Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Hiába a hosszú és tartalmas cím, ez így nem is egészen igaz. A Deák téri gimnázium tanévzárója nem erről szólt, hanem Krisztusról, a diákokról, a tanárokról, a mérlegkészítésről és a hálaadásról. Azonban valóban volt egy váratlan pillanata. A Magnificat felcsendülése előtt a következő felkonferálást hallhatták a jelenlévők: „Hallgassuk meg Horváth Dorotytya tizenegyedik bés tanuló kórusművét!” Hogyhogy? Lehetséges, hogy egy diák írta? Lehetséges, hogy ezt most elő is adják? Lehetséges, hogy élvezhető lesz?

Horváth Dorottya zeneileg jól képzett gimnazista, énektanári pályára készül, és két-három éve kezdett el zenét is szerezni. Elsősorban korálfeldolgozásokat, hiszen az egyházzene áll közel hozzá. Miután megszületnek és összeállnak fejében a dallamok és a harmonizálások, papírra veti – újabban számítógépbe – őket, majd megmutatja énektanárának, Bence Gábornak. A figyelmes és építő észrevételek után a szerző elvégzi a javítást, és elkészül a mű.

Maga a „művész” gimnazista így vallott a szombati „ősbemutatóról”: „Óriási élmény volt számomra, hogy elénekelték a művemet. Rettenetesen dobogott a szívem, mikor bemondták a nevemet, és felcsendültek a dallamaim; hihetetlen volt az egész. Aztán azt is átéltem, hogy ez valóban az, mint ami a fejemben megszületett, hogy bízhatok a kórusban, mert megértették, amit elképzeltem. És hálás lehetek az énektanáromnak, hogy méltónak találta a művet a tanévzáróra.”

Mi meg azért lehetünk hálásak, hogy vannak igényes és lelkes fiatalok, és vannak őket támogató igényes iskolák és tanárok egyházunkban.

– ISZ –

::Nyomtatható változat::