Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

„Az ember lelke az Úrtól kapott mécses, egészen átkutatja a test belsejét.” (Péld 20,27)

Gyanítom, hogy sokan és szívesen érezzük ugyanazt, amit 1,7 millió diák, akik hazánkban a múlt hét péntekén befejeztek egy iskolaévet. Szinte szeretnénk melléjük ülni az utolsó hétre az iskolapadba és jelezni magunknak is napról napra a táblán: jön a vakáció. Olyan jó érzés egy-egy betűt felírni az élet szép dolgainak közeledtéről!

Nem tudom, szokás-e még ma is naponta egy betűvel többet felírni a vágyott szóból: „Vakáció!”, de arra élesen emlékszem, hogy a hatvanas évek végén lelkesen éltünk ezzel a diákhagyománnyal. Az is igaz, hogy a kőszegi gimnáziumban bizony nagyon vegyesen fogadták a tanáraink a szünetre utaló, díszes betűket az egyébként félelmetesen nagy zöld tábla jobb felső sarkában. A köztudottan szigorú világnézettanár külön előadást tartott a munka értékéről és fontosságáról, és gazdaságtalan energiapazarlásnak minősítette műalkotásunkat. Az idős, de örökdiák- lelkű, egyébként jó evangélikus matektanárnő humorosan még egy-két feladattal többet is számoltatott ki velünk ilyenkor, ahogy ő szokta mondani: gyorsan, frissen és fejben… A város több kórusát is vezénylő énektanárunk egyébként meg nem engedett tananyagot, könnyűzenei csemegéket tanított az év utolsó óráin, bónuszként. Osztályfőnökünk néha bizony le is töröltette a felírást, mert szerinte minden küzdelem az utolsó percig ugyanazzal a komolysággal és elszántsággal tart, és semmi szükség a lazaságra. Ilyenkor a távozása után mindig nagy műgonddal rajzoltuk újra a felírást, csak azért is jóval nagyobb, díszesebb betűkkel.

Talán azért is volt fontos számunkra ez akkor, mert mindig rengeteg tervvel indultunk a nyárnak. Pénzt is akartunk keresni, barátokhoz és rokonokhoz is terveztünk utazásokat, és véget nem érő pihenést is álmodtunk magunknak. Természetesen mindezt egyszerre és azonnal. Egy egészen más, csodás világba siettünk, amely szeptember elejéig tart.

Azt gondolom, hogy erre az érzésre és váltásra mindenkinek nagy szüksége van a nyár elején. Különbözőek a lehetőségeink. Rövidebb vagy hosszabb pihenésre jut időnk. Lehet olyan is közöttünk, akinek még pár napot is nehéz szabaddá tennie. De az erőt adó kikapcsolódás fontosságát egyre jobban elismerjük. Talán azt a szabályt szeretjük legjobban, hogy most úgy tölthetjük az időnket, ahogy egyébként nem szoktuk.

Beszélgessünk azokkal, akikkel nem nagyon tettük ezt korábban. Induljunk útra oda, ahová már régóta vágyódtunk. Érkezzünk meg oda, ahol már régóta várnak ránk. Olvassunk mást is, mint amit eddig. Szakadjunk el teljesítménytől, stressztől, küzdelmektől és félelmektől. Aludjunk át nyugodtabban néhány nyári éjszakát. A naptárunkba véssünk be legalább néhány naphoz egy számunkra kedves és kellemes színt, a pihenés jelzéseként.

Hiszem, hogy nagy szükségünk van erre az egyértelműen pozitív időszakra, a nyár kezdetére. Lehetőség ez arra is, hogy újra tanuljunk örülni megkopott értékeknek. Hogy rá tudjunk csodálkozni egymás színeire és szavaira. Odafigyeljünk arra, akire nem volt elég energiánk év közben. Legalább a szabadság idején belső vagy külső szorítások nélkül, nyugalomban üljünk a napi étkezésekhez. Fel lehet hagyni ilyenkor a túlzott indulatokkal, tán még a gyűlölködéssel és a másik életének megkeserítésével is. A leállás még ebben az értelemben is lélekápoló.

Legalább ennyire gyógyító a kitekintés is. Kicsinyes és sajátosan szűk látókörű szemléletünket felcserélhetjük ilyenkor egy kicsit nagyvonalúbbra, mondhatni széles sávúra. Saját várainkból is kirándulhatunk, kissé tán távolabbra is, hogy meglássuk és érzékeljük, személyes életünk alakulása szervesen összefügg embertársainkéval. Észrevesszük talán azt is, hogy Európa nyara nehéz kérdésekkel van tele. Ráébredünk arra is, milyen veszélyt jelenthet a tervezett hatvanórás munkahét, túlóradíjaival együtt.

Megbánhatjuk azt is, hogy hihetetlen vehemenciával, túl sokat foglalkoztunk saját egyházi életünk aprócseprő belső ügyeivel, ahelyett hogy szélesebb körben megszólaltattuk volna a keresztény hangot, például a hétvége és a szabadidő védelmében. De közös fájdalmunk lehet az is, ahogyan például a Zimbabwében élő keresztény testvéreink szenvednek az agg Mugabe elnök demokráciát és ellenzéket eltipró diktatúrája alatt; az elnök épp a napokban jelentette ki, hogy amíg él, megtartja hatalmát. Tudunk-e legalább egy őszinte imádsággal minderre gondolni? A nyár felszabadítja és kitágítja a perspektívát: messzebbre látunk, és érzékenyebbek vagyunk.

Végül hadd áruljam el, hogy egy felirat indította el gondolataimat ezeken a nyár eleji napokon. Mindig is szerettem a labdarúgó-Európa-bajnokságot, mert csodálatosan, különleges módon találkozik ez alkalommal a játék, a sport és az ünneplés. Tanúsíthatom azt is, hogy még az osztrák kalauzok is kedvesen, vendégszeretően viselkednek ezekben a napokban, nem is beszélve a bécsi belváros sajátos futballkavalkádjáról. De számomra egy, a svéd–spanyol mérkőzés kezdetén magasan lobogtatott felirat volt idén a csúcsélmény: Sweden loves Espana. Vagyis: Svédország szereti Spanyolországot. Svéd szurkolók hirdették így, hogy nem a dühödt kiabálás, nem az ellenfél becsmérlése és a legdurvább nyelvi fordulatok felvonultatása egy mérkőzés, hanem öröm, szurkolás, játék és ünneplés.

A kék-sárga és a piros-sárga-piros színek kellően összekeveredve voltak láthatók a stadionban. De mindvégig békében és ünneplésben. Igaz, az a csapat nyert itt is, amelyik a mérkőzés legvégéig kitartott amellett, hogy nem elég döntetlenre játszani, hanem még a hosszabbítás alatt is küzdeni kell a győztes gólért. Ebben az értelemben igaza volt a másnapi tudósításnak: mivel a svédek belenyugodtak a döntetlenbe, megérdemelten veszítettek. A szurkolótáboruk azonban a felirattal mégis győztes lett.

Egy ilyen mondatot talán érdemes lenne személy szerint is megfogalmaznunk és a tantermi táblára odaírni a külső változást hirdető vakáció mellé a belső tartalom szavaként a szeretetet.

Szabó Lajos

::Nyomtatható változat::