Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának Szociáletikai Bizottsága a fenti címmel egy összefoglaló tanulmányt készített. E munka célja az volt, hogy rövid terjedelemben, de komoly bibliai, történelmi, teológiai és praktikus szempontokat figyelembe véve eligazító segítséget nyújtson mindazoknak, akiket e témakör érint vagy érdekel.

Nyilvánvaló, hogy különböző helyzetekben ez a kérdéskör más-más hangsúlyokkal jelentkezik. Másként áll elő kritikus társadalmi válságok idején, történelmi sorsfordulók alkalmával, új egyház vagy új állam kialakulásának korában, helyi, országos vagy kontinentális képviselőválasztások idején, gazdasági konjunktúra és gazdasági válság korában vagy egy nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak mondható történelmi periódusban.

A tanulmány összeállításában fáradozó teológusok – Fazakas Sándor, Benke György, Bóna Zoltán (református), Reuss András, Béres Tamás, Orosz Gábor Viktor (evangélikus), dr. Szirtes András (baptista), Kalota József (ortodox) – arra törekedtek, hogy tanulmányuk olyan alapvetés legyen, amely e kérdéskör értelmezésének, taglalásának minden helyzetben kiindulópontja és vezérfonala lehet. A tanulmányt a bizottság benyújtotta az ökumenikus tanács elnökségének. Az elnökség helyénvalónak tartotta, hogy e szöveg az ökumenikus tanács honlapján és a Theologiai Szemle hasábjain teljes terjedelmében, hetilapjainkban pedig – a helyszűke miatt – szemelvényekben a széles nyilvánosság rendelkezésére álljon. Az alábbiakban ez utóbbinak teszünk eleget. (Bóna Zoltán, a MEÖT főtitkára)

Az Ószövetség a királyság minden szakrális legitimációja mellett elutasítja a politikai hatalom isteni jellegét, de eszközként tekinti azt az emberi együttélés rendjének fenntartására. Az Újszövetség szintén nem beszél egységes „államtanról”, csupán a keresztényeknek mint polgároknak a politikai hatalomhoz való viszonyáról. A Róm 13,1–7 vagy az ApCsel 5,29 klasszikus locusai a földi hatalmasságok igényeit az Istennek való engedelmesség követelményével korlátozzák. (…) Jézus eligazító szavai az adógarasról (Mt 22,21), az ő országának nem e világi jellegéről (Jn 18,36), az uralkodás és a szolgálat ellentétéről (Mk 10, 45) nem az isteni és a császári hatalom egybekapcsolását vagy egyenrangúságát támasztják alá, hanem arra hívják fel a figyelmet, hogy az egyház is és az állam is csak akkor teljesítheti küldetését, ha nincsenek egymással szerves kapcsolatban.

Történelmileg nézve ez a kapcsolat soha nem volt feszültségektől mentes. Az egyház gyakran ki volt téve a kísértésnek, hogy annak megfelelően keresse a helyét a világban, ahogyan a társadalom vagy az államhatalom tekintett rá. Ez történelmileg két szélsőséget mutat:

(1) Vagy bizalmatlanul tekint az állam az egyházra, aminek következménye a türelmetlenség, az egyház által képviselt értékek nyilvános negligálása, az egyház társadalmi-gazdasági ellehetetlenítése egészen az egyházüldözésig menően, azért, hogy az állam minél előbb megszabaduljon a „kényelmetlen-kritikus” idegen testtől. (…)

(2) Vagy pedig, mint kulturális-politikai „tényezőt”, az állam megpróbálja eszközévé tenni az egyházat saját ideológiai-világnézeti céljainak megvalósításához. (…) Történelmileg nézve viszont nem tagadható, hogy e két szélsőség között az egyház újra és újra igyekezett megtalálni a küldetésének megfelelő utat: egyrészt az Isten iránti feltétlen engedelmességben (ApCsel 5,29) nem hallgatta el az evangélium igazságát, másrészt törekedett szolgálni az ember és a köz javát a prófétai intelem értelmében: „Fáradozzatok annak a városnak békességén…, és imádkozzatok érte az Úrhoz, mert annak a békességétől függ a ti békességetek is!” (Jer 29,7)

Bűnbánattal és önkritikusan kell megállapítanunk, hogy egyházaink a múltban gyakran megpróbáltak hasonulni a világ szkémájához, nemegyszer az államhatalom eszközeit is igénybe véve a saját érdekek érvényesítésére vagy tagjaik fegyelmezésére. (…) A bibliai alapokra és közös hagyományainkra való eszmélkedés viszont újból megtaníthat arra, hogy az egyház és az állam az emberiség életének két különböző – vallási és polgári – megnyilvánulása. Mindkettő Isten uralma alá tartozik, és mindkettő – a maga eszközeivel – az ember javát kell, hogy szolgálja. De az egyház és az állam elkülönülő hatáskörei nem szembenállást jelentenek, hanem azt, hogy e hatáskörök kiegészítik és segítik egymást.

Egyház és állam szétválasztásának gondolata napjainkban gyakran uralja a politikai retorikát. A „szabad egyház szabad államban” elve az újkortól kezdve egyre inkább meghatározta a közélet alakulását és az ennek megfelelő egyházpolitika eszményét. Ezt azért is fontos tudatosítani, mert a sokat hangoztatott szeparáció nem az állam kezdeményezéséből, kényszer alatt kell, hogy megvalósuljon. (…) A kérdés nem az, hogy szükség van-e a szeparációra, hanem hogy mikor, minként, milyen feltételek mellett történjen. Ahhoz nem férhet kétség, hogy ahol az egyház az államtól vállal át (szociális, kulturális stb.) közfeladatot, ezt ugyanolyan anyagi feltételek és elbírálás mellett végezhesse, mint az állami szektor hasonló intézményei. Az egyház sajátos hitéletére nézve viszont leszögezhető: hosszú távon a szeparációt csak egy lelkiségében megújult egyház bírhatja el, amelynek tagjai nemcsak teherviselésre, de áldozatokra is képesek. Az egyház szervezeti reformja és lelki megújulása elválaszthatatlan egymástól.

A szeparáció nem akadálya, hanem feltétele az egyház és az állam jó együttműködésének.

Az európai társadalmak modernizációtörténete vészes ellentmondásosságot bizonyít. A társadalom egyfelől igényli a hagyományokon felülemelkedő, kötetlen, önmegvalósításra és önrendelkezésre képes egyének jelenlétét – másfelől éppen azokat a társadalmi intézményeket építi le és lehetetleníti el a pluralizmus és az értéksemlegesség jegyében, amelyek képesek lennének megadni az egyén kibontakozásának, értékítélete kifejlődésének kereteit. Ezért beláthatatlan következményekkel jár a történelmi egyházak morális tradícióinak relativizálása és a keresztény értékekkel szembeni semleges álláspont hangsúlyozása – jóllehet e kísértésnek maguk az egyházak sem képesek ellenállni. Az Isten előtti felelősségre való hivatkozás ugyanis nem vallási gyámkodást jelent a politika felett – de jelzi annak a szabadságnak a realitását, amely egyrészt megjeleníti az egyén méltóságának érinthetetlenségét, másrészt előfeltételét és egyben kontrollját is képezi a liberális jogállam működésének.

A keresztény egyházak jelenlétére és szolgálatára tehát nagyon is szükségük lenne az európai államoknak. (…)

(…) Az egyház akkor teljesíti prófétai tisztét, ha szükség szerint hangot ad a demokrácia eszményeivel való visszaélés elleni tiltakozásának, felemeli szavát az állam alkotmányos rendje érdekében, és nemcsak a régi igazságtalanságok felszámolását sürgeti, de lehetőségei szerint mindent megtesz az új igazságtalanságok elburjánzásának kivédése érdekében. (…)

Az egyház prófétai szava akkor hiteles, ha előbb Isten népét szólítja meg, még mielőtt a társadalomhoz szólna, hiszen akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon (Lk 12,48). (…)

Melyek legyenek az egyház prófétai szolgálatának mai szempontjai?

(1) Tudatosítani kell az egyház tagjaiban, hogy minden keresztény misszió és diakónia a társadalom elesettjei és áldozatai iránt mindaddig „csak szolgáltatás” marad, míg az egyház nem képes szembesülni az adott rendszer kihívásaival, és nem tesz meg minden tőle telhetőt a problémákat kiváltó okok megelőzésére.

(2) Az egyház prófétai szavának tartózkodnia kell a kultúrában és a médiában tapasztalható „prófécia” idegen hangjától, amely a kíméletlen leleplezésekben és a szenzáció hajszolásában érdekelt.

(3) Végül az egyház nem használhatja prófétai tisztét arra, hogy önmaga hitelét, társadalmi befolyását és erkölcsi tekintélyét biztosítsa a világban.

Az egyház akkor teljesíti őrállói tisztét hitelesen, ha közéleti megnyilvánulása, állásfoglalása és bizonyságtétele nem áll meg a kritikánál, hanem felmutatja a világnak a Jézus Krisztusban adott ígéret tartalmát, és felébreszti a reménységet Isten ítélete és kegyelme iránt!

A MEÖT Szociáletikai Bizottsága

::Nyomtatható változat::