Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Háromszázhetvenöt évvel ezelőtt halt meg a lützeni csatamezőn Gusztáv Adolf svéd király, a modern svéd hadviselés megteremtője, az európai protestantizmus történetének egyik legharcosabb és legeredményesebb egyénisége.

Győztes háborúkat viselt Dánia, Oroszország és Lengyelország ellen, ezáltal Svédország a Baltikum vezető hatalmává, európai nagyhatalommá vált. 1620-ban feleségül vette Brandenburgi Mária Eleonórát, az egyik legfontosabb német protestáns fejedelmi család sarját. Német hitsorsosaink ezért is látták benne biztonságuk zálogát a Habsburgokkal hitük megmaradásáért is folytatott harcukban. Csapataival 1630-ban avatkozott a harmincéves háborúba, egy olyan pillanatban, amikor a német protestáns erők már nem bírtak Wallenstein túlerejével.

1632-ben bekövetkezett halála nagy csapás volt a protestáns erőkre, de a tizenhat évvel később létrejövő vesztfáliai béke így is azt eredményezte, hogy a protestantizmus helyzete megszilárdulhatott szerte Európában. A fentiek alapján is érthető, hogy 1832-ben miért róla nevezték el azt a segélyszervezetet, mely a diaszpórában élő evangélikusok támogatását tűzte zászlajára.

Gusztáv Adolf harcos hite a mostani évfordulón számos megemlékezés témájául szolgál. A konkrét történeti elemzésen túl persze számos olyan általános érvényű kérdés is felmerül, melyek megvitatásához nem kell sem svéd, sem német illetékesség, magyar evangélikusként nagyon is megvan az elegendő saját történeti, közéleti tapasztalatunk.

Paksi találkozónkat követően e hasábokon többen is hivatkoztak a programfüzetbe írt soraimra, melyben a békétlenségnek a hamis kegyességgel való elkendőzéséről, ennek veszélyéről szóltam. Bevallom, annak idején kicsit félve írtam le azokat a sorokat, mert nem akartam ünneprontó lenni. Kételkedtem egyházismeretemben, azt gondoltam, hogy talán csak én nem látom a megbékélés valós esélyét, csak az én hitem kevés ahhoz, hogy belássam: a „Békesség néktek!” aktualitása minden más tematikai lehetőséget felülmúl.

A békesség eljövetelének szükségességét sosem vitattam, csupán abban nem voltam és vagyok biztos, hogy most nem olyan időket élünk-e, amikor Gusztáv Adolf koncepciózus, stratégiai harciasságára van elsősorban szükség, amely persze nem öncélú, hanem záloga a későbbi valódi megbékélésnek.

Tudjuk jól, hogy eleink tudatában nem volt olyan messze egymástól az egyházias jámborság és a sokszor véres küzdelmek világa. Hitük ereje kardjuk acéljának keménységében is megmutatkozott, melynek bizony százezrek estek áldozatul. Napjainkban távolabbra kell néznünk, ha ilyet akarunk látni; ma már fundamentalizmus, leginkább persze az iszlám fundamentalizmus az, ami – mutatis mutandis – évszázadokkal ezelőtt még Európa szívében is a hit dolgáért, az egyház befolyásáért való küzdelem volt.

A németországi rendezvénysorozat címe: „Békét teremt, vagy háborúságot szít-e a vallás?” A Gusztáv Adolfról szóló megemlékezések fő kérdése éppen az, ami minket is foglalkoztat: lehetnek-e az egyházak, lehet-e a mi evangélikus egyházunk a társadalmi méretű megbékélés előmozdítói, előmozdítója, vagy semmiben sem különbözünk más szervezetektől, és így a probléma, nem pedig a megoldás részei vagyunk?

Most még ugyan tombol a nyár, de a forró ősz előjelei már most is érzékelhetőek. Újra indul a vita az egyházfinanszírozásról, az ügynökkérdés kormányzati szinten is napirendre kerül, liberális barátaink profilkeresési kényszere nyomán pedig sokat hallunk majd arról is, hogy mennyire magánügy a vallás. Csak remélni tudom, hogy ezen az őszön sem egyenruhások, sem randalírozó civilek nem fognak helybenhagyni senkit. Küzdelem így is lesz elég, amihez hathatós érvekre, figyelemre, elszántságra és olykor talán ravaszságra lesz szükség. És persze arra is, hogy a magunk belső ügyeit legalább olyan fegyelemmel gondoljuk át, mint amilyen szigorral a külvilág dolgait figyeljük.

Csak néhány kérdés a sok közül: Jól gazdálkodunk-e egyházon belül, megteszünk-e mindent a hívek anyagi áldozatkészségének növeléséért? Ésszerűen működik-e egyházszervezetünk, tudnak-e püspökeink főpásztorként hatni, vagy csak programról programra rohannak? A gyülekezeti autonómia hangsúlyozása vajon nem csak mentségkeresés-e olykor, ha hiányoznak az esperesi, felügyelői vezetői ambíciók, kvalitások? Eleget törődnek-e lelkészeink a környezetükben lévő oktatási intézmények diákjaival és tanáraival, követik-e költözéseiket, lelki fejlődésüket?

Sorolhatnám még sokáig a kérdéseket kritikusan és persze önkritikusan, amiből tán kitűnik, hogy belső problémáinkat korántsem tekintem jelentéktelenebbnek, mint az össztársadalmi békétlenség megannyi megnyilvánulását. Ha békét akarunk hirdetni kint, akkor rendet kell teremtenünk bent. Ahogy Gusztáv Adolf csapatai is zárták soraikat; így lehettek sikeresek.

A közel négyszáz évvel ezelőtti véres küzdelmek módszerei ma már persze nem szolgálhatnak mintául. Jámborság és harciasság megfelelő arányának megtalálásában reménység szerint segítségünkre lesz a Gondviselés. Zárt sorokkal, de nyílt szívvel előbb jutunk el a valódi békességhez.

Prőhle Gergely

::Nyomtatható változat::