A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

„Az istentisztelet valódi nyelve az imádság; valójában az egész istentisztelet imádság” – mondta előadásában a gyakorlati teológia finn professzora. Heikki Kottila a Helsinki Egyetem teológiai fakultásán tanít. A finnugor lelkészkonferencián Az imádság nyelve címmel tartott előadást.

– Hogyan és mikor irányult a figyelme az imádság – mint teológiai téma – felé?

– Először a személyes indítékaimról szólnék. A múlt század nyolcvanas éveiben voltam egyetemista, és ebben az időszakban fordult a teológia érdeklődése a középkori misztikusok – Kempis Tamás, Keresztes Szent János, Aquilai Szent Teréz – felé. Műveik ekkor jelentek meg finn fordításban, és váltak elérhetővé az érdeklődő olvasóközönség számára. Előadásomban említettem a csend mozgalmát; magam is részt vettem olyan hétvégéken, amelyeket az ehhez tartozók szerveztek, és azonnal úgy éreztem, hogy amit képviselnek, közel áll a saját, személyes lelkiségemhez. Magam mind az elcsendesedésnek, mind a liturgiának egyforma fontosságot tulajdonítok. Ezért is örülök, hogy a meditáció mellett misét is tartunk.

– Misét…?

– Úrvacsorás istentiszteletet. De a zsoltárokon alapuló imádságos alkalmakat is ugyanilyen fontosnak érzem. Első kérdésére visszatérve: ezek voltak a személyes indokaim, amelyek épp az imádság kérdésköre felé fordítottak. Másfelől az utóbbi években Finnországban sok szó esett a vallásosságról általában. Nálunk, mint tudja, az evangélikus egyházhoz tartozók százalékos aránya meglehetősen magas, hiszen esetünkben államegyházról beszélhetünk.

A népegyháznak számos előnye van, ugyanakkor hátránya, például az, hogy meglehetősen gyenge a vallásos identitás megalapozottsága. Értem ezen azt, hogy a gyülekezeti életben való aktív részvétel nagyon alacsony azzal együtt, hogy az egyházi „szolgáltatásokra”, vagyis a kazuálékra nagy igény van. Mindezek kapcsán merült fel általában a kérdés: milyen is egyházunk tagjainak lelkisége – a gyülekezethez jobban, illetve kevésbé kapcsolódóké? Kerestük a választ, és így indult meg a teológiai kutakodás ebben a témában, ami annyiban nehéz, hogy a finn ember vallásosságát tekintve „szemérmes”, hitét magánügyként kezeli.

– Ellenben a csend mozgalma és teológiája, amelyről referátumában bővebben szólt akkor, amikor a vallásosság megjelenési módjának változásait taglalta, mondhatni szinte már „közügy”, hiszen egyre nagyobb népszerűségnek örvend a finn evangélikus egyházban.

– Az ima, mint előadásomban kifejtettem, összeköt bennünket Istennel, más emberekkel és önmagunkkal is. De a szavak mellett éppúgy istentiszteletünk részei a zene, a szimbólumok vagy akár a jelképes cselekedetek is. A csend is az Isten felé fordulást, az elmélyülést segíti, új tartalommal töltheti meg a régi, megszokott lelkiségi formákat. Finnországban a hetvenes évek óta megrendezett úgynevezett visszavonult lelki alkalmak – retriitti – adják erre az egyik legjobb példát. Véleményem szerint az egyházunkban jelen lévő számos kegyességi irányzat mellett ez a kezdeményezés ad leginkább lehetőséget azoknak az embereknek az egyház felé fordulásra, akiknek nincs tudatos, meghatározott hitük.

Ez a mozgalom idővel olyan népszerűvé vált, hogy 1986-ban megalakult a „csend barátai társaság” is, amely evangélikus hitvallás alapján, ökumenikus szellemben működik. A csend gyakorlásával kapcsolatban jelenleg a legnagyobb érdeklődést az váltja ki, hogy egyházunkban az elmélyülést számos helyen most az ignáci lelkigyakorlat segítségével végzik: vagyis egyformán nagy hangsúlyt helyeznek a személyes lelki vezetésre, a beszélgetésre, illetve az egyegy bibliai szöveg felett való egyéni elcsendesedésre és imára is.

::Nyomtatható változat::