A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Május eleje óta szerveződik a dolog, jönnek a telefonok, a levelek: el kellene látogatni a magyar katonákhoz, találkozni kellene esetleg a helyi vallási vezetőkkel. A tervek és ötletek lassan kristályosodnak, az előkészítőktől a szállítások pontosítása igényli a legtöbb energiát. Oltásaim elegendőek, ruházat rendben, engedélyek megjöttek.

Az alapproblémák Afganisztánnal kapcsolatban a következők: a klíma magashegységi és sivatagos; sokféle nyelvet használnak; egy-egy településnek több neve is lehet; a latin betűs átírást bonyolítja a közvetítő nyelv saját helyesírása (angol vagy orosz); az általános biztonsági helyzet; a történelmileg – angol és orosz nagyhatalmi tervek által – determinált és generált, nemzetiségi, vallási és gazdasági szempontok miatt fennálló konfliktus; a három időszámítás – a keresztény, az iszlám és a perzsa – együttes használata.

A híradásokból sokak előtt ismert lehet az itt szolgáló nemzetközi kontingens, az ISAF, teljes nevén International Security Assistant Forces (Nemzetközi Biztonságsegítő Erők). Azt viszont szerintem kevesen tudják, hogy a Koránban – itt pedig a lakosság 99 százaléka az iszlám követője! – az Isa szó Jézus neve…

Kedd délután: felszállás Kecskemétről – 30 Celsius-fok, irány Hollandia. Addig egy AN–26-os szállító repülőgép viszi a csapatot, én egy szabadságról visszatérő csoport függeléke vagyok. Eindhovenben – alig 15 Celsius-fokot mutat a hőmérő, kellene a pulóver, de persze senki nem hozott – átszállunk a holland légierő nagy gépére: hátsó része úgy van berendezve, mint bármely utasszállító turistaosztálya. Az utaskísérők civil öltözékén, a névtáblán azonban rendfokozatuk is elolvasható. Naplemente előtt indulunk, terv szerint napkelte táján landolunk Kabulban.

Vacsora után nagyrészt félig alvó állapotban telik az idő. Egyszer csak hatalmas üvöltés… Egy holland katona kiabál: elmúlt éjfél, egy útitársnőnk ma ünnepli születésnapját – immár három perce –, el kellene neki énekelni a szokásos holland köszöntőt. Körülnézve látszik, nem mindenkinek a szívébe lopta be ezzel az ünnepeltet…

Megszólal a kapitány hangja hollandul; az órámra nézek, mely az otthoni idő szerint jár még. Terv szerint lenne még harminc percünk, a nap azonban a bal oldalon süt – lehet, hogy Pakisztán irányából közelítünk? Aztán pár perc múlva angolra vált a kapitány: homokvihar van Kabul felett, visszafordultunk. Ankarában szállunk le tíz perc múlva. A csomagok a gépben maradnak; szállodába kerülünk, amelyet nem hagyhatunk el; a teljes szesztilalom érvényben marad; helyi idő szerint 14 órakor – ebéd után – tájékoztató. (Eggyel többet mutat az óra, mint otthon.) Már világos van, amikor ágyba zuhanok.

Az új terv: este indulás a reptérre, éjjel megint repülünk. Némi késéssel landolunk, a napkelte alig látszik a poros levegőn keresztül. Ezernyolcszáz méter magasan vagyunk; ez a környéken alacsony fővárosnak számít, ha Nepált vagy Tibetet nézzük. A karórámat még másfél órával kell előre tekernem. A levegő fojtott, tisztának nem nevezhető. Sietve átszállunk a németek gépére, újabb egy óra repülés. Az ablakok a fejünk felett, semmit sem látni a Hindukus hegységből.

Leszállás után Mazar-e Sharif („drága szent sír”) városában mellbe vág a hőség. „Ez még csak 46 Celsius-fok” – hallom a tájékoztatást. Napszemüveg kötelező, e nélkül perceken belül megfájdul az ember szeme és feje. Ebéd után buszra szállunk, innen még bő három óra az út a magyar táborig. Addigra nekem is fel kell vennem a felszerelést: sisak, repeszálló mellény, pisztoly. Nehéz levegőt venni, de lassan megszokható. Az egész országot körbejáró utat negyven éve még a király építette meg, néhány leágazással; általában elfogadható minőségű. A közlekedés módja még az arabnál is egyedibb.

Pol-e Khomriban a táborba érve letehetem a mellényt. Nagy élmény. Amikor lerakom, érzem, még ez is vizes, nemcsak a ruhám. Vacsora után a megszokott jelentés a PRT (tartományi újjáépítő csoport) tevékenységéről és életéről. A tábornak van saját lelkésze – Nagy László őrnagy, református lelkipásztor, de ő otthon van szabadságon; azzal a géppel ment, amelyikkel én jöttem –, egy napot várt csapatával Kabulban a továbbrepülésre. Szándékosan szerveztük így, hogy ha már jönnöm kell, a „parókus” távolléte alatt is legyen kint lelkész a kontingenssel.

Másnap, pénteken délelőtt van az istentisztelet, itt ugyanis ez a munkaszüneti nap. Mindenkin ott a fegyver, rajtam is. Két helyen nem kell fegyver: a hálókörletben és a fürdőben, illetve sportoláskor. Utóbbihoz az itteni klímában külön, határozott elszánás kell. A beszélgetések egész nap és este folynak. Sokan vannak, akikkel egy balkáni vagy ciprusi beszélgetés szálait folytathatom tovább. Néhány norvég katona is vendégeskedik itt, tervezett feladatot hajtanak végre. Az egyik őrnagy egyenruháján kereszt: ő a papjuk. Egy rövid, informatív megbeszélésen megállapodunk, hogy majd hét végén találkozunk.

Szombaton néhány folyamatban lévő munkát mutatnak be, építkezéseket vagy közművesítést. Délután a várost körülölelő hegyekre megyünk fel; elmondhatatlan az öntözött területek és a sivatagi részek közötti kontraszt.

Vasárnap irány Kunduz (Qonduz), a szomszéd német tábor, ahol két magyar összekötő dolgozik. Nincs túl messze, két óra az út, de késve indulunk – baleset miatt le van zárva. Itt kell a sisak is az autóban. Odaérve kiszállunk, kisebb homokvihar fogad. Az egyik katona előremegy, le akarja fényképezni csoportunkat. Hirtelen egy homoktölcsér jelenik meg, szempillantás alatt körülfogja őt. Semmi rendkívüli, szeme-szája telemegy porral, nagy derültség a többiek között.

A szokott beszélgetések után délután találkozom a német katolikus tábori lelkésszel – a három katona életét követelő merényletkor már itt szolgált, az esetfeldolgozás és -feloldás tapasztalatait vitatjuk meg. Kora este részt veszek a szabadtéri istentiszteleten. Utána a lelkész hirdet: ma nem kávézunk, a meleg miatt a beszélgetés egy doboz sör mellett zajlik. Ránézek: „És a tradíciók?” Válasza tömör: „Tudja, hogy szerzetes vagyok. Bizonyíthatóan ezer évvel előbb ittak a szerzetesek sört, mint kávét.”

Reggel megint felszállás, a cél Kabul, itt a maroknyi csapat tagjaival találkozom, másnap délelőtt megmutatják a várost. A már Nagy Sándor előtt létezett város az iráni, a perzsa, majd a mogul korszak hatása után a múlt század elején német építészek segítségével alakult modern településsé, azután a század végén több mint húsz évig harcok pusztították. Csatorna nincs, vízvezeték alig, villany szinte mindenütt, de nem mindig. A tálibok idején a műemlékek nagy részét tudatosan rombolták le. Megdöbbentőek a királyi és királynői palota romjai, a kormányzati és oktatási épületek torzói. Egyedül a város alapítása óta meglévő hegyi erőd maradt meg többé-kevésbé egészben. A város lakosságáról pontos adatok nincsenek, három-négymillió emberről beszélnek általában. A legmagasabb pont a TV Hill („Tv-domb”) nevet viseli, magassága a tengerszint felett több mint 2050 méter. (Névadója a rajta álló televízió-adótorony.) Mivel csatorna nincs, a szállongó por mindenféle szennyet tartalmaz, nemigen van zöld növényzet, ami megkötné.

Reggel visszarepülnénk Mazar-e Sharifba. A reptéren bejelentkezünk, majd elmegyünk reggelizni a kantinba. Utánunk jön szólni a recepciós német katona, hogy a gépünk műszaki hibás – madárral ütközött –; a járat kimarad, együnk nyugodtan, a délelőtt folyamán majd kitalálnak valamit. Így is történik, egy olasz gép megy nyugatra – néhányunk miatt északi kitérővel. Ez más típus, vannak ablakai, látni végre a hegyeket.

Délután istentisztelet a német imasátorban: szinte mindenki itt van, sok az úrvacsorázó. Utána a havi magyar est: születésnaposok köszöntése, hosszú beszélgetés. Csütörtökön délelőtt a város híres kék mecsetének vezetője, az imám, Alhaj Qari Oasim fogad. Az épületkomplexum az iszlám tradíció szerint a negyedik kalifának, Alinak – aki Mohamed unokaöccse és veje volt – a sírját, a mecsetet, egy nagy létszámú Korán-iskolát, könyvtárat, valamint egy múzeumot foglal magába. Hivatalos neve „Rusa-ye Sharif”, azaz „drága (rózsa)kert”. A síiták itt kisebbséget alkotnak a szunnitákkal szemben; a nagy zarándoklatra félmillió ember jön ide évente. Az ő rangsorukban a város Mekka, Medina és Jeruzsálem után áll fontossági sorrendben. Ennek egyik kifejező jele, hogy az itteni imám rendszeresen a mekkai nagy zarándoklat egyik főszónoka.

A kapuban le kell vetni a bakancsot, zokniban lépkedünk a csempézett udvaron. A múzeum után a könyvtárba térünk be, itt találkozunk a házigazdával, a többi épületbe idegen nem léphet be. A keleten kötelező udvariassági formulák után nehezen indul a beszélgetés. Helyi tolmácsunk van, perzsa anyanyelvű, Berlinben tanult, a Humboldt Egyetemen. Megemlítem vendéglátómnak, hogy Budapest iszlám emlékei közül az egyik Gül Babának – a rózsák atyjának – a síremléke. Erre felhívja figyelmemet arra, hogy az iszlámban általános képtilalom ellenére itt a kék mecsetben a csempék az őshonos virágokat ábrázolják, mintegy hatvanfélét. A nemzetközi katonai jelenlétről mint a ma elképzelhető egyetlen megoldásról szól. Hirtelen a fundamentalizmus és a kényszervallásosság átkáról beszél: az erőszak nem lehet eszköz, de főleg cél az Örökkévaló követői számára. Szerinte nem tudjuk elképzelni, hogy a talibán ideológia mit ártott a lelkeknek.

Pénteken eszmét cserélek a német és a norvég kollégákkal. Szombaton indulok haza, Üzbegisztánban kell átszállnom. Itt még egy fél órát tekerek a karórámon, majd ebéd után a német Airbus levegőbe emelkedik. Szabályos utasgép ülésekkel – a szállítógépeken csak pad volt –, zenehallgatási lehetőséggel. A személyzet gyakorlóegyenruhát hord, ez érezteti még, hogy még nem békés turistaúton vagyok.

Derült időben, az Aral-tó maradványai, a Kaukázus és a Kaszpi-tenger felett átrepülve érünk Európába. Hannoverben kiszáll az utasok nagy része, majd rövid repüléssel elérjük estére Kölnt. Itt már vár az ügyeletes. A rossz hír, hogy mindkét magyar hátizsákját tévedésből kirakták Hannoverben; a jó, hogy megvannak, sőt már hozzák is utánunk gépkocsival. Éjfélre tényleg odaérnek. Beszállunk a kisbuszba; már csak 1200 kilométer, azaz tizenkét óra hazáig. Mi ez az eddigiekhez képest?

::Nyomtatható változat::