Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

„Az Isten itt állt a hátam mögött, / s én megkerültem érte a világot…” – ezt a József Attila-idézetet írták a szervezők mottóul az Evangélikus Hittudományi Egyetem idei Dies Academicusának, akadémiai napjának a meghívójára. A tudományos konferencia középpontjába József Attila istenes verseit állította az intézmény, ezzel is tisztelegve a nagy költő emléke előtt születésének századik évfordulóján. Április 21-én, csütörtökön a teológia dísztermében azok, akik a zord idő ellenére is eljöttek a rendezvényre, elnyerték jutalmukat a kiváló előadók nívós előadásai által.

Az Evangélikus énekeskönyv 256. számú énekével vette kezdetét a nap. Lutheránus „himnuszunk” e szövegváltozatával kapcsolatban egy érdekes történetet osztott meg a jelenlevőkkel dr. Fabiny Tamás egyetemi docens. Az akadémiai nap házigazdája elmondta, hogy a két világháború között a Magyarság című lap pályázatot tett közzé Luther Ein feste Burg ist unser Gott című zsoltárfeldolgozásának magyarra fordítására. Egy huszonkilenc éves fiatalember – J. A. Hódmezővásárhelyről, a Horthy Miklós út 14. szám alól – tollat ragadott. Írt egy levelet méltóságos báró Radvánszky Albert doktornak, egyetemes felügyelő elnöknek az Üllői út 24. szám alá, tisztelettel elkérte a dallamot és az eredeti szöveget, majd munkához látott.

A háromszáz pengős pályadíj igen vonzóan hathatott az ifjú, szegény sorú költőre – mert természetesen róla, József Attiláról van szó… Jeligés pályázatban küldte el fordítását, műve akkor azonban „abszolút sikertelensége miatt” nem talált kedvező fogadtatásra. Mint Fabiny Tamás hangsúlyozta: adjunk most elégtételt a költőnek, az istenkeresőnek és -tagadónak, aki 2Kor 6,7 igéje alapján – ez volt választott jeligéje a pályázaton – ajánlotta magát: „Ajánljuk magunkat igazmondásban, Isten erejében, az igazságnak jobb és bal felől való fegyvereivel…”

A „van és nincs” rettenetes feszültsége

Beney Zsuzsa költő, irodalomtudós – aki legutóbb a Vigíliában publikált tanulmányt, de kötetet is szentelt a költőnek – előadásában rámutatott: József Attila mindig két oldalról közelített mindenhez. A költő két késői istenes versét elemezve (Nem emel föl; Bukj föl az árból) tette fel a kérdést az előadó: hitt-e Istenben József Attila? Ugyan megszólította Istent, de soha nem volt elég bátor vállalni a hit egyértelműségét… Isten egyszerre „van és nincs”, létezik és hiányzik – éppen hiánya tanúskodik létezéséről! –, s e bonyolult lélektani képlet szinte elviselhetetlen feszültséget teremt József Attila kereső lelkében. Beney Zsuzsa végigvette a költő lehetséges motivációit, a személyestől (hányatott gyermekkor; szeretethiány; érzelmi űrök; az anya, Pőcze Borbála utáni vágy, aki nevelőszülőkhöz is kiadta a kis József Attilát, s nem látogatta a gyermeket; az ambivalens apakép) a bűnhődés-ártatlanság komplexusig, valamint a költőben transzcendens iránt meglévő örökös vágyig és fogékonyságig.

Titokőrző szavak

Jelenits István piarista pap tanár Hogy valljalak, tagadjalak… címmel az önmagával viaskodó költő küzdelméről szólt. Alapvető kérdés, hogy mit tudhatott, mit hallhatott egyáltalán a görögkeleti vallású József Attila Istenről. „Aki a saját istenképét kirajzolja, soha nem csak önmagából merít” – hangsúlyozta Jelenits István. Melyek voltak hát az Istenhez kötő szálak? Hányatott életében a József család tudott az élet Gazdájáról, a költő tudta a Miatyánk szövegét, ismerte és használta verseiben is a templomi liturgia szavait. A Biblia ugyan nem volt mindennapos olvasmánya úgy, mint Adynak, de a titokhordozó, titokőrző szavak még proletárverseiben is felbukkannak. Imádság megfáradtaknak című költeménye pedig egy gyönyörű Miatyánk-parafrázis. Elfordult, majd visszatalált – a talán soha el sem vesztett – Istenhez, de rövid élete során mindvégig küzdött érte. Hiszen ha tagadjuk Istent, az egész, Isten nélküli világ terhe ránk szakad, és ez akkora súly, amelyet ember nem bír elhordozni.

