Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Néhány nappal Ratzinger bíboros pápává választása, illetőleg beiktatása után nem várható el, hogy bárki mélyreható „értékelést” írjon az új pápáról. Azonban nem is hallgathatunk, amikor minden sajtóorgánum részletesen foglalkozik vele, sőt egy-egy világi vagy egyházi újságíró – bizonyos értelemben szinte prófétának képzelve magát – az új pápa, XVI. Benedek munkatervéről, munkamódszeréről, közeli s távoli jövőjéről merészel írni… Az Evangélikus Élet olvasói tudják, hogy a mi számunkra a pápa nem Krisztus vikáriusa, azaz helytartója, hanem pastor pastorum, a lelkipásztorok pásztora a római katolikus egyházban. (Ennek a titulusnak a használatával tulajdonképpen a II. vatikáni zsinatnak a pápa címére vonatkozó meghatározását kölcsönözzük.) A pápa elsősorban Róma püspöke, de kétségtelen, hogy mindannak, amit tesz vagy mond, világméretű hatása van.

Rómát jellegzetes római öntudattal az Örök Városnak – urbs aeterna – nevezik; a város háromezer éve kiemelt szerepet tölt be Európa történetében. Ahogy mondani szokták, „Roma semper idem est” – „Róma nem változik”. Ha végigtekintünk az eddigi pápák névsorán – római számítás szerint a kétszázhatvannegyedik pápa az új főpap –, így folytathatjuk a mondatot: de a pápák változnak. Rájuk inkább érvényes a „tempora mutantur et nos mutamur in illis” („változnak az idők, és velük együtt változunk mi is”), ahogy egy másik régi latin szállóige tartja. Római felfogás szerint ez nem bizonytalanságot jelent, hanem gazdagságot; azt, hogy a pápaságnak mindig új és új oldala kerül előtérbe egy-egy pápai személyiség kapcsán.

Mit üzen a névválasztás?

Fontosnak tekintjük a pápaválasztás idején a névválasztást is. XVI. Benedek pápa nem a János Pál pápák sorát folytatja. Az előző két pápa neve – I., valamint II. János Pál – a két elődre, XXIII. Jánosra és VI. Pálra utalt. XVI. Benedek a névválasztással nyilván éppen úgy emlékeztet Szent Benedekre (Európa „védőszentjére”), mint XV. Benedek pápára, aki 1914-től 1922-ig volt főpásztor, és a „béke pápája” jelzőt kapta híveitől az első világháború idején, illetve közvetlenül utána. Ha valamire következtethetünk a névadásból, úgy ez bizonyosan alap lehet. Ezért meg kell ismerkednünk röviden XV. Benedekkel, és csak utána szólhatunk XVI. Benedekről, a most beiktatott hetvennyolc éves főpapról.

Az eddigieket összefoglalva azt mondhatjuk, hogy helycsere nem történt, de személycsere igen. Róma szelleme (genius loci) nyilván ezután is érezhető lesz, de személycsere történt, vagyis új pápa – új személyiség.

Természetes, hogy a folytonosság ellenére is minden eddigi pápa jellegzetes, önálló egyéniség volt. Más volt VI. Hadrianus, aki egyéves pápasága alatt erősen bírálni merte a római pápai udvar erkölcseit (1522–1523), más volt VI. Sándor, a legjellegzetesebb reneszánsz pápa, és megint csak egészen más volt VI. Pál, a szigorú életvitelű, bölcs, szinte puritán egyházi vezető. Essék szó ezután röviden XV. Benedeknek mint a mostani pápa „névelődjének” a működéséről.

A korszellemnek ellenállva

XV. Benedeknek az első világégés idején kellett betöltenie pápai funkcióját, akkor, amikor erőszak, kíméletlen önzés és irigység, torzított ellenségkép jellemezte Európát, a polgári életben pedig egyfelől a vallási közöny, közömbösség, másfelől a vallási megújulási kísérletek jelentkeztek.

A római egyház a laicizálódást kedvezőtlen egyházi környezetnek tekintette; alapérzése az volt, hogy védekezésre szorul, mert az értelmiség és a munkásság részéről harcos ateizmus jelentkezik, és ezért csak hagyományőrzéssel és antimodernista stratégiával maradhat meg. Nem tudták, de talán nem is akarták az egyházat korszerűsíteni. Nemcsak Franciaországban, de Olaszországban, Németországban, Oroszországban is jelentkeztek egyházellenes erők. A vallás egyre kevésbé volt fontos. A történelmi egyházakkal szemben megjelentek az úgynevezett keresztény szekták. A korszakot megelőző boldog békeidők után a világválság jelei mutatkoztak; ez éppen úgy jelentette a gazdasági válságot, mint a szellemi és erkölcsi értékek krízisét. Az örök értékek megsemmisítése, de legalábbis gúnyolása fenyegetett, ugyanakkor az anyagiak felértékelődtek. A tömegek számára csak az e világi javak váltak fontossá.

A római egyház megpróbált ettől a korszellemtől elszakadni, a szekularizált világot automatikusan egyházellenesnek látta. Elzárkózott. Még nem gondolt a dialógus lehetőségére, távol volt az „aggiornamento” időszakától. Talán csak a lelkipásztorkodó papság értette meg, hogy kevés a védekezés, a támadás pedig még kevésbé hozhat eredményt: új, józan értékelés szükséges. Csak néhány szerzetes vagy jelentős teológus ismerte fel a helyzetet (például Prohászka Ottokár), és próbált kiutat találni.

XV. Benedek X. Pius után került a pápai trónra. (Ez a Pius pápa volt az, aki 1910-ben minden papja számára kötelezővé tette az antimodernista esküt; ez 1967-ig, tehát a II. vatikáni zsinat utánig volt érvényben.)

XV. Benedek mindenképpen meg akarta őrizni a Szentszék semlegességét, és mivel a nagyhatalmak kibékítését célzó erőfeszítése sikertelennek bizonyult, az egyház gyakorlati, segítő szolgálatát hangsúlyozta: az árva gyermekek, a hadifoglyok, a sebesültek, az özvegyek, vagyis a szenvedők felé fordult. Utódai is elsősorban így értékelték a Szentszék diplomáciáját, és csak később tértek át egy másfajta egyházpolitikára, a konkordátumok politikájára.

Lehet, hogy ezekben a napokban kevesen gondolnak arra, hogy XV. Benedek pápa idejében, 1917-ben hirdették ki az új Codex Iuris Canonicit (egyházjogi gyűjteményt), és ezzel modernizálódott a több évszázados Corpus Iuris Canonici. Ugyanez a kódex még az egyházat tökéletes társaságnak (societas perfecta) nevezte, és bizonyos megkülönböztetést mutatott a klérus és a keresztény nép elhatárolásával, de ez az új kódexnek az 1983-ban történt bevezetésével már megoldódni látszik.

Pontifex maximus

Amikor tehát most XVI. Benedek pápa az Úr szőlőjének egyszerű és alázatos munkásaként jelentkezett első homíliájában, tulajdonképpen XV. Benedek pápa gondolatait és egyházi stratégiáját akarja folytatni. Ő is pontifex maximusnak, vagyis nagy hídverőnek készül ellentétes irányzatok és politikai erők között. Szent Benedek utódjaként nem feledkezik meg Európa szellemi megmentőjeként mutatkozni; tudja, hogy nem egy dominánsan római katolikus országból jön, hiszen Németországban a protestantizmus ma is jelentős, számbelileg és szellemi-erkölcsi erejét tekintve egyaránt. II. János Pál utolsó rendelkezését – „Derűs vagyok, legyetek azok ti is” – mosolyával, optimizmusával és reménységével ő is követni akarja.

XVI. Benedek talán nem fog annyit utazni, mint elődje, ő a könyvek, könyvtárak és katedrák embere volt eddig is. Homíliájának második szakaszában reményt keltően említette, hogy az ökumenizmus terén nem egyszerűen II. János Pál, hanem a II. vatikáni zsinat határozataihoz tartja magát, vagyis a római egyház ökumenikus forrásához megy vissza. Megköszönte elődjének, hogy szabadabb, bátrabb és fiatalabb egyházat vesz át, mint elődei.

Ne feledjük azt sem, hogy mielőtt 1981-ben a Hittani Kongregáció vezetője lett, Joseph Ratzinger a II. vatikáni zsinat egyik teológiai szakértője volt, aki együtt dolgozott Karl Rahnerrel a Dei Verbum dokumentum megfogalmazásán, és Hans U. v. Balthazar munkatársa is volt.

Az a tény, XVI. Benedek tíz nyelven tud kommunikálni, mindenképpen nyitottságot feltételez az egyházon kívüli körökkel tartandó kapcsolat tekintetében is. Reméljük, hogy a visszahúzódó XV. Benedek pápánál valóban nyitottabb, kapcsolatteremtőbb tud lenni, de ugyanúgy fontosnak tartja majd az emberiség békéjének ügyét, és minden állammal jó diplomáciai viszonyra törekszik. (Az olaszok, a latin-amerikaiak, az afrikaiak első pillanatban talán fanyalogva fogadhatták a megválasztásáról szóló hírt, de később jelzésértékűnek vélhették, hogy a több tekintetben szekularizálódott Európának egy európai pápa szolgálhat jobban.)

Ma nincs világháború, mint XV. Benedek idejében. Európa egyesülni akar inkább, mint széthullani. Biztató lehet, hogy a Vatikán feje a megértés, a megegyezés szellemét tudja erősíteni a jövőben.

Megemlítjük még, hogy XV. Benedek pápának szívügye volt a papi utánpótlás kérdése; XVI. Benedek pápa valószínűleg ugyancsak nem nyugszik bele a hivatások számának visszaesésébe, és az egyház hivatalos szolgáinak nevelését nyilván szintén szívügyének fogja tekinteni.

Dr. Hafenscher Károly, a MEE ökumenikus tanácsadója

::Nyomtatható változat::