A vasárnap igéje

HÚSVÉT MÁSODIK NAPJA – Lk 24,13–35

Hozzászólás a cikkhez

Csodálatos és vigasztaló átélni – a szent ige segítségével –, hogy Jézus nem hagyja el övéit. Megmondta híres példázatában is, hogy utánamegy az elveszettnek, és megmenti. Itt két tanítványnak ment utána. S ez a jézusi szeretet, törődés nagyon is vigasztalhat, bátoríthat minket is. Jézus éppen úgy, mint hajdan, most is keres és megtalál bennünket, ahogyan ez az emmausiakkal is történt. Az emmausi tanítványok helyébe képzelhetjük magunkat, s talán még hasonló lelki élménytartalomról is beszámolhatnánk, mint amit ők cipeltek.

Tanítványi elődeink rémséges napokon mentek keresztül. Csütörtök éjjeltől „aznapig” a rémségek és borzalmak alig két napja volt mögöttük, és lelkileg összetörten, hitefogyottan, reménytelenül bandukoltak hazafelé. Rémséges napok. Amikor aggódva nézzük a szeretett hozzátartozó egyre rosszabbodó betegségét, halálos küzdelmét… rémséges napok. Nekik még rosszabb volt. Csodálatos és felemelő volt a jeruzsálemi bevonulás, az ujjongás, a lelkesedő, hatalmas tömeg, amelyben sokan még a felsőruháikat sem kímélték, és zengett a hozsánna, és zúgott a halleluja, mindenki határtalanul vidám volt.

Nem is tűnt fel nekik, hogy az ujjongó sokaság kellős közepén vagy majdnem az élén az Úr Jézus szótlanul, hallgatagon ül a szamár hátán. Nem integetett a hozsannázó tömegnek, ahogy a cézárok szokták a diadalkapun áthaladva, tüzesen táncoló paripák vontatta díszes kocsin ülve. Csütörtökön késő este vált komorrá a hangulat. Valami fontos történt a kenyérrel és a borral, ám ekkor még énekeltek is a tanítványok. De éjfél után… az szörnyű volt. S onnantól kezdve rémálom az egész. Jézust elfogják, kihallgatják, vádolják, rágalmazzák, leköpik, ütik, kigúnyolják, tövissel megkoronázzák, bíborpalástot dobnak az egy merő sebbé vált testére, és viheti a keresztet.

Elmúlt a félelmetessé vált ünnep, ők ketten nem akartak tovább a zárt ajtók mögött reszketni arra várva, hogy mikor töri rájuk az ajtót a templomi titkosszolgálat, és esetleg őket is elrángatják a kínos keresztig. Bár a reménység színhelye volt, de menjünk innen. Emmausban biztonságosabb lesz, mégiscsak hatvan futamnyira van Jeruzsálemtől, ott talán békén hagyják az embert.

Mentek hazafelé a Jézus-élmény hatása alatt, de nem értve a kereszt borzalmát. Egymás közt tanakodtak, sőt vitatkoztak egymással. Vitték lelkük nagy gyászát, bánatát, komor tekintetük már csak visszafelé fordult, a múltban találva némi szépséget és reményt. A jelen és a jövő halott. Vissza Emmausba, ledaráljuk életünk hátralevő részét, felbukunk, eltemetnek, és a földön és a kozmoszban nem történt semmi, legfeljebb elszárad egy-egy virág, és olykor kihuny egy csillag. Bandukolunk, sokszor nem is tudjuk, hogy merre, csak menni kell.

Nem vették észre, hogy melléjük szegődött Jézus. S talán a legfontosabb szent lecke itt kezdődik: megyünk… leszegett fejjel, lógó orral, visszafelé pillantgatva, reménytelen lélekkel, és mindez annyira fáj, annyira megbénít, hogy nem vesszük észre a mellénk szegődő Jézust! Pedig Jézusnak még szelíd humora is van: mégsem kellene dolgainkat, életünket annyira tragikusan felfogni. Jézus kérdésére, hogy mi a beszélgetésük témája útközben, Kleopás értetlenkedve feleli: mi is lehetne más, mint az, ami az elmúlt napokban történt Jeruzsálemben. S a nagyon is érintett Jézus, az egyetlen főszereplő kedvesen megkérdezi tudatlanságot mímelve: „Mi történt?” S ők elmondják: „Pedig mi abban reménykedtünk…” De mindennek vége. Jézus meghalt. Kész, vége, és nincs tovább. Már csak az okoz némi zavart, hogy néhány asszony kora hajnalban nem találta a sírban a holtestet. Hát még ez is. Nem elég, hogy brutálisan kivégezték, de még a holttestét sem hagyják békén, ennyi tiszteletet pedig igazán megérdemelne. A drágán beszerzett illatszerek is feleslegesnek bizonyultak, nem volt holttest, amelyet megkenhettek volna.

S most az úton, mellettük ott van Jézus, de még mindig nem ismerik fel fájdalmuk nagysága miatt, pedig az ismeretlen útitárs „balgáknak” nevezi őket lelki vakságukért. Rest a szívük, mint sokszor a mienk is: mert minden ott van az igében, de mi mégsem értjük, látjuk, hisszük.

Lassan este lesz – mint az élet országútján is –, és döntő dolog, hogy felismerjük-e Jézust a kenyér megtöréséről az Úr szent vacsorájának szentségében. Hevülő szívvel hallgattuk-e életünk útján az igét? Mert akkor igazán eljön a szent pillanat, hogy az úrvacsora szentségében is vele találkozunk! Lehet, hogy életünk útján beesteledik, mire igazán felismerjük őt, de az a fontos, hogy felismerjük.

Íme, egy nagyon fontos alapszerkezet: csalódottságuk ellenére is Jézus dolgával foglalkoztak tanítvány elődeink. Jézus a vele foglalkozókhoz csatlakozik, és megszólal az ige, és hevül a szív, és egyszer csak eljön a látás: találkoztunk vele. S ez lesz a mi igazi feltámadásunk!

Ribár János

::Nyomtatható változat::