A vég ismeretében…

Kovács Imre evangélikus lelkész, teológus, irodalomszerető a „tisztességes költő” képét rajzolta elénk, aláhúzva, hogy nehéz a vég ismeretében beszélni József Attila költészetéről, Istennel való kapcsolatáról. Olyan életről kell ugyanis beszélnünk, amely egy tehervonat kerekei alatt ért véget a költő harminckét éves korában. A lelkész úgy fogalmazott: az istenélmény nem volt elég erős ahhoz, hogy megtartsa a költőt, a hitben lévő, ténylegesen létező erő nem tudta őt itt tartani, eldobta életét. Tragédiája az, hogy nem tudott megkapaszkodni.

Költészetéről szólva azt hangsúlyozta az előadó, hogy „veszélyes költészet” József Attiláé. Mint egy gyermek, „lecsupaszítja magát”; a kezünkbe kapaszkodik, „itt és most” mondja szavait. Talán megérzés volt, amit a költő leírt: „…halált hozó fű terem / gyönyörűszép szívemen.” Kései költészetében a transzcendencia, illetve két pólus: Isten és a semmi jelentkezik igen markánsan. Kovács Imre megdöbbentő részletekkel kiegészítve ismertette az utolsó napok krónikáját. A súlyos beteg, szünet nélkül síró, a „semmi ágán vacogó” ember a lakhatatlan mindenségben fázva, reszketve nem lelt megtartatásra.

Mit köszönhetünk József Attilának mi, lelkészek? – tette fel előadása végén a kérdést a lelkipásztor. Többek között azt, hogy megrendítő erővel mutatta meg az istenhiány traumatizáló fájdalmát – hangzott a válasz. Nincs magyar költő, aki nála erőteljesebben tudta volna ezt az érzést ábrázolni. „ťKollégánkŤ József Attila, hiszen a lét nagy fordulópontjainál, amelyeknél lelkészként szolgálnunk kell (keresztelés, esketés, temetés, tanítás) mind-mind van mit tanulnunk tőle – mondta. – Megmutatta, mi bízatott ránk – a tűz őrzői vagyunk; Isten melege, a hit lángja nélkül a világ hideg és lakhatatlan tér csupán.”

Sorai szószékre valók

Különleges élmény volt a nap záróelőadása. Udvaros Béla színházi rendező mondta el gondolatait az önmagát és Istent kereső József Attiláról. A rendező mostani előadásának az előzménye egy 1987-es felkérés volt, mely némi viszontagság után Bécsben, a jezsuiták székhelyén, a Pazmaneumban, a Semmi ágán ül szivem címmel tartatott meg. Udvaros Béla a nehéz emberről, a skizofrénia, a súlyos ideggyengeség által megtört, zseniális fiatal költőről szólt.

József Attila életének utolsó kilenc hónapját az 1937. február 20-án, baráti társaságban megismert Kozmutza Flóra, egy ifjú medika csillaga ragyogta be. De a tragédia már nem volt feltartóztatható. Ez a kereső lélek egész életén át „vallotta s tagadta” Istenét, miközben önmagával birkózott. Népszerűség, siker nem adatott neki, mint például Adynak vagy Petőfinek. Kötete alig-alig fogyott, ez is szomorította a szívét.

Udvaros Béla megvallotta, hogy a tizenhét éves ifjú költő Csöndes estéli zsoltár című költeménye, mondhatni „életprogramja” sűrű imádságává lett. Majd még mélyebbre, még közelebb vezette a hallgatóságot az előadó József Attila költészetének rejtett kincseihez: „Gyémánthegyen állunk, / De zsebünkben kavicsok vannak.” Szinte lubickol e templomi szószékre is illő sorokban az ember. 1936-ra pedig Kész a leltár: „Akárhogyan lesz, immár kész a leltár. / Éltem – és ebbe más is belehalt már.”

A programban még jelzett előadó, Tverdota György irodalomtörténész programütközés miatt sajnos nem tudott jelen lenni a konferencián. A nap során elhangzó József Attila-versek Galkó Balázs színművész értő és érző tolmácsolásában lettek a „mieink”, dallamokról dr. Finta Gergely és a liturgikus ének szeminárium gondoskodott, a műfajok sokszínű egymás mellett élése jegyében pedig zárásként Kéri György, az első magyarországi skót dudás muzsikája szólt.

A Dies Academicus ez évi programját befejezni nem, csak abbahagyni lehetett, s otthon folytatni – egy József Attila-kötettel a kézben…

Kőháti Dorottya

Regionális hozzárendelés: Evangélikus Hittudományi Egyetem

::Nyomtatható változat::