Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Lapunk pünkösdi számában, a répcelaki kerületi missziói napról szóló tudósításban olvashattuk: "Győr Sándor, a pétfürdő-berhidai missziói egyházközség lelkésze beszámolt az alakuló gyülekezetben folyó munkáról, valamint megköszönte a missziói nap perselypénzét, a mintegy 92 000 forintot, amelyet ennek támogatására ajánlottak fel a jelenlévők..."

Közel hatéves országos missziói lelkészi szolgálatom alatt – sajnos – nem sok úgynevezett „missziói gyülekezetbe” látogathattam el, de azért hála Istennek akadt néhány szerveződő, újjáéledő közösség: Budaörs, Kisvárda, Sárbogárd… Mindezek után kíváncsi érdeklődéssel készültem a pétfürdői vendégszolgálatra. Vajon mit lehet kezdeni egy olyan iparimunkás-terepen, ahol még temploma sincsen a protestánsoknak?

Az evangélikus istentiszteleteknek a református gyülekezet lakóházból átalakított kis imaterme ad otthont, ami Szentháromság ünnepére szinte zsúfolásig megtelt. A „papíron” 118 lelkes gyülekezetből jelenleg mindössze 21 az egyházfenntartó tag, de ezen a vasárnapon több mint harmincan énekeltük: „Az Úr csodásan működik…”

Az énekválasztás telitalálat volt, hiszen az istentiszteleten három fiatal részesült a keresztség szentségében. Az említett statisztikai adatok fényében ez a szám talán nem kisebb csoda, mint az a bizonyos jeruzsálemi háromezer, akik az első pünkösdkor keresztelkedtek meg!

Hogyan lehet egy hivatalosan alig fél éve önállósuló, piciny gyülekezetnek ilyen vonzása? A titok, a válasz az iskolai hitoktatás – sokszor még ma is – kellően meg nem becsült missziói erejében rejlik. A gyülekezet lelkésze, Győr Sándor heti 20 órában több mint 100 fiatalt oktat a pétfürdői katolikus Kolping Szakmunkásképző Iskolában. Ezeknek a „szuper” (az egyik megkeresztelt fiatal fogalmazott így) hittanóráknak a gyümölcseként kérte Éva, László és Virág a keresztség ajándékát.

Természetesen ezzel még nincsen vége a történetnek. Jogos kérdések, kétségek sokasága merül fel: vajon ezeket a fiatalokat – akiknek többsége halmozottan hátrányos helyzetű, és gyakorlatilag semmilyen családi és vallási háttérrel nem rendelkezik – sikerül-e majd beépíteni a kicsiny gyülekezet életébe, és megtartani őket az egyház közösségében? Megvalósulhat-e Andó Pál felügyelő és Kiss Attila gondnok álma, egy közös protestáns templom felépítése a közeljövőben? Sikerül-e valóban kovásszá válnia a maroknyi pétfürdői evangélikusságnak, ahogyan küldetésüket az egyik gyülekezeti tag, Varsányi Ferenc megfogalmazta?

De vajon miért ne hihetnénk, reménykedhetnénk a Szentlélek további meglepetéseiben? S miért ne imádkozhatnánk a pétfürdői pünkösd folytatásáért – nemcsak ott, de szerte egész egyházunkban?! Hiszen „a szél arra fúj, amerre akar…”

Gáncs Péter

::Nyomtatható változat::