alapítvány önnönmaga által megfogalmazott céljának – a súlyos betegek otthoni ellátásának segítése, a szenvedés csillapítása, az élet minőségének megőrzése, valamint az élet végső kiteljesedéséhez való segítségnyújtás – igen nehéz feltételek között tett eleget az elmúlt tíz esztendő során. Hiszen a külföldön már (el)ismert, támogatott és működő hospice mozgalom hazánkban még gyermekcipőben jár. Ezért is olyan jelentős mérföldkő az alapítvány életében ez az ünnepi alkalom – mutatott rá köszöntő szavaiban dr. Szentgáli Judit belgyógyász, az ülés egyik elnöke.

„Kattant” közben az idő kereke: egy évszázadot, egy évezredet, ám hogy mi is az élet valójában, azt még ma sem tudja megfejteni a tudomány maradéktalanul. Albert Schweitzer a múlt században megalkotta az élet tiszteletének etikáját – emlékeztetett a doktornő –, s ennek szellemében vállalta fel a Hospice Alapítvány a pislákoló életeknek adandó tisztelet szolgálatát.

A munkában részt vevő önkénteseket nem csupán részvét, szánalom indította az embert próbáló hivatás vállalására, hanem ennél több: a szeretet. Ők, akik naponta találkoznak ma is haldoklókkal, szembesülnek az élet szenvedéssel teli voltával, mégsem gondolnak soha napjaink sokat emlegetett végső megoldására: az eutanáziára...

Dr. Böszörményi Dalma ny. pszichiáter főorvos, az alapítvány létrehívója és kuratóriumi elnöke ünnepi beszédében felidézte a kezdeti időszakot és a hospice mozgalom 10 évének történetét – benne sikerekkel, megtorpanásokkal, meg nem értésekkel. Mert sajnos utóbbira is volt példa, a rendszerváltás utáni Magyarországon nem volt zökkenőmentes a daganatos betegek lelkigondozó, kísérő, fájdalmat enyhítő szolgálatának intézményes ellátása. A laikus ilyenkor értetlenkedik. Miért van ez így? Van-e emberségesebb, keresztényibb szolgálat, mint a tehetetlen, kiszolgáltatott, szenvedő emberek segítése? Az „egymás terhét hordozzátok” apostoli buzdítás betöltése? Mi a misszió, ha nem a betegágy melletti megállás, evangéliumhirdetés?

Sajnos azonban az egészségügy útvesztőiben a krisztusi szándék még nehezen talál utat. De az erre elhívottak nem adják fel, ha nem a kórházi falak között, akkor úgynevezett mobil teamek keretében, melyek a beteg körüli védőháló megszervezését látják el. Házi gondozásra, otthoni ellátásra képez az alapítvány önként jelentkezőket, Egészségtan címmel tankönyvet jelentetett meg, hogy az elhivatás mellett a szakmai felkészültség is hiánytalan legyen. Igaznak érzem az evangéliumi megállapítást a hospice mozgalom összefüggésében: „az aratnivaló sok, de a munkás kevés...”

Napjainkban sok kórház létesít hospicerészleget – így a budapesti Szent László, illetve vidéki (miskolci, debreceni, tatabányai, szombathelyi) kórházak –, valamint egy sor alapítvány és mozgalom tesz érdemben sokat a haldoklókért és családjukért, de ez még messze nem elég. (Jelentős lépés lesz, ha az evangélikus egyház is felzárkózik a kórházat működtető történelmi felekezetek sorába, amint arról dr. Cserháti Péter sebészorvos – lapunk hasábjain is – hírt adott.) A hospice szolgálatban dolgozó orvosok, ápolók közös bibliaórákon vettek részt a betegekkel együtt az alatt a négy év alatt, amíg a csepeli kórház falai között működhettek. Meg nem értés, ellenérzés miatt ekkor – a 90-es évek közepén járunk! – a perifériára sodródott az alapítványi munka. Majd a XI. kerület „fogadta be” őket, és az ottani családsegítő központ kebelén belül jutnak el a gondozottakhoz.

A lényeg tehát megmaradt: a betegek, haldoklók megkapják a segítséget. A 10 év alatt támadások is érték az alapítvány tevékenységét, ám aki erre a feladatra kapott missziói elhívást – az a vigasztalás szavát: Krisztus evangéliumát félelem és megalkuvás nélkül viszi a betegágyhoz. Az élet ugyanis több, mint az itteni, földi élet – zárta szavait az alapítvány elnök asszonya.

A délután evangélikus kórházlelkész-lelkigondozó előadója, Bolla Árpád „Ágytól ágyig – lélektől lélekig” címmel megindító, személyes beszámolóval hozta közel a jelenlévőkhöz a súlyos betegek küzdelmes mindennapjait. Lelkigondozói naplójából osztott meg történeteket, például azét a 30 éves rendőrtisztét, aki Hodgkin-kóros, és magát ateistának tartja. Biztos ez? – kérdezte tőle a lelkész, mire a fiatalember, meglepődve a szokatlan kérdésen, érdeklődéssel nézett látogatójára. „Te abban az istenben nem hiszel, akiben én sem hiszek, mert az igazit, az élőt még senki sem ismertette meg veled!” – így indította Bolla Árpád a beszélgetést. A fiatalember pedig válaszul az ágya szélére mutatott: „Na, üljön le!”

Elgondolkodtató volt Robinak, a fiatal leukémiás családapának az esete is, akinek két kisgyermeke és katolikus felesége volt, de maga nem élt Isten közelében. A speciális ágyon fekvő, borzalmas kínokat kiálló férfinak képes Bibliát hoztak be egy nap a gyermekei. Nézegette, olvasgatta. Bolla lelkész úr mellé ülve Ábrahám elhívásáról kezdett vele beszélgetni, a térséget az iraki háború kapcsán aktuálissá téve. Ábrahámot elhívta az úr, s ő elindult, azt sem tudva, hová megy. „Én sem tudom...” – szólt a súlyos beteg, majd így kiáltott fel: „Segítsen már, hová hív?!” Bolla Árpád ezután sokat beszélt a fiatalemberrel a „hová”-ról, míg végül (Melkisédek történetéhez érve) a kenyér és bor említésekor a beteg úrvacsorát kért lelkésztől. Most hitben él, és van reménysége, amely túlnő síron, halálon.

Sok-sok történet van Bolla Árpád „tarsolyában”, ahogy utalt rá, betegként ő maga is megtapasztalta a kórházi kiszolgáltatottságot. Ami erőt ad neki emberi oldalról, az a megszámlálhatatlan mennyiségű pozitív visszajelzés. Új csatornákat nyitott meg előtte Isten a kereső lelkekhez, s ő ezt az elhívást valóban úgy értelmezi: ágytól ágyig kell mennie az örök élet igéjével. Felfelé, kifelé és befelé nézni segít neki Jézus, hogy a naponkénti erőt megkapja, amivel a rábízottakhoz megy: lélektől lélekig.

Emlékezetes volt még a délután folyamán Váradi Tibor vallásbölcsész, vallásfilozófus, a Napfényes Élet Alapítvány munkatársának előadása Hit, remény és szeretet a halál közelében címmel.

A helyszűke miatt át nem adható gondolatok közül emeljük most ki azt, amely vigaszt adhat mindenkinek, aki a halál megkerülhetetlen tényével készül szembenézni. A katolikus Guardini atya írja egy helyen: „A halál az Egésznek felőlünk látszó oldala. A másik oldalt így hívják: Feltámadás.”

K. D.

Regionális hozzárendelés: Budapest–Kelenföldi Evangélikus Egyházközség

::Nyomtatható változat::