Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Hazánk területéről részleges napfogyatkozásban gyönyörködhettek március 29-én mindazok, akik felett nem volt borús az égbolt. Ez a puszta hír juttatta eszembe Nagy Ernő Miklós tekintélyes alakját, akit a győr-nádorvárosi gyülekezetben ismertem meg. Vele ültem le beszélgetni, és szavai azért kapnak különös hangsúlyt, mert harmincöt éves korában elveszítette szeme világát. Élete passiója pedig éppen egy napfogyatkozással kezdődött…

–1932-ben születtem Öttevényen. Édesapám gondnok volt az ottani fiókgyülekezetben – kezdte feleleveníteni élettörténetét Miklós bácsi. – Négyen voltunk testvérek. Én a háború után, 1949-ben Gyenesdiáson egy hitmélyítő ifjúsági konferencián jutottam hitre. Előtte, 1948-ban volt nálunk Öttevényen egy evangélizáció. Akkor kezdtem autodidakta módon harmóniumozni, és egészen 1953-ig én voltam a kántor. Ezután Budapestre, a műszaki egyetemre kerültem, ahol okleveles villamosmérnökként végeztem. A diploma megszerzése után Győrben, a szerszámgépgyárban kaptam munkát. Megnősültem, majd néhány évig az építőiparban is dolgoztam, de mivel az – szó szerint – nagyon mozgalmas munkaterület volt, elmentem onnan. A megye energetikusa lettem, a víz- és gázszolgáltató vállalatok felügyelete tartozott hozzám.

– Ezek az évek az energiaszektort is mozgalmas munkaterületté formálták… Hogyan alakult az egyházzal való kapcsolata és a hitélete?

– A győri lelkészek jártak ki az öttevényi fiókgyülekezetbe, így mindegyiket személyesen ismertem. Amikor 1962 májusában Nádorvárosba költöztünk, Kovács Géza lelkész hívott a gyülekezetbe tisztségviselőnek. Az istentiszteleteket rendszeresen látogattam, annak ellenére, hogy ez akkoriban egy állami hivatalnok esetében nem jelentett jó pontot. Amikor aztán rokkanttá nyilvánítottak, szorosabb kapcsolatba kerültem Géza bácsival. 1973 körül lettem presbiter. 1978-ben pedig meghívtak a gyülekezeti énekkarba.

– Mi vezetett oda, hogy életerős fiatalemberként nem élhetett teljes értékű életet? Hogyan kezdődött élete passiója?

– Lassan elveszítettem a szemem világát. A jobb szemem minden bizonnyal akkor károsodott, amikor 1954-ben a napfogyatkozást nem megfelelő szűrőüvegen keresztül néztem. A bal pedig 1967 nyarán, amikor a Balatonban játék közben nekipattant a labda, és retinaleválás történt. Négy év alatt teljesen megvakultam. 1972-ben Essenbe kerültem egy szemklinikára, ahol akkor már lézerrel gyógyítottak. De akkor már túl késő volt…

– Hogyan tudott megbékélni ezzel az állapottal?

– Akkor harmincöt éves voltam. Addig tanultam, komoly szakmai gyakorlatot szereztem, addig a vetés ideje volt az életemben. Ezután jöhetett volna az aratás. De kettétört ez az életpálya. A gyermekkori vallásos környezet sokat segített sorsom elhordozásában. A szemklinikán volt egy hívő ápolónővér. Szívesen beszélgetett, ha olyan emberre talált, aki nem utasította el az ő vigasztalását. Ő is segített. Abban a két évben bizony voltak „csúnya gondolataim”, ez kemény időszak volt az életemben. Később a vakok szövetségében huszonnégy évig voltam megyei titkár, ahol volt elődömtől – a háború alatt megvakult Gyenge Imrénétől, a későbbi ausztriai református püspök édesanyjától – is sok megerősítést kaptam. Megtanultam a vakok írását, nem szakadtam el a betűtől. Túl tudtam magam tenni a fizikai vakságon, és lelki szemeimmel megláttam, hogy hol van az igazi orvosság, és ki az igazi gyógyító. Az egyházban is egyre több dolgom lett. Ma is igyekszem minden hitmélyítő alkalmon részt venni.

– Gondolom, felesége is ön mellett állt.

– Feleségem akkor is sokat segített. Sajnos nem születhetett gyermekünk. Néhányszor úgy tűnt, hogy Isten megajándékoz minket gyermekkel, de miközben ő veszélyeztetett várandósként többször volt kórházban, az én állapotom is egyre rosszabb lett. Engem ezalatt tizenötször operáltak. Így végképp le kellett mondanunk a gyermekvállalásról…

– Jézus példázatokban beszélt egy másik világról, Isten országáról. A vakok világa jellemezhető emberi szavakkal?

– A mélyebb gondolatokat leginkább versekben lehet kifejezni. Ha lezárul ez a világ előttünk, kinyílik a másik világ bennünk. A vakoké más világ, mert itt mások a súlypontok, amelyek érzékennyé teszik az embert. Ez egy finomabb világ, de nem úgy, hogy mimóza lesz az ember. Kérdés, hogy az viseli-e el jobban a vakságot, aki születése óta vak, vagy az, aki ismeri mind a két világot. Én ismerem mindkettőt, bár kopik az emlékezet.

Az tévhit, hogy a vakoknál kifinomul a hallás, a szaglás, a tapintás… A látás az agyat nagymértékben leköti azáltal, hogy a külvilágból érkező információ 80-85%-a a szemünkön keresztül jut el hozzánk. Én például a fülemre hagyatkozva megyek át az úton, de nem a kereszteződésben, mert ott mindig áll egy autó, amelynek a hangja megzavar. A két kereszteződés között gyakorlatban használom a Doppler-effektust; érzékelem, hogy jön az autó, vagy megy. Sokszor én mondom meg a kísérőmnek, hogy most mehetünk, mert nem jön semmi. Akkor vagyok megzavarva, ha fúj a szél, és zizegnek a levelek. Tehát csupán arról van szó, hogy a vak ember a többi érzékszervét is kihasználja.

– Mit jelent ön számára a gyülekezet?

– Én sokat olvastam. Szép könyvtáram van. Most számítógépet használok. Kifejlesztettek egy olyan programot, amely mindent elolvas nekem, ami a képernyőn van. Ezen keresztül is hallgatok igét, igehirdetéseket. A rádióban is lehet hallgatni istentiszteletet; ez kényelmi szempontból jó, de aki járt már hangversenyen, az tudja, hogy élőben mennyire más hallgatni a zenét. Ahhoz, hogy az ember hitben éljen és megmaradjon, a régi, sokak által hangoztatott háromlábú „szék” szükséges: az igehallgatás, az imádkozás és a közösségi élet. Ha ebből bármelyik láb hiányzik, akkor az a hitélet inog. Mindig társaságszerető ember voltam, és az vagyok ma is. A vakság sok mindentől megfosztott, de a gyülekezeti és lelki élettől nem. Van egy vezérgondolatom: a gyülekezet gondjainak megoldását elsősorban a lelki életének megerősítésén keresztül lehet véghezvinni. Presbiterként is mindig ennek megvalósításáért küzdöttem.

– Szenvedéssel teli az életútja… Van-e oka a hálaadásra?

– Minden reggel hálát adok, hogy felébredhettem, hogy nem fáj semmim. Mindig hálát adok azért, ha valami úgy sikerül a nap folyamán, ahogyan elgondoltam, bár hittel vallom a Miatyánk harmadik kérését: legyen meg az Isten akarata az én életemben. Ő minden bizonnyal így látta jónak.

– Hogyan tekint vissza eddigi életére?

– Ha nem ér engem ez a baleset, akkor talán magasra juthattam volna a világi hivatásomban. Ugyanakkor az a lelki békesség, amely ma bennem van, nem biztos, hogy megvolna. Nincs miért háborognom, úgy érzem, valahol jól irányítják a sorsomat…

Menyes Gyula

::Nyomtatható változat::