Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

„Természetesen megtanítjuk a gyerekeket olvasni, írni és számolni is. Nem a tanulás helyett imádkozunk” – fejtette ki egy katolikus iskola igazgatója egy napilapban megjelent cikkben. A városban ugyanis elterjedt a hír, hogy az egyházi intézményben nem tanulnak, mindig csak imádkoznak. Az aggódó szülők nyilvánvalóan nem ismerik Jézus életét, aki az imádkozás mellett tanított, gyógyított, beszélgetett, sőt még mulatott is a kánai menyegzőn. Valamint figyelmen kívül hagyják azt a tényt is, hogy tanulás nélkül nemcsak világhírű tudósok, de érettségizett fiatalok sem kerülhetnének ki a felekezeti iskolákból.

Még mindig emlékszem arra az olimpiai közvetítésre, amikor a kommentátor – örülve annak, hogy végre valami érdekességgel is szolgálhat – a következő szavakkal mutatta be az egyik görög kézilabdázót: „Minden mérkőzés előtt imádkozik, ez a babonája.” A riporter csupán azt hagyta figyelmen kívül, hogy a magyarok is azt teszik minden mecscsen, mert Kölcsey Himnusza nem egy egyszerű „nemzeti dal”, hanem fohász.

A szekularizálódott társadalom jelentős része nem tudja, mi fán terem az imádság. Sokan misztikus, tömjénfüstbe burkolt szertartással azonosítják a fohászt. Miközben talán pont ez a legegyszerűbb és legközvetlenebb kommunikációs forma. Zörgethetünk Istenhez bármikor, ő nem ír ki az ajtajára ügyfélfogadási időt, meghallgat télen és nyáron, reggel és este, hétköznap és ünnepek alkalmával is. Nem kell imaszőnyegünket Róma, Jeruzsálem vagy – magyarországi evangélikusként – a Deák tér felé fordítanunk, szólhatunk hozzá térdelve vagy állva, fejünket az ég felé emelve vagy az ölünkbe hajtva. Mástól „tanultam”, de már magam is alkalmazom: mikor mentőautó rohan el szirénázva mellettem, csendben Isten kegyelmébe ajánlom a segítőt és a segítségre szorulót. Pedig gyakran még a kezemet sem tudom összekulcsolni, mert táskát cipelek, a biciklim kormányát vagy a trolibusz kapaszkodóját szorítom. Mégis tudom, hogy meghallgat.

Köszönetünket és kérésünket Túrmezei Erzsébet és Reményik Sándor módjára verssorokba szedhetjük, de Isten akkor is érti, ha a fájdalomtól elcsuklik a hangunk, vagy örömkönnyek fojtják el. Ezt a belső, közvetlen kapcsolatot támasztja alá az, amit egy nyelvésztől hallottam: akármennyi nyelvet is beszél valaki tökéletesen, az lesz az anyanyelve, amelyen Istenéhez szól. Így kell tudnunk imádkozni. Szüntelenül imádkozni.

„Szüntelenül? Számolás helyett is?” – tennék fel sokan a kérdést. Nem számolás helyett, hanem számolás előtt, közben és után is. Ha a kisgyerek megtanulja, hogy hálát kell adnia az iskoláért, a tanító néni szeretetéért, a színes ceruzákért és a sikeres dolgozatért, talán később is Istenhez fordul majd hálaadó és segélykérő szavaival. Akkor pedig élete nagy feladványait sem egyedül kell megoldania.

És mit tegyünk, hogy ezt megértsék azok is, akik nem ismerik a kommunikációnak ezt a csodálatos formáját? Szüntelenül imádkozzunk! Értük is.

L. J. Cs.

::Nyomtatható változat::