Keresztény szemmel

Pásztornapló

Hozzászólás a cikkhez

Február 25-én, szombaton programokban gazdag napot tartottunk egyházközségünkben. Reggel kilenckor a szokásos módon kezdődtek a hittanok, annyi különbséggel, hogy ez alkalommal a szülőket is meghívtuk, hadd lássák, mivel fárasztjuk gyerekeiket, és hogy ők mivel fárasztanak minket. Az utána következő konfirmációs órán pedig a tizenöt főből álló mentori csoport tagjainak vezetésével egyesével-kettesével vonultak külön a konfirmandusok, hogy elmélyültebben beszélgessenek valamelyik leckéről. Ebben a csoportban munkálkodott Évi és édesapja is. Az óra végén imádsággal bocsátottuk útjukra a gyerekeket. Hirdettem, hogy a délutáni farsangi összejövetelekre visszavárjuk őket.

Két órától valóban újra megtelt a terem. Elsősorban a baba-mama klub tagjai, fiatal édesanyák és gyerekeik érkeztek, ezúttal fiatal apák és nagyszülők kíséretében. Mindegyikük beöltözött valami bájos jelmezbe. Fényképeket készítettem róluk, és még az alkalom közben ki is nyomtattam őket, hogy hazavihessenek valami emléket. Eközben a gyülekezet fiataljai tombolát árultak, nevetgéltek. Évi ekkor is itt volt. Egy fiatal hölgy tartott nagy sikert arató táncházfoglalkozást a picinyek és szüleik részére. A magnó kapcsolgatásában Évi is segédkezett. Délután négy és öt óra között lassan elkezdődött a váltás. A kicsi gyerekeket hazavitték, és közben érkeztek a nagyobbak és a felnőttek.

Ezen a délutánon üzemeltük be a frissen vásárolt erősítőt és hangfalakat, így a zenéhez már nem kellett kölcsöncuccot kérni. Fokozatosan emelkedett a hangulat. Fiataljaink már az ezt megelőző két hétben szinte minden nap együtt voltak, és készítették az oroszlánsörényt Ildinek, a felfújt lufiból álcázott 1500 kg-os súlyzót, amit majd Évi mint erőművész emelget, Petya vasutas kabátot kért kölcsön, Norbi mint főszervező félbevágott pingponglabdából készített Simpson Family szemekkel röhögtetett minden közelébe kerülő embert. Ági bűvésznek öltözött, Zsolti pedig a Mikulás-jelmezhez még krampuszszarvakat is öltött. Még nekem is készítettek egy kartoncilindert, így vénségemre sem éreztem kívülállónak magam. Nem tudom, a tényleges buli hány órakor kezdődött, de végig nagyon jól éreztük magunkat. A jelmezes bemutató után körülbelül nyolc órától nagyban nyomtuk a táncot.

Böjt előtti utolsó nap, ami még farsang. Tizenhárom és ötvenöt év közötti férfiak és nők, körülbelül negyvenen, ötvenen töltöttük együtt ezt az estét felhőtlen jókedvben. Gátlásaink okafogyottá lettek, mivel itt senki nem röhögte ki a másikat, milyen esetlenül mozog. Élveztük a mókát. Közben fotózgattunk is. Utólag is csak ámulok azon, hogy itt igazán megtapasztalhattuk, milyen az, amikor nincsenek gyanús idegenek, gyerekeink nincsenek drogveszélynek kitéve, és senkit nem fojtogat a cigarettafüst sem. Egymástól távol eső nemzedékek mulattak önfeledten. Tánc közben jegyző asszonnyal megbeszéltünk néhány szolgálati témát is, de ez nem rontotta el a hangulatunkat. Évi és Ildi is többször megizzasztott, pedig Petya és Norbi sem sokat pihent.

Éjféltájban szépen összepakoltunk a teremben. Ez is játszva történt. A zene még szólt, miközben felsöpörtük és felmostuk a padlót. A székeket sorba raktuk a vasárnapi istentiszteletre. Legvégül a hangfalak is nyugalomba vonultak. A vidám társaság szétszéledt. Évi, Petya, Ildi és Norbi maradtak utoljára, és ők együtt indultak hazafelé, mivel közel laknak egymáshoz. Teljesen nyugodt voltam. Két harmincéves férfi kísér hazáig két csaknem tizennyolc éves nőt. Miután kikísértem őket, és bezártam utánuk a kaput, Andrással, az idei tanévben gondjaimra bízott hatodéves gyakornokkal euforikus hangulatban beszélgetni kezdtünk erről a csodálatos napról.

Már épp készültem bemenni a lakásba, hogy nyugovóra térjek, amikor megszólalt András telefonja. Én is hallottam Norbi kétségbeesett szavait: „Évit és Petyát elütötte az autó. Mentőt már hívtam. Szóljatok Évi szüleinek, mert fejből nem tudom a számukat. Petya szüleinek majd én szólok.”

Talán tíz perc is eltelt, amíg az asztal mellé roskadva a fejemet fogva kétszer is megkértem Andrást, hogy hívja vissza Norbit, mégis mi történt, mit mondjak Évi szüleinek. Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, és nagyon nehezen végül felvettem a kagylót. Elbúcsúztam Andrástól, és mivel az este során megittam pár sört, gyalog a kórházba indultam. A sebészet előtt ott állt a két mentő. A folyosón Petya szüleivel találkoztam. Kiderült, hogy Évi szülei hozták őket is be kocsival. Majdnem szemben laknak ugyanis egymással. Megtudtam tőlük, hogy Évit már röntgenre és CT-re vitték, és azt is, hogy a balesetkor elvesztette az eszméletét, és nem tért magához. Csakhamar Petyát is kitolták egy hordágyon. Mentünk utánuk a röntgenosztályra. Közben hallottam, hogy Petya beszél. Némileg megnyugodtam. Onnan egy emelettel feljebb az intenzíven találkoztam Évi szüleivel. Bőgtem. Évi édesapja felajánlotta, hogy hazavisz kocsival. Mondtam, hogy meg akarom várni, amíg valami biztatót hallok róla. Egyszer csakugyan kinyílt az ajtó, és egy orvos elmondta, hogy a koponyasérülés a legsúlyosabb, de azért nem kell a legrosszabbra gondolni.

Hazamentem. Másnap az istentiszteleteken imádkoztam a fiatalokért, és őszintén azt hittem, hogy mindketten meggyógyulnak. Vasárnap délután biztató híreket kaptunk. Petyát hat órán át műtötték. Mindkét lába és egyik keze tört el, de sikerült helyreállítani. Évi állapotát is kielégítőnek tudtuk. Izgatottan vártam a hétfő reggelt. A telefonomon egy SMS arról szólt, hogy Petya a műtét után magához tért. Nyugodt voltam. Nem sokkal később Norbi telefonált, hogy valami nagyon rossz hírt hallott Évivel kapcsolatban. Ekkor valami megszakadt bennem, de még tiltakoztam, és arról győzködtem magam, hogy csak vaklárma. Ekkor azonban Petya édesanyja hívott síró hangon, hogy tényleg igaz-e Évi halála. Ekkor már kezdtem rosszul lenni. Még le sem tettem az egyik telefont, amikor csörgött a másik, hogy Évi szülei valóban nemsokára hívni fognak. Forgott velem a világ.

Megcsörrent a mobilom, és Évi édesapja valóban azzal a hírrel keresett, hogy a lánya meghalt. Mászkáltam a lakásban, bőgtem, becsapottnak éreztem magam. Norbi telefonja segített, hogy önsajnálatomról elterelődjön a figyelmem. Azért hívott, hogy tudassa velem, elmegy Ildiért az iskolába. Ildi a szomszéd városba jár iskolába. Mondtam Norbinak, hogy kiállok a kocsival, legalább valamennyire megnyugszom, amíg vezetek. Esett a hó, óvatosnak kellett lenni. Elmentünk Ildiért. Hazavittük. Kora délután megérkeztek Évi szülei, bátyja és keresztszülei, akik szintén ott voltak vele végig a kórházban. Megint bőgtem, és nagyon szégyelltem magam előttük. Magamat vádoltam, hogy talán ha előbb hazaküldöm Évit, nem történt volna vele mindez. Ők azonban újból biztosítottak arról, hogy nem tartanak felelősnek a történtekért.

Nem mintha ez megnyugtatott volna, de csak ezután tudtam meg, hogy a gázolás valójában járdán történt. Egy lakott területen 130 km/h sebességgel, a csúszós, havas-esős úton erős ittas állapotban közlekedő gépkocsivezető kisodródott a kanyarban, és felhajtott a járdára. Miután teljesen megsemmisítette egy ház kapuját és kerítését, a ház sarkáról pattant vissza, és ekkor sodorta el Évit és Petyát. A mögöttük pár méterrel gyalogló Norbi még elrántotta maga mellől Ildit, majd meglepetten vette észre, hogy kettejük közül egyiküket sem gázolta el az autó, hanem elhúzott mellettük.

Másnap egyes „újságok” azt írták, hogy Petya lábát amputálni kellett. Elterjedt az a hír is, hogy mindketten meghaltak. Éviék háza előtt hiéna módjára jelentek meg bizonyos „újságírók”, akik a gyanútlanul ajtót nyitó édesanyának azt a kérdést szegezték, miért engedték el ilyen későig a lányukat otthonról. Voltak, akik tudni vélték, hogy valójában a szülők a felelősek a tragédiáért, vagy Isten büntetését látták az eseményben, merthogy nem kellene diszkóba járniuk a fiataloknak. Erről ne többet, mert méltatlan még megemlíteni is.

A következő héten majdnem minden este összegyűltünk a gyülekezeti teremben. Sírtunk, imádkoztunk, gyertyát gyújtottunk. A szombati ifjúsági órára eljött Évi osztályfőnöke, fél osztálya és igazgatónője. Meg tudtuk beszélni, hogy a temetésen mikor következnek az emlékbeszédek. Vigasztalgattuk egymást. Közben Petyát is látogatták, látogattuk. Hála Istennek, javul az állapota. Mindkét törött lábát és a törött csuklóját is összerakták. A Szélrózsán már szeretne velünk együtt ott lenni. Már csak Évi miatt is, aki annyira készült rá.

A temetésen rengetegen voltak. Egészen megdöbbentő és csodálatos volt hallani, amint Évi legjobb barátnője, egy tizenhét éves gimnazista lány, aki még csak nem is tartja magát különösebben vallásosnak, úgy hirdetett evangéliumot, hogy bármelyik képzett lelkész tanulhatott volna tőle. Ugyanígy hallgattam igazgatónője beszédét is. Annyi szeretetet, részvétet és kedvességet tapasztalhattunk meg ezekben a napokban, mint azelőtt soha.

Most is úgy érzem, hogy ez csak egy rossz vicc, és végre vissza kellene zökkennünk a megszokott kerékvágásba, de ez már soha többé nem lesz. Évit hiába várjuk a szombat délutáni ifiórákon. Nézegethetjük a fényképeit, feleleveníthetjük a vele kapcsolatos élményeinket, nevethetünk a közös videofelvételeken, de ő már nem jön közénk úgy, ahogy azelőtt. Mi kerülünk napról napra közelebb hozzá. Ez a tudat pedig minden nap fájni fog. Mert nagyon hiányzik. És mert annyira hihetetlen. Sose hittem, hogy ebben a városban, ahol mindössze ötödik éve élek, lesz egy sír a temetőben, amelyhez rendszeresen kijárok majd. Közeli hozzátartozóm nyugszik itt. És nagyon igazságtalannak tartom, hogy neki csak tizenhét év jutott, még ha bizonyos is vagyok benne, hogy ő már jó helyen van. Az a darab, ami a szívemben van belőle – meg a hiánya –, mindig fájni fog.

Magyarázatot nem keresek, tanulságot sem tudok belőle levonni. Akinek vannak válaszai erre, azt irigylem legkevésbé. Legyen Isten irgalmas hozzá. Évivel együtt valami fontosat mondtunk ki tetteinkkel ezen a végzetes balesetet megelőző estén: élni jó, az élet szép. Ennél többet nem akarok tudni. De kevesebbet sem. És ha valaki matematikai precizitással bebizonyítaná nekem, hogy a feltámadás evangéliuma semmi egyéb, mint becsapás, akkor sem tudnék és nem is akarnék mást hinni.

Így meg, hogy igaz, pláne nem.

Bartha István

::Nyomtatható változat::