A közelmúlt krónikája

Hozzászólás a cikkhez

Mikor a választási fordulókat megelőző napon a parlamenti mandátumokért tülekedő pártok kampányzaja hirtelen abbamarad, és töprengve keressük a „merre tovább, mi miért?” kérdéseire a választ, elsőként közösen megélt történelmünk kulcseseménye, a(z úgynevezett) rendszerváltás jut eszünkbe.

Ne tessék attól tartani, hogy ismerem a „titkot”. Csak azt sejtem, hogy a „hivatalos verzió” egyre inkább tarthatatlan. Komoly politológiai, közgazdászi, közírói erőfeszítések történnek, hogy megfejtsék annak a helyzetnek a lényegét, amelyben élünk. A rendszerváltás fedőnevű kísérletét, melynek nemcsak szemlélői, de részesei – és ha nem vigyázunk, kárvallottjai – is vagyunk.

A helyzet nehezen áttekinthető: a nyilvánosan hozzáférhető információkon kívül szükség van egy adag „valóságérzékre” is. Ám az ezeken át leszűrhető kép is töredékes, elmosódó árnyakat, homályos körvonalakat fog adni, korántsem lehet „hirtelen megvilágosodásban” bízni. Csak a bizonytalanság a biztos – lehetne mondani. Azt mindenesetre tényként és adottságként kell elfogadnunk, hogy a rendszerváltás „hivatalos tálalása” és a tapasztalt valóság között szakadék tátong.

Talán valakik valahol nem is akarják, hogy tisztán lássuk a folyamatokat? Volnának, akik szilárdan őrzik a titkot, de még a velük szemben álló „titoksejtők” is tartanának a közvélemény felvilágosításától, mondván: az igazság napvilágra hozatalának beláthatatlan következményei lehetnek? Vagy inkább objektív okai vannak, hogy nem látunk át a dolgokon? Kétségtelen, hogy a nyugati politológiai szakirodalom kezdettől hangsúlyozza, hogy a kelet-európai rendszerváltás előzmények nélküli, valójában sem Keleten, sem Nyugaton nem voltak rá felkészülve. Talán mindegyikben van igazság.

Felmerülhet persze, hogy egyáltalán miért „kínozzuk” magunkat olyan kérdésekkel, amelyekre a választ talán jobb nem is tudni. Nos, azért, mert a tisztánlátásra való törekvés a nyomorúságunkból való kilábalásnak az egyik legfontosabb feltétele.

A magyarországi rendszerváltásnak persze van történelmi előzménye. A magyar társadalom 1989-ben nem „nulláról indult”. Miért van például az, hogy a volt demokratikus ellenzék és a pártállam utódai olyan békésen és oly nagy egyetértésben kormányozgatják hazánk sorsát? (Mi is van a Csurka által találóan „apák és fiúk”-nak nevezett jelenség mögött?)

A hetvenes-nyolcvanas években az eliten belül is megindult a gondolkodás, a helyezkedés. Az 1968-as prágai tavasz, majd az 1980–81-es lengyelországi események, a Szolidaritás mozgalom megfojtása egyértelművé tették, hogy a rendszer nem reformálható, de nem is tartható fenn. Valamilyen „rendszerváltásféle” kezdett a levegőben lógni – mondhatnánk, ha ez nem volna képzavar.

A felszínen a nyugati kapitalizmus felé tett óvatos sasszékat érzékelt a közvélemény, a Világbankhoz való csatlakozást, de ugyanakkor tudomást szerezhetett az adósságcsapdáról, és tapasztalta az életszínvonal csökkenését is. Ezt elfedte a Nyugat által követelt nyitás; minden évben egy-két fokozattal enyhült a pártállami elnyomás. Az anyagi gondokat így jótékonyan eltakarhatta a fokozatos reform érzete.

Az évtizedekig uralkodó szovjet pártfőtitkár, Brezsnyev utódai rövid ideig ültek a székükben; Brezsnyev halála után nem sokkal – máig feltáratlan módon – meghalt Andropov, majd a helyére megválasztott Csernyenko is, míg végül megtalálták „korunk hősét”, aki Gorbacsov képében érkezett. Az új keleti „Mikulás” zsákjában volt minden jó: nyíltság és átépítés („szovjet” nyelven: glasznoszty és peresztrojka).

A nyolcvanas évek második felében vigyázó szemünket a nagy keleti testvérre vetve araszoltunk kis magyar átalakulásunk eseményein keresztül a rendszerváltás felé: ezt a folyamatot az 1985-ös monori tanácskozás, a demokrata fórum 1987-es megalakítása, majd 1988–89-ben további ellenzéki szervezetek színre lépése jelezte.

A máig is „uralkodó” hivatalos verzió szerint a rendszerváltás az ég – vagy tetszés szerint a természet – ajándéka volt, magyarázat és előzmények nélkül ereszkedett alá az égből – de sajnos nem a szegény rab kelet-európai népek szabadítására. A rendszerváltás óta hivatalos verzió azt sugallja, hogy az 1990-es első „szabad” választástól 2004-ig, az Európai Unióba (ebbe a „földre szállt Kánaánba”) való bebocsáttatásunkig országunk története szinte a „szocializmus építésének” korszakai szerint halad.

A korábbi bűvszavakat demokráciára és piacgazdaságra kellett kicserélni, és az alapok lerakása után már következhet is fejlett polgári társadalom építésének szakaszába való belépésünk. Tulajdonképpen nincs is itt probléma, igazából boldognak kellene lennünk…

Valami azért kezdettől feltűnő volt: a nekünk mondottak és az általunk tapasztaltak között nem volt mindig „összhang”. Sőt. Szociális piacgazdaság címén soha nem látott társadalmi elszegényedésben, lecsúszásban van részünk. Kapitalizmus címén a pártállami elit saját zsebébe privatizálta a nemzeti vagyon nagy részét. Demokrácia címén az előző rendszer ideológusai tanítanak immáron az új dalra. A lényeg, hogy még mindig ők minket. Mindennek meg kellett hát változnia, hogy semmi ne változzon?

Vagy azért ez mégis túlzás, mégis történt valami – egy alternatív, új társadalom is megindult a szerveződés, fejlődés útján? Amely, ha lassan, kezdetben bizonytalanul is, de egyre erősödve próbál teret és lehetőséget találni, hogy beleszóljon saját sorsa alakulásába. Mi lesz ennek a kimenetele? Hosszú menetelés után majdcsak elérünk a célhoz, vagy egy helyben forogva megmarad röghözkötöttségünk, örökös jobbágyságunk? Eleve elrendeltetett, hogy a vagyona és kapcsolati tőkéje révén felemelkedett új arisztokrácia tartson a kezében mindent? Lehetünk-e élesztő kovász, a morális, szellemi és anyagi megújulás kiindulópontjai, vagy erre kevés az esély?

Egyáltalán tőlünk függ-e a saját sorsunk, vagy alapvetően külső, nagy erők határozzák meg lehetőségeinket, és mi csak a kényszerek szűkre szabott ösvényére szorítva botorkálhatunk? Nincs biztos válaszom, csak azt tudom: a reményt nem adhatjuk fel, a kiút keresését nem szabad abbahagyni!

Czenthe Miklós

::Nyomtatható változat